Annak idején az a hír járta, Pogány Judit (Malacka) ötlete volt, hogy Micimackó (Koltai Róbert) kezében - pardon: mancsában - állandóan ott legyen egy pöttömnyi sámli. A gyönyörûségesen bumfordi medvebocs (tra-la-la, tra-la-la, pritty-pretty-prütty) így azután bárkihez is ment látogatóba Pauer Gyula százholdas pagonyt finom jelzésekkel mutató színpadán, egyszerûen csak maga alá tuszkolta az ülésre kizárólag a milne-i (nekünk: karinthyi) világban alkalmasnak tekinthetõ minisámliját, és hipp-hopp, máris odaadó figyelemmel fordulhatott Malackához, Bagolyhoz, Tigrishez, vagy Nyuszihoz (és persze ez utóbbi barátaihoz és üzletfeleihez). Személyes vallomás: jó huszonöt év óta is az Ascher Tamás rendezte kaposvári "gyerekelõadás" Micimackó számomra az etalon.

Amúgy kifejezetten viszolygok nem színpadra írott mesék dramatizálásától vagy filmes feldolgozásától; szégyen ide, szégyen oda, nem szerettem soha a Hamupipőkék, Hófehérke és a hét törpék, vagy akár a Gulliver-történetek Walt Disney-s vagy színpadi változatait. Valahogy a látottak mindig csalódást keltettek ahhoz a képhez képest, amely gyermeki, majd felnőtti fantáziámban-olvasatomban élt. Mindmáig úgy érzem, hogy a színházi alkotó nénik és bácsik durván betörnek az én meséimbe, szeretett és gyűlölt hőseimet, hősnőimet, barátságos és gonosz szörnyeimet elrabolják tőlem és rám akarják erőszakolni saját, számomra legtöbbször végtelenül idegen értelmezésüket. És akkor jött Ascher Micimackója, az említetteken kívül többek között Lukáts Andorral, Olsavszky Évával, Csákányi Eszterrel és Rajhona Ádámmal, és én viszontláttam álmaim csacsi öreg medvéjét, bölcsen rezignált Fülesét, szeleburdi-szájhős Tigrisét és mind a többieket, akik hozzám tartoztak. Merthogy nálunk kisgyermekkoromtól felnőttekre és kortársaimra egyaránt alkalmazott mérce volt, hogy az illető tudja-e kívülről Karinthy-Milne remekét (vagy legalább egy részét), s bizony a legritkább esetben fordult elő, hogy aki kiállta e "próbát", abban később bármiért is csalódnom kellett volna. 1990-ben azután Ascher felújította az előadást (ismét Kaposváron), jórészt kettős szereposztással, jótékonyan átmentve mindazt, ami miatt oly jó volt az 1977-es változat. Csákányi Eszter Zsebibabából Micimackó lett (Spindler Béla volt a másik Micimackó), s igazán emlékezetes maradt számomra a Bezerédi Zoltán-Kulka János kettős szereposztású Füles, csakúgy, mint Pogány Judit Malackája.

Spindler Béla, Dányi Krisztián és Sarkadi Kiss János

És most itt az új Micimackó, amelyet Babarczy László rendezett. Ha gyarló emlékezetem nem csal, egy az egyben átvette Pauer Gyula remek színpadképét és jelmezeit, sőt Micimackó (Sarkadi Kiss János) most is ott szorongatja mancsában picinyke sámliját. Egyáltalán, nekem úgy tűnt - de lehet, hogy ez csak a megszépítő messzeség okozta káprázat -, hogy az egész előadás nem más, mint méltóan gyönyörű tisztelgés az egykori Kaposvár legendás teljesítménye előtt. Finom változtatásokat véltem csak felfedezni - például Micimackó mézvadászakciójánál kevesebb játék van most a léggömbbel, vagy Nyuszi (Dányi Krisztián) mintha szeleburdibb lenne, mintha kevésbé bölcsen közlekedne a világban -, de ezek apróságok az egész felépítéséhez, hangulatához képest. Mintha csak azt mondaná Babarczy: felnőtt egy új színésznemzedék Kaposváron, immár jól össze is szoktak, jöhet hát a nagy próbatétel, bizonyíthatják, meg tudnak-e felelni az egyik legnehezebb feladatnak: eljátszani a Micimackót. A "nagy generációk" Micimackói képesek voltak a csodára, lekötötték a közönség, azon belül is a gyerekközönség figyelmét. A mostaniak sem vallanak szégyent, a délutáni előadáson a jórészt kisdiákokból álló publikum igazán jól szórakozott, s ennél nagyobb dicséret nem illethet egy társulatot. Akár rendszert is lehetne csinálni e kaposvári példából: generációról generációra elő kellene venni azokat az előadásokat, amelyek az adott pillanatban meghatározó jelentőségűek voltak. Hogy csak Kaposvárnál maradjak: egy Marat halála, vagy egy Állami áruház vajon milyen lenne reprízben? Lehet, hogy ez naivitás, lehet, hogy se kedv, se akarat nincs a megvalósításhoz, s az is lehet, hogy ez az út egyáltalán nem járható, de ki tudja... Én mindenesetre azt hiszem, megtaláltam azt a területet, ahol értelme van a nagyot álmodni egyébiránt végtelenül üres szóvirágnak.

Karsai György