„Mit kezdünk a múltról való tudásunkkal, mikor már minden eszközt bevetve fel kell adnunk a „múltból tanulás” reményét? A történelemnek ez a – mostanra elveszett – didaktikus funkciója (…) úgy tűnik, szoros összefüggésben van a történelem narratívaként való elgondolásának vagy reprezentálásának hagyományával. … A múltról való tudásunkról szóló kérdés mögött meghúzódó valódi kérdés nem csupán arra a (…) problémára irányul, hogy miként írjuk meg vagy reprezentáljuk a történelmet. A kérdés legelsősorban az, hogy miként is képzeljük el a múlt „létét” (ez a múltra mint „nyersanyagra” vonatkozó kérdés), még mielőtt elkezdenénk gondolkodni a reprezentáció lehetséges formáin.” (Hans Dietrich Gumbrecht: 1926. Élet az idő peremén, 15. o.)

friedilona

 

Fried Ilona könyvében egy kulturális eseményt, egy színháztörténeti jelentőségű kongresszust  − a fenti gumbrechti megfogalmazás szellemében − nem csupán reprezentációként mutat be, hanem jelen idejűvé is teszi azt számunkra. A korabeli levelekről, meghívókról, cikkekről és plakátokról, nemkülönben a meghívottakról és a résztvevőkről készült fényképek reprodukciói is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egy kongresszus tükrében ez a könyv valóban megidézzen egy korszakot, annak összes politikai, társadalmi, kulturális, mentalitásbeli ellentmondásával együtt. A kötet az egyik legjelentősebb színházi tanulmányokat, monográfiákat megjelentető kiadó, a Titivillus „Altre visioni” című sorozatában jelent meg a tavalyi év végén, olaszországi bemutatója pedig 2015. január 17-én volt Rómában. Nagy jelentőségű műről van szó, mert magyar tudósként Fried Ilona elsőként kutatta az 1934-es Volta-kongresszust. A bőséges forrásanyagra épülő munka hat nagyobb részre tagolódik.

Az 1934-es évet Európában még a viszonylagos szabadság jellemzi, noha Olaszországban Mussolini már 12 éve, Hitler pedig egy évvel korábban kerül hatalomra. A Szovjetunióban már zajlanak a tisztogatások, bár ez akkor még korántsem volt köztudott. Az utólagos tudásunk, a közelgő világháború és  következményeinek ismeretében fontos megemlíteni, hogy a könyv nem didaktikus, nem von direkt párhuzamokat az időben és a korabeli térben, hanem szerényen, kitartó kutatómunkával, kizárólag a forrásanyagokra hivatkozva mutatja be a történések szellemi hátterének későbbi következményekre utaló jellemzőit.

A Mussolini által 1926-ban alapított Királyi Akadémia kitűzött célja az olasz irodalmi, tudományos és művészeti élet koordinálása volt, létrehozása ezzel együtt  az intézmények ellenőrzésének és egyben fasizálódásának is fontos lépése. A Királyi Akadémia a korábbi nagy múltú és presztízsű Accademia dei Linceit váltotta fel, amellyel 1939-ben jön létre végleges fúziója. Nem szükséges magyarázni, hogy ezzel a központi politikai irányítás szerepe is egyre erőteljesebbé vált. A tárgyalt korszakban az Akadémia elnöke a nemzetközi hírű Nobel-díjas fizikus, Guglielmo Marconi volt, maguk az akadémikusok pedig nem csupán anyagi előnyöket élveztek, hanem viselniük kellett az Akadémia egyenruháját is, ami az évek során egyre inkább elvárt kötelességükké vált. Mussolini, aki egyébként sem volt képes megosztani a feladatokat, a kongresszus szervezése során igyekezett minden apró részletről tájékozódni, a  szépművészetek különféle stíluskérdéseibe azonban nem szólt bele, ez következésképpen az értelmiség megosztásához vezetett.

A drámai színházról szóló 1934-es kongresszus a negyedik volt a sorban. Egyébként mindegyiket a Volta-Alapítvány támogatásával szervezték, az elsőt 1931-ben, ennek témája a nukleáris fizika volt, az utolsót, a nyolcadikat 1938-ban, történelem- és erkölcstudományi témában. A többi a természettudományok, a matematika, az építészet és az iparművészet témaköreit ölelték fel. Az 1934-es kongresszust a bölcsészettudományi szekció szervezte, és a drámai színház témakörén belül egyik kitűzött célja a szerző, azaz a drámaíró elsődleges szerepének felmagasztalása volt. Általános véleményként fogalmazódott meg, hogy a drámaíró különleges küldetéssel rendelkezik, mindenképpen elsőbbséget élvez a rendezőhöz képest, nem beszélve a színészekről, akiket nem hívtak meg a kongresszusra. Az elnök szerepét Luigi Pirandello kapta, aki ugyanebben az évben lesz a Nobel-díj birtokosa, a fő szervező pedig a kritikus, színháztörténész Silvio d’Amico, aki két évvel később alapítja meg az Accademia Nazionale d’Arte Drammatica nevű intézményt. A rendezvényt kifejezetten szakmai céllal hirdették meg, hangsúlyozták apolitikus jellegét, mégis, az erősen átpolitizált valóság körülményei miatt a szervezők sokszor kénytelenek voltak öncenzúrát gyakorolni. Hogy végül kit hívtak meg, és a meghívottak közül ki miért fogadta el a meghívást, vagy elfogadta ugyan, de miért nem ment el mégsem, a kíváncsi olvasó megtudhatja a könyvből. A viszonylagos szabadsággal rendelkező kulturális légkörnek köszönhetően a kongresszuson jelen volt többek között Yeats, Gordon Craig, Ashley Dukes, Maeterlinck, Tairov, Walter Gropius, a magyarok közül Herczeg Ferenc, akit ülés-elnöknek is felkértek, és a fiatal, még ismeretlen Németh Antal, akit egy évvel később a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának neveznek ki. Németh részvétele a fiumei író-fordító, Antonio Widmar közbenjárásának köszönhető. Az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő Molnár Ferenc elfoglaltságára hivatkozva nem ment el a kongresszusra.

A drámai színház témakörén belül megvitatandó kérdéskörök a következők voltak: 1. A drámai színház és a többi művészet  (a film, az opera, a rádió, illetve a sport) viszonya. 2. Színházépítészet, a tömegszínