Hol vannak már az olajjal, temperával festett vásznak, papírok!? Hol a grafikák, az akvarellek!? A kortárs "festészet" immár végérvényesen kilépett a hagyományos síkszín- vonal hármasságból. S e ténnyel éppen a festõk legfestõibb városa, Velence szembesít. (De fellelhetõ ez a tendencia a Kasselben és Münsterben, Baselben, Kalsruhében, Kölnben, Londonban és más, modern mûvészeti kiállításokon és vásárokon.)

Az 52. Velencei Biennálén minden eddiginél több videoinstalláció, film, kinagyított fotó, izgő-mozgó, járkáló, világító, továbbfejlesztett talált tárgy, hulladék a műtárgyak anyaga és tárgya. Az egyetlen hagyományos olajkép kollekcióval az osztrák pavilonban lehetett találkozni. Herbert Brandl nagyméretű, színes vásznai még a természeti jelenségekkel is öszszefüggésbe hozhatók.

Igaz, a biennále amerikai kurátora, Robert Storr a meglehetősen talányos Gondolkodj az érzékeiddel - Érezz a szellemeddel! szlogent adta a 2007-es seregszemle vezérelvéül. Ezt aztán mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta. Ráadásul Storr azt vallja, minden mű önmagáért beszél, s nincs szükség rá, hogy meg is magyarázzuk, melyik mit állít. Szemére is vetették, hogy ezzel száműzte a politikai és társadalmi mérlegelés és párbeszéd lehetőségét.

Ezzel szemben a művészek másról sem beszélnek, mint politikáról, háborúkról, emberirtásról, társadalmi igazságtalanságokról, elnyomásról, megalázottságról, menekülésről, éhezésről, testi-lelki kórokról, halálról. Az alkotókat egészen friss és néhány éve történt események foglalkoztatják, s ezeket meglehetősen sajátos formában adják vissza. Jelen van ugyan a privát történelem, de többnyire a világ tragédiáival átszőve.

A pavilonokban hol a mellbevágó érzelmi hatás, hol a közömbös, távolságtartó személődés uralkodik. Így van ez a biennále mindkét fő helyszínén, az Arsenaleban és a Giardiniban. És a további kiállítóterekben, szebb napokat látott palotákban, lerobbant műhelyekben, elhanyagolt udvarokban, folyosók mélyén, még egykori templomokban is.

A magyar pavilon
Sokkal inkább egy technikai múzeum termeihez hasonlítanak a megsokasodott pavilonok, ahol mérnöki pontossággal megszerkesztett objektek, modellek, kigyulladó, majd elhalványodó fényforrások, villanykörtefüzérek, a mennyezetről csüngő léggömbök, működő repülőgépmodellek, régészeti leletnek álcázott dokumentumok, csontvázak, beszélő műpapagájok, mindenféle installációk és sötétkamrák fogadják a látogatót.

Velencében tobzódik a rejtelmesség-sejtelmesség. Egyre sötétebb, kacskaringósabb folyosókon, félvakon, vakon tapogatva közelíthető meg a műtárgy, ami nem más, mint egy videoprojekt. Ebből a műfajból aztán igen gazdag a választék! A témák sokfélék, a chilei forradalomtól a jugoszláv háborúig, Irak bombázásáig, afrikai polgárháborúkig, autóbalesetekig, választási kampányokig, hófödte hegyeken kitört lábakig, áradó tengerekig, hullámzó lagúnákig, egy szép lány követéséig.

Videoinstalláció a magyar kiállítás is. Andreas Fogarasi Bécsben élő művész Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című projektje lepusztult kultúrházakról szól. Enyhíti a helyzetet, hogy ezeket a rövidfilmeket ülve lehet végignézni. Az Arany Oroszlán-díj zsűrije is ezt emelte ki, hogy végre nem sötétben botorkálva kell eljutni a videóhoz, s még le is lehet elé telepedni. A zsűri így értékelt: "A kiemelkedő nemzeti kiállításért járó Arany Oroszlánt egy olyan pavilon kapja, ahol az építészet és a kultúrtörténet segítségével elgondolkodtató és költői kapcsolatokat hoztak létre a tartalom, a képi nyelv és a kiállítás architektúrája közt. A zsűri elismerésre méltónak tartja a művész megközelítését is, amellyel a modernitást, illetve annak utópiáit és kudarcait vizsgálja közös történelmünk kontextusában."

Aki mindent meg akarna nézni, annak legalább egy hónapra ott kellene maradnia Velencében. Ilyen lehetősége keveseknek adatik. Az egy-két napos látogatónak maradnak a legekként kijelölt pavilonok, a találomra fellelt csarnokok, s az erőltetett menet összerogyásig, amikor már sem a láb, sem a szem, sem az agy nem bírja tovább.

És akkor lát egy végtelenített videót, Paolo Canevari munkáját, amelyben egy fiúgyerek önfeledten labdázik a lebombázott házak között, rugdos, gurít, pörget egy - koponyát. A jugoszláv háborúban vagyunk, 1990-ben. Odébb, a gondosan felépített New York-i felhőkarcolók között folyton-folyvást, hosszú percekig köröz, majd lezuhan egy repülőgép. Charles Gaines kinetikus munkáján ott a felirat: Amerika - szeptember 11.

Egy egész falat borítanak be az Emily Prince által installált arcképek, olyan amerikai katonák portréi, akik Irakban és Afganisztánban lelték halálukat. A rajzolt, fotografált arcok és a kézzel írott életrajzok mellett aktahalmok, bizonyító dokumentumok. Rájátszik erre a brit Neil Hamon fényképsorozata: még családi körben, barátok között, haditáborokban örökítette meg a fiatal békefenntartó katonákat, akik már többé nem találkozhatnak szeretteikkel.

