A színház résztvevői közötti kommunikáció két jól szervezett blokkban és szinte minden nap zajlott - természetesen az informális találkozásokon, beszélgetéseken túl. Délelőtt a szakmai beszélgetések a versenyprogramról, délután az alkotókkal való diskurzusok. Mindkét esetben ideje lenne rákérdezni, hogy a kitalált forma vajon azt a célt szolgálja-e, ami miatt annak idején létrejöhetett.

E két blokkon kívül szinte az összes Off-programban szereplő színházi előadás után volt kisebb-nagyobb mértékben moderált beszélgetés az alkotókkal. Ezek a moderálás és a hozzászólások milyenségének függvényében különböző módon ugyan, de alapvető funkciójukat tökéletesen ellátták. Az előadásról, az alkotókról bárki bármit megtudhatott az oldott beszélgetések során. Ez lehetne egy jó kiindulási pont.

 

Alkotói beszélgetések

A pécsi Löwey Gimnáziumban, elsősorban a drámaszakos gimnazisták számára szervezett

brka - leonce s lna 4
Leonce és Léna - Bárka fotó: Szkárossy Zsuzsa
beszélgetések közül mindenképpen említést érdemel a Maladype nyílt próbája, nemcsak formabontó volta miatt, hanem mert valójában egy meghosszabbított Leonce és Léna előadásként is felfogható, hiszen ugyanúgy egyes jeleneteket mutattak meg a résztvevőknek, mint az előadásokon. Tagadhatatlanul különleges élmény volt, miként az előadás is. Közben a rendező, Balázs Zoltán kérdezett és kérdésekre válaszolt. A körülbelül hatvan főnyi középiskolás mellett vagy húszan voltunk a POSZT-ról. A beszélgetés egy sajátos nézőpontot rajzolt ki, amely nagyon kevéssé látszik távol állni az ún. „szakmai"-tól. (A zárójel nem az irónia jele, csupán ama szándék jelzése, hogy egyelőre maradjunk meg annál a zsigeri és világos értelmezésnél, ami minden definíciót megelőz.) Talán több volt a közhely és kevesebb az udvarlás. Ennek ellenére Balázs Zoltán kétszer is felrúgta az elemi kommunikációs szabályokat, amikor visszautasított egy-egy hozzászólást (egyiket anélkül, hogy meghallgatta volna), mondván, most ne szakmázzunk, nem érdekli a szakma. Amire egy vezető tanár is rákontrázott, és kialakult egy furcsán kirekesztő atmoszféra. De tovább.
Van egy alapvető kérdés, amely felvethető a legtöbb, komoly műhelymunkát is végző társulatnak. Formájukat és kommunikációjukat tekintve egyre interaktívabbak az előadások, ahogy a róluk való beszélgetés is egyre sűrűbb a befogadókkal, miközben az alkotók által kommunikált cél gyakran a társulat belső életének legintimebb momentumaira történő rákérdezés. Ebben viszont, úgy tűnik, nem nyílik lényegi szerep a befogadó mint beszélgetőtárs számára. Egészen bizonyos, hogy teljesen más történik a nézővel, aki Lénaként belekerül a Maladype Leonce és Léna előadásának utolsó jelenetébe, mint a társulattal, amelynek tagjai saját belső életüket teszik önmaguk számára átláthatóvá. Nem arra tartanak-e ezek a színházi kísérletek, ahová Grotowski jutott, amikor színházával visszavonult a nyilvánosság elől? Ami nem probléma, csak akkor hogyan értelmezhető ez a fajta nyomatékos interaktivitás, a beszélgetések forszírozása?


