A látszat csal. Közelről például kiderül, hogy ami távolról nemzetiszín pántlikának látszott Balog József MASZK-elnök és Thealter-főszervező kalpagján, az valójában nem az, piros helyett rózsaszínes-narancssárgás, zöld helyett világoskék csík díszíti.
De megcsal a szemünk akkor is, amikor Réti Anna úgy akarja. Vis- a. vis (Találkozások A-val alcímet viselő), idén Lábán Rudolf-díjat nyert koreográfiája a saját életünkben való jelenlét vagy jelen nem lét kérdését járja körül, különböző életszakaszokat és életstratégiákat állítva elénk. Az előadás egyik jelenetében a táncosnő egy tányérra hajtja le a fejét, és mindössze egy ruhagallér segítségével, bravúros jelenetben állít elénk egy fej nélküli nőt. Játszik a megszólalni vagy nem szólalni dilemmával, női szerepekkel, az egyes jelenetek között pedig újból és újból visszatér a kályhához, ami adott esetben egy kényelmes és masszív bőrfotel. Vagyis csak annak látszik, mert az előadás végére kiderül, hogy mégsem az, csak egy lassan leeresztő-összeroskadó felfújt műanyag – úgy tűnik, biztos pont A életében sem létezik.
A ljubljanai Via Negativa társulat performance-ában, a Szégyenben biztosnak csak az tűnik, hogy a hat szereplő mindegyike rejteget valami titkot, valami szégyellnivalót. A színészek által hozott témákból építkező előadásban – talán a nők számbeli fölénye miatt – a női traumák és titkok dominálnak, és ezek a szégyenek vagy így, vagy úgy, de kapcsolódnak a testhez, a meztelenséghez, néha úgy is, hogy a testi lemeztelenedés éppen nem a titkok megmutatásának, hanem elrejtésének eszköze.
Via Negativa - Szégyen (fotó: Révész Róbert/Thealter)
A korábbi beszámolóban már említett úszóházas kísérlet után még két helyspecifikus akciót láthattunk az elmúlt napokban. A fesztivált megelőzően ugyanis pályázatot írtak ki jellegzetes szegedi helyszínekre, a pályázóktól pedig azt várták, hogy e nyilvános terekre a helyi közösséget is megszólító, az itt élők történeteit is felhasználó, kísérleti közösségi akciók (tehát nem hagyományos értelemben vett előadások) szülessenek. (Annyit még feltétlenül hozzá kell tenni az úszóházas akcióhoz, hogy a szakmai beszélgetésen kiderült, az alkotók erejét és a rendelkezésükre álló, mindössze négy napnyi időt erősen apasztotta, hogy az úszóház meglehetősen belterjes tagsága ellentmondásosan fogadta megjelenésüket a hajón.)
A kaposvári színművészetisekből alakult k2 Színház a bölcsészkar auditóriumát választotta Azt a csöndet nem tudjuk eljátszani címet viselő produkciójához. Fábián Péter és Benkó Bence rendezésében mi, nézők egy gyorstalpaló színészképző kurzusra iratkoztunk be, ahol hallhattunk megosztott színházi életünkről, az egyetemi élet belterjességéről, az egyetem utáni kilátásokról. A közönséget egyszerű, de hatásos eszközökkel bevonó, friss, lendületes, sokszor humoros előadásnak kesernyés mellékízt, de súlyt is adott, hogy egy-egy alkalommal a négy színész (Sodró Eliza, Pallagi Melitta, Horváth Szabolcs, Rózsa Krisztián) mindegyike kilépett a szerepből, és saját magáról, jövőjéről, kétségeiről, az egyetemen őt ért örömökről és csalódásokról beszélt.
Pallagi Melitta, Sodró Eliza, Horváth Szabolcs és Rózsa Krisztián a K2 Színház Azt a csöndet nem tudjuk eljátszani című produkciójában (fotó: Révész Róbert/Thealter)
Az Utcaszínházi Alkotóközösség a Petőfi sugárút 52. szám alatt álló, idén 101 éves, körgangos bérházat választotta helyszínként (Szellemjárás avagy „Kihaltak-beköltöződtek”). Elbeszélgettek a ház lakóival, és a tőlük hallott történetekből kiindulva, de azokat – a lakók érzékenységét védendő – transzformálva játszottak el néhány jellegzetes bérházi karaktert és élethelyzetet nekünk, köztünk és velünk. Találkozhattunk a rendre mániásan ügyelő házmesterrel, egymást túlélni nem akaró idős párral, és részt vehettünk egy lakógyűlésen is. Végül pedig a társasház kertjébe invitáltak meg bennünket egy dinnyepartira. A szakmai beszélgetésen azt is megtudtuk, annyiban biztosan hatott mindez a ház életére, hogy – amire eddig nem volt példa – közös programot szerveztek, főzéssel ünneplik meg a ház 101. születésnapját: éppen ma, amikor ezeket a sorokat írom, tarhonyás lecsó fő a Petőfi sugárút 52. udvarán. Összességében úgy tűnik, hogy a Helyspecifikus projekt pályázat – minden kezdeti bizonytalansága, és a közben felvetődött kérdőjelek ellenére – az idei Thealter egyik legérdekesebb kezdeményezése volt.
A mai, utolsó nap is izgalmasnak ígérkezik a fiatalok képtelen életkezdési kilátásaival és kivándorlási kényszerével foglalkozó Jövőképtelen című előadással, a marosvásárhelyi egyetemisták Matei Vişniec-ősbemutatójával (Kenyérrel a zsebben) és az Isteni színjáték táncszínházi előadásával (Bitef Teater-Grad Teater), de a fesztivállátogató már azon gondolkodik, mit visz magával a 22. Thealterről. Mi az az egyetlen mondat, ami biztosan belevésődik az emlékezetébe? A recenzensnek ez most az Aradi Kamaraszínház Ronald, a McDonald’s bohóc című előadásának (rendezte Victor Scoradeț) egyetlen mondata. Rodrigo Garcia, Spanyolországban élő argentin szerző nem kevéssé didaktikus, mégis hatásos darabja egyszerre szembesít a McDonald.’s-társadalom viszonylagos jólétével és üres kényelmével, valamint azzal, hogy a világ nagyobb részének ez is csak vágyálom. Az a bizonyos mondat pedig a konténerlakó színész-bohóc bőrébe bújt Harsányi Attila szájából hangzik el: „Emlékszel a Színházra?”
Harsányi Attila az Aradi Kamaraszínház Ronald, a McDonald's bohóc című előadásában (fotó: Révész Róbert/Thealter)
Egészen egyszerű mondat, mégis, amikor és ahogy elhangzik, az – itt és most különösen – ólomsúlyossá teszi. Mert ezért olyan fontos, hogy van ez a fesztivál, hogy vannak ilyen – kísérletező, nem a biztosra, a gyorséttermi kiszolgálásra, a gyors és egyszerű jóllakatásra vállalkozó – színházak. Ahol nem alibikérdésekről kell beszélgetni – mint az előadásbeli „te mért nem eszel salátát ?” –, ahol kell és lehet gondolkodni. Ahol jól megfér egymás mellett az út elején tartó, kísérletező fiatal és a Pintér Béla és Társulata. Azért kell ez a fesztivál, hogy a (független) színházra ne emlékezni kelljen, hanem – alkotóként és nézőként – élni vele.
Turbuly Lilla