Több mint nyaralás: Bagdad - invitál egy utazási iroda szlogenjeivel Adel Abidin. Az iraki művész Abidin travel című videóján festői tájak, rommá lőtt épületek, katonai bevetések, bombázás, síró asszonyok, lerombolt otthonok, temetetlen halottak, megcsonkított sebesültek. Mintha összefüggnének, pedig földrajzi és kiállítási térben is távol vannak egymástól a bagdadi és ausztráliai invitálók. A Welcome to Australiasorozatban Rosemary Laing óriásfotói börtönökbe, menekülttáborokba csábítanak.

Leňn Ferrari argentin művész rózsaszínű műanyag habarcsot ültetett egy székre, a kitüremlésekből figyelő szemek néznek minden felé. A mennyezetre hiányos csontváz kompozíciót függesztett. Odébb egy US Airforce feliratú repülőgép szolgál keresztként a megfeszített Krisztus alaknak. Kijárat - Exit felirat helyett pedig az Exil - menekült szó vezet ki a teremből, a tuniszi Adel Abdessemed installációján.

Mintha Halász Péter híres filmjéből, a Herminamező - Szellemjárásból léptek volna ki a sebesült műanyag bábuk. Az izraeli Tomer Ganihar fotósorozatán vérző, sérült, kiszolgáltatott bábok fekszenek kórházi ágyakon. Velük szemben hatalmas indiai portrék, egy arcon lőtt asszonyé, egy távolba meredő nőé.

Yang Zhenzhong egymás melletti képernyőkre vetíti, amint fiatal, öreg, férfi, nő, gyerek mondja az emblematikusan banális mondatot: Meg fogok halni. Ahány beszélő, annyi élethelyzet, annyi arckifejezés, annyi érzelem. A civil halál a legszemélyesebb módon jelenik meg a francia Sophie Calle munkájában. Aznap, amikor a művész megtudta, hogy ő állíthat ki a biennálén, értesült arról is, hogy édesanyjának néhány hete van csak hátra. Emléket állítva az anyának, követte a halálra készülés fázisait, az utolsó szóig, az utolsó leheletig.

Az elválás is egy kis halál. A Sophie Calle által berendezett francia pavilonban háromszáz nő reagálását nézhetjük, olvashatjuk, hallhatjuk, amint mindannyian egy azonos szövegű szakító levélre válaszolnak.

Hirosima ma is kísért. Itt a velencei japán pavilonban is. Masao Okabe majd egy évtizedig vallatta egy hirosimai katonai vasútállomás, Ujina köveit, felújítva a szürrealizmus kedvelt műfaját, a frottázst. (A frottázs az adott tárgy felületének rajzolatát dörzsöléssel jeleníti meg, mint amikor például papírt teszünk fára, kőre, falra stb., és azt ceruzával dörzsöljük. Az ilyen rajz véletlenszerű, különös mintázatú lesz.) Az atombombázásig használt vasútállomás ezernégyszáz kőlapjának frottázsa, negatív filmkockái, és növénymaradványok képei burkolják be a pavilont a Van-e jövője a múltunknak? - A fény sötét arca című kiállításon.

A pazar videókkal, a falat beborító tévéképernyőkkel berendezett orosz pavilont a GUM támogatta (az egykori moszkvai állami áruházban ma a világ divatmárkái nyitottak üzleteket). A német Isa Genzken kiállításához a Vogue adott ki különszámot. A tágas, tükrökkel bélelt terekben bőröndök, ruhadarabok, halálfejek, velencei maszkok, kicsi szörnyek függnek, terpeszkednek, fekszenek székeken, ágyakon.

Tükrökkel teli a kanadai pavilon, amelyet egy élő fa köré építettek. Ezt a fát is beleolvasztotta installációiba David Altmejd. Sok száz kitömött madarat, apróbb-nagyobb ragadozókat, farkasokat, talányos madárembereket, fantazi- lényeket, kórókat, zöld növényeket, köveket telepített a tükrökkel megsokszorozott térbe.

Rotterdami fényinstallációjának 2001- es bemutatója óta a mexikói Rafael Lozano-Hemmert egyaránt számon tartja a tudomány, a technika, a művészet, az építészet. Mexikó első velencei megjelenésén sem tagadja meg magát. A mindennapos partiknak is helyet adó pavilont Lozano-Hemmer mozgó, interaktív tárgyakkal - táncoló székekkel, villámló szemekkel, fel-felgyulladó villanykörtékkel rendezte be.

A legfestőibb, legszebb darabok a ghánai El Anatsui két hatalmas drapériája, amelyekbe üvegkupakokat, konzervdobozokat, fémfeliratokat "szőtt" bele. A látvány magával ragadó. Csillogó, óriás függöny, díszlet, igazi velencei pompa.

Legszórakoztatóbbak a román Dan Perjovschi művei, aki hely-specifikus "work in progress"-projektekkel borította az Arsenale bejárati folyosóját. A karikatúra-, graffitiszerű rajzok és szellemes szövegek élénken reagálnak napi politikai, művészeti eseményekre. (A művész többször szerepelt már magyarországi kiállításokon, legutóbb tavaly a Műcsarnokban rajzolta tele az egyik terem falait.) Jó újra találkozni vele, itt Velencében.

KÁDÁR MÁRTA

 

NKA csak logo egyszines

1