Az utóbbi években létrehozott munkáidat következetesen „fizikai színházként" definiálja a szakma.

Túl van misztifikálva ez a kifejezés. Sokan azt hiszik, hogy én húztam rá ezt a műfaji megjelölést arra, amivel foglalkozom. Nem így van. Már magával az elnevezéssel is vannak problémáim. Csinálom azt, amit csinálok, és hogy ki hogy nevezi el, az ő dolga.

És mi az, amit Te csinálsz?

ejjeli3
fotó: Szkárossy Zsuzsa

Egy olyan színház, ahol a mozdulat nem illusztrál, hanem párhuzamosan fut a történettel, és bizonyos pillanatokban összekapcsolódik. Másrészt egy komplex zeneiség, ami nem zárja ki akár a realista történetmesélést sem, és a klasszikus színészi játékot sem, s hogy a test jelen legyen az első perctől az utolsóig. Megfejteni a test kapcsolatát a szöveggel, a zenével - ez a fajta színház érdekel.

 

Minden előadást megnézel. Mi az oka ennek?

Egyrészt szeretem látni, hogy mi történik az előadással, ha elkezd önálló életet élni, másrészt éppen azért vagyok ott, hogy ez az önálló élet ne csússzon a kelleténél messzebb a közösen létrehozott, eredeti anyagtól. Általában még a bemutató után is szoktam dolgozni a darabbal: egy-egy instrukció az előadás előtt vagy után. Ha muszáj, akkor akár próbát is beiktatok, de az Éjjeli menedékhely kapcsán erre szerencsére még nem volt szükség.

Hogyan éled meg testközelből, hogy a József Attila Színház közönsége szinte egy emberként utasítja el az előadást?

Azt tudni lehetett előre, hogy ez a közönség nem ismeri azt a fajta színházi nyelvet, amivel mi ebben a darabban dolgozunk, de mindezek ellenére mégis csak rosszul esik az embernek. A felháborodások mellett - ami már önmagában is aktív részvétel - tapasztaltam olyat is, hogy kifejezetten idős nézők ülték végig az előadást csendben, szenvtelenül és nagyon figyelmesen. Azt gondolom, hogy ez fontosabb, mint sok esetben a rutinszerű vastaps.
A közönségtől függetlenül nem állítom, hogy az Éjjeli menedékhellyel maradéktalanul elégedett lennék. Nagyon sok helyen érzem, hogy dramaturgiailag problémás, és amennyire tehetem, folyamatosan dolgozom is rajta. Sokan azzal tudják le azt, amit csinálok, hogy kísérlet. És kísérlet alatt azt értik, hogy abba minden belefér, nem is nagyon van róla mit beszélni. Pedig ez nem így van. Bizonyos szempontból minden kísérlet, és ezek a kísérletek hol jól, hol rosszul végződnek.

Hogyan olvastad annak idején az Éjjeli menedékhelyet? Mozgásokat láttál benne már a zenétől függetlenül is?

Az Éjjeli menedékhely szövegét önmagában nem tartom olyan mértékben zeneinek, mint például Beckettet. Nagyon erősen kötődöm a zenéhez, és igyekszem elvont síkon is kezelni a zene formáját: a zene formai törvényszerűségei szerint alakítani a dramaturgiát. Éppen ezért már a próbafolyamat legelején bekapcsolódott a munkába Szabó Mátyás, a zeneszerző. Volt, hogy a szöveg szült egy mozdulatsort, de leginkább a zene.

Hogyan jön ide az ál-McDonald's-os miliő, ami első látásra nehezen olvasható össze a gorkiji menedékhely atmoszférájával?

 

ejjeli2
fotó: Szkárossy Zsuzsa

Antal Csabával elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mi ma ennek az előadásnak a lényegi közege. A Gorkij-darabbal ellentétben nem homelesseket látsz, hanem elvontabb alakokat és ezt a gyorsétkeztetéses környezetet, ami konkrétan és elvontan is az igénytelenség kortárs közege: olcsó kultúra, ami eteti a népet. És mindennek nagyon is van köze mindahhoz, amiről Gorkij is ír. Van egy erős üzenete, hogy halló, emberek, ettől mentünk tönkre (többek közt). A darabban a halál erőteljes jelenléte mellett az életben maradás alapmotívuma a táplálék. Szerettem volna a táplálékot pejoratív oldalról megvilágítani. Innen jött Antal Csabának az ötlet, hogy csináljuk meg ezt az amerikai olcsó szart, ezt a felfújt lufit. Harmadrészt az eredeti orosz vallásosságot szerettük volna szembeállítani az itt és most isteneivel, jelesül ezzel a felfújt bohócfigurával. Innen indultunk ki, ezután jöhetett Gorkij. Ezzel a legutóbbival éppen az volt a félelmem, hogy túl egyértelmű kép, és mégis, csak egy olyan kritikát olvastam, amelynek írója ezt megértette.

 

Nekem az utóbbi két év munkái közül a nemrég bemutatott Csak a felhők a csúcs. A megkomponáltság zökkenőmentes, már-már ideális folyamának élménye mellett a táncosok beszéltetése és a színészek mozgatása ebben a darabodban tűnt a leginkább telibe találtnak. Az Éjjeli menedékhely esetén a táncosaid intonációja a tőlük lassan megszokottá vált módon hibátlan, ellenben a prózai színészek sajátos mozdulatai sok esetben csupán hadonászásnak tűnnek.

Azt azért látni kell, hogy másfél hónap nem elég minderre. Amikor bementem a József Attila Színházba, akkor az öt színészem mellett szembetalálkoztam tíz olyan emberrel, akik kis túlzással azt sem tudták, hogy én  mit csináltam eddig, mi ez a nyelv, miért kell csinálni, és miért így kell csinálni. Ettől függetlenül azt kell, mondjam, hogy nagyszerűen dolgozott a társaság, és egy jó szintet hozott összességében a csapat. Tény, hogy van sok fals dolog, amit én is hasonlóképpen érzékelek, mint te. Ez az a helyzet, amikor jobb szemmel kell nézni azt, hogy kinek milyen mozdulatot adsz a kezébe, kinek mi a legkifejezőbb. Minden onnan ered, hogy a színészek mit tanultak, és mit tanulnak, mit jelent például az akcentus a mozdulatok szintjén, vagy a fókusz, vagy mi a mozdulatlanság. És nem lehet néhány hét alatt mindent megértetni, megtanítani. Ám ezeket a hiányosságokat a színészek nyitottsága, érzékenysége pótolta, és segítette a közös munkát. A jó mozdulat nem csak a nézőnek ad lehetőséget különféle interpretációkra; a mozgónak is megadja a lehetőséget a mozdulatot átalakítására oly módon, hogy köze legyen ahhoz, amit éppen mond, anélkül hogy illusztratív lenne. Ehhez viszont idő kell, sok idő.
Az Éjjeli menedékhely esetén nem mindig sikerült fizikai módon úgy használni a színészeket, hogy közben ne terheljem le őket túl sok mozdulattal. Utólag azt látom, hogy összességében túl sokat kértem a színészektől, és nem jó arányban osztottam el a mozdulatokat. Vannak, akik nem úgy tudják megcsinálni, ahogy én azt szeretném. A Méhes Laci meg tudja csinálni, a Krisztik szintén, de vannak, akiket csak terhel az a bizonyos mozdulat. Lehet, hogy az előadás túl van koreografálva. Ha ez így van, az én hibám. Ezt éppen nem írta le senki. Bár, ha még ennél is kevesebb koreográfia lenne benne, akkor valószínűleg azt mondta volna a szakma, hogy ez már nem a te területed, a prózát hagyd a színházi rendezőkre.

Miket tartasz az előadás legfőbb értékeinek?

Azt gondolom, hogy sikerült egy másik réteget is megtalálni a szövegben, túl az olvasható anyagon, a koldusok táncától kezdve Méhes manipulatív bohócfiguráján át a káosz megjelenítésének verbális és vizuális módjáig. Számomra mindenképpen fontos és tanulságos munka volt.

Az interjút készítette: Török Ákos

 

A beszélgetés alapjául szolgáló kritikák a Criticai Lapok 2009/03. számában olvashatók.

 

NKA csak logo egyszines

1