fedra 22 Talán túl sok volt a tanár ezeken a beszélgetéseken, akik bár intellektuálisan érzékenyeknek mutatkoztak, de egyszersmind konfliktuskerülőknek is.  Minden, csírájában kialakuló kritikus hozzászólás élét azonnal tompították a zökkenésmentes párbeszéd érdekében. Talán észre sem vették.  A KoMa előadásáról szóló beszélgetésen Tasnádi István és Zrinyi Gál Vince újra és újra kísérleteket tettek vita generálására - hasztalan, a moderátor maga is tanárember volt.
Mégis, mivel mind az alkotók, mind a beszélgetés résztvevői érzékeny, intellektuális értelemben egymásra nyitott személyiségek voltak, mindkét beszélgetés tanulságosra sikeredett. A KoMával mindenekelőtt dramaturgiai értelemben, és mert olyan kérdések kerültek terítékre, mint politika és néző, kőszínházi és független társulati lét, moralitás és esztétikai szemlélet, intellektuális értelemben tehát kitekintő volt ez a beszélgetés. A  Maladypés nyílt próba pedig a leggyakorlatibb módon vetette fel a szakmai és a civil befogadói kommunikáció különbségére vonatkozó kérdést.
Talán úgy lehetne értelme ezeknek a beszélgetéseknek, ha a nézők is azokat a legintimebb élményeiket mondanák el, amiket átélnek egy adott jelenet kapcsán, és nem a dramaturgia cselvetéseivel és következetlenségeivel foglalkoznának. Ami utóbbi nagyon fontos a színház szempontjából, de ezt lehetne hagyni a filoszokra, kritikusokra. Így tudom értelmezni Balázs Zoltán mondatait a szakma elutasításáról: a nézők ne szakmázzanak, hanem arról beszélgessenek, ami lényeges történt bennük, és amiből - a jelenetek jelentéstartalmának bővítésén keresztül - már a társulat is tud tanulni. Kérdés, hogy az ilyen jellegű önfeltáró vallomásoknak a színház utáni beszélgetéseken van-e a helye, nem éppen az előadások alatti, utáni legmagányosabb magányunkban-e inkább.

Szakmai beszélgetések szcs katik


A versenyprogramról szóló diskurzusokkal kapcsolatban is alapkérdés, hogy vajon betöltik-e azt a funkciót, amiért szerveződnek, illetve hogy azok a körülmények, amelyek meghatározói ezeknek a  beszélgetéseknek, milyen kommunikációs helyzeteket teremtenek a résztvevők számára. Szakmán belüli eszmecserék akarnak-e lenni, vagy egy nyílt fórum, ahol a műről való beszélgetésbe a néző is bekapcsolódhat?  Ha szigorúan szakmai fórumról van szó, akkor semmi értelme az elhangzottakat feltenni a net-re , mivel éppen a közérthetőség és a szókimondó közvetlenség sérül, amikor a rögzítés tudatában óvatosabban fogalmaznak a résztvevők, és érzékenyebben reagálnak az alkotók. Dönteni kéne a kettő között, és a kereteket is ehhez igazítani. Talán valódi véleménycsere folyhatna az alkotók és a szakemberek között, avagy a nézők keresetlenségére, anonimitására és zsigeri dramaturgiai érzékére alapozva lehetne ugyancsak igazi vitát generálni.
Ennek hiányában, bár kiemelkedően izgalmasak voltak,   mégis egy intellektuális virágnyelvnél ritkán tudtak mélyebbre hatolni ezek a beszélgetések.
Galamb (Galambos Péter) valóban csak moderátorként működött, nem kérdezett, nem szólt közbe, figyelt, hogy ki szólalna meg a közönség soraiból, és rögtön reagált. Másrészt, többször is akkor rekesztette be a beszélgetéseket, amikor azok igazán elkezdődtek volna. Pedig nyugodtan lehetne hagyni, hogy  folyjanak  a maguk találta mederben: aki akar, elmegy valamely párhuzamos programra, aki akar, marad. (S aki elmegy, a beszélgetést úgyis elolvashatja a net-en.)
Janisch Attila az idei POSZT  válogatójaként volt jelen minden diskurzuson, és be kell valljam, nem tett jót nekik. Az alkotóknak szánt kritikai megjegyzésekre szenvedélyesen és azonnal reagált, amivel lehetetlenné tette a valódi párbeszédet azokkal, akik jegyzik az előadásokat. Pedig a legjobb beszélgetések éppen az ő (és Forgách András) kifakadásai nyomán alakulhattak volna ki, ha ők ketten hagyják.
Hogy lehet pontosan fogalmazva is érzékenyen reflektálni, arra  Háy János hozzászólása volt nagyszerű példa, aki egy kritikai észrevétel kapcsán másfél percben elmondott mindent, ami A Gézagyerekről és  róla magáról tudható. Mindenki értette, nem volt sem tolakodó, sem védekező. Persze, könnyű neki, ez a szakmája.

Török Ákos


A cikk a Criticai Lapok 2009/9. számában az idei POSZT-ról készült írásokhoz kötődik.

 

 

NKA csak logo egyszines

1