Georges Banu Színházunk, a Cseresznyéskert című kötetének címét többféleképpen lehet érteni. Akár úgy is, ahogy Bérczes László a Csehov-drámát megrendezte Szabadkán. Könyvében a jeles színházi szakíró megemlít egy német diáklányt, színészgyereket, e szavait idézve: „Csehov darabja eszembe juttatja a Berliner Ensemble-t, amely a színházi emberek cseresznyéskertje volt. Az egyesítés után hiába keresik a megoldásokat a megmentésére, egyik sem működik, mintha már nem volna hely a Berliner számára.”
Hogy speciel a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata számára hol van, hol lesz hely, sőt más, nem szabadkai magyar színházak hová, mivé lesznek majd, ezek olyan kérdések, amelyek könnyen felvetődnek az előadás láttán. El sem lehet téveszteni az irányt, mert Bérczes László rendezése egyszerre kezeli szimbolikusan és konkrétan a színház=cseresznyéskert metaforát. Az üres nézőtér látványa tárul elénk kertként, Petya Trofimov a széksorokon átbukdácsolva veti magát a Párizsból hazatérő Ranyevszkaja elé, az öreg Firsz pedig a zsöllyében alva merül feledésbe. A végére kétségünk sem maradhat afelől, hogy a kifejezhetetlen és pótolhatatlan veszteség nem pusztán a körülöttünk kóválygó birtokosfamíliát éri, hanem bennünket is. Ha előbb nem, akkor mindenképpen rájövünk erre, amikor az új tulajdonos, Lopahin emberei jönnek és elviszik alólunk, nézők alól is a székeket, hogy kötegbe kötve felhúzzák a magasba. (Vajon a gesztus olyasmire is utal, hogy talán ideje az önvizsgálatnak? Elherdáltuk a színházainkat?) A székeink egyébként majdnem annyifélék, ahányan vagyunk. Igazi, vörös bársony, felhajtható színházi ülés csak Firsznek jár, s ezt kötelességtudóan felfoghatjuk jelképesnek is. (Az ezer jelkép előadása ez.)
Körülöttünk kóválygó birtokosfamília – írtam fentebb, ami szó szerint értendő, mivel a színpadra helyezett publikum előtt, mögött, mellett is játszanak a színészek. Ez a megoldás némiképp széthordja a Csehov által oly precízen felépített, ívekre felfeszített négy felvonást, s bizonyára része van abban, ha úgy érezzük, hogy a forma fellazítása nem hatott kedvezően a bemutató formátumára. (Értékes percekig nézzük például a díszletezőket, teljes fényben, amint behordoznak néhány szánalmas műnövényzetet.) Ahogy nincs centrális tér, úgy centrális erőt is nehéz felfedezni a produkcióban. Itt kell azonban megjegyezni: lehetséges, hogy a budapesti vendégjátékon, a Thália nagyszínpadán ülve nem kaptunk reális képet az előadás igazi formájáról. De ez már csak ilyen – az ember abból ítél, amit lát.
A szereplők Morcsányi Géza fordításában elmondanak mindent, amit elmondani hivatottak (talán még többet is), de amit érzékeltetniük kell, avval valahogy mégis adósak maradnak. Mindössze egy- vagy legfeljebb kétszínűek. Hol erősen kitesznek-mutatnak, hol pedig fád, üres arc mögött rejtőznek. Bizonyára nem véletlen, hogy némelyikük esetében a legambiciózusabban talán a jelmezbélések fogalmazzák meg a hőst. Lopahin sötét frakkjának színes kockás selyembelseje valóságos Harlekin-öltözetnek hat. Jasa lábán zöld, száras Puma-cipő pompázik (nyilván párizsi szerzemény), kabátja bélése viszont mintha már a jövőbeli elszegényedést, lerongyolódást ígérné. (A fenti „nem véletlen” kifejezés arra utal, hogy mind Ledenyák Andrea jelmezeit, mind pedig Sárkány Sándor díszletét tekintve alapvetően meghatározó lehet a rendezői koncepció.)
A főhősnő, Ranyevszkaja a nézőtér felől érkezik. Először csak felsejlik a barna lenvászon függöny mögött, majd besétál közénk. És ahogy jött, úgy marad. Vicei Natália ondolált szőke fürtökkel, puha arccal, nemes kebellel, elgyötört nézéssel kifogástalanul fest mint viseltes orosz dáma. De nem látszik eljátszani-eljátszogatni egyetlen szereppel sem, amelyet Ranyevszkaja magára oszt, a könnyelmű párizsi hölgytől kezdve a gyászoló anyán át a nincstelenné lett asszonyig. Minden természetességével odatapad a gyerekkori kisszékre. Azon túl csupa zavart, mesterkélt szenvedés. Mármost ahogy a bátyját, Gajevet alakító Szilágyi Nándor a karjait lóbálva sompolyog a színpadon, az zavarba ejtően úgy hat, mintha Bérczes László előjátszott volna neki. A százéves szekrény talán azért nem szekrény, hogy a gajevi köszöntő alatt inkább azon tűnődjünk, mi is ez a bútordarab. (Alkalmasint színházi láda, pakolóalkalmatosság, Yugoslavia felirattal az oldalán.)
Körmöci Petronella lelkesen mosolygó napraforgóarccal jellemzi Dunyasát, míg Szőke Attila egy idétlen nevetésre alapozza Jepihodovot. Pálfi Ervin Trofimovja avval a legnyomatékosabb, hogy nem nyomja el a cigarettáit, hanem beledobja egy-egy félig üres pezsgősüvegbe. Pámer Csilla Ányáját a jelmeztervező zömök kis balerinának öltöztette, viszont okvetlenül fel és el kell ismernünk a fiatal lányka kedvességét, amikor Párizsból hazatérve egy kis plüssállat szuvenírt ad Varjának. Pesitz Mónika szűkre és szabatosra veszi Sarlotta Ivanovnát, éppúgy szemlélőként marad kívül, mint Ralbovszki Csaba pimasz és eléggé gátlástalan Jasája. Orosz levegőjű figura Kovács Nemes Andor vigyorgó Szimeonov-Piscsikje, s ott van még a legkülönösebb, leginkább szemet gyönyörködtető alak, a Mihajlo Jančikin megformálta Firsz. Idős szerb színész, mint mondják, híres Hamlet volt valaha, most pedig tökéletes Firsz. Törékeny öregember, hófehér a haja, ráncaiban nyolc évtizednyi élet tudásának szépsége. Halkan és lassan beszél. Helyenként árnyalatnyi akcentussal, valamiféle örömteli rátalálással. Mint aki még mindig nem szokta meg egészen az emberi szó, a kifejezés gyönyörűségét.
Kalmár Zsuzsa és Csernik Árpád (fotó: Szabadkai Népszínház)
A végére hagytam Varját és Lopahint, mivel az ő kettősüket tartom az előadás legerőteljesebb és legeredetibb vonulatának. Mind Kalmár Zsuzsa, mind Csernik Árpád alakítása markáns, gazdag és telített. Ráadásul összepasszolnak. Hajlanak egymás felé. Már az első jelenetükben észrevehető, hogy ezek ketten szerelmesek. Alig tudják levenni a szemüket egymásról. Hogy nincs a darab végén házasság, ez itt most nem fátum, hanem egyszerűen esetlenség, ügyetlenség. És egyáltalán nem biztos, hogy végleges. Korántsem lehetetlen, hogy Lopahin még a télen beállít Ragulinékhoz, és megkéri Varja kezét. Aztán tavasszal majd együtt jönnek vissza, és ha áll még a ház, talán Varjának lesz szerencsétlensége megtalálni a Firsz fekete frakkos csontvázát.
És ha megmondaná valaki, aki tudja, hogy mi lett a pénzzel?! Ranyevszkaja csak a nagynéni 15 ezrét vitte magával Párizsba. Gajev úgy-ahogy megél a banki fizetésből. Ánya dolgozik. De hol az a 90 ezer rubel, amit Lopahin az adósságon felül kifizetett a birtokért? Nem lehet, hogy abból színházat…?
STUBER ANDREA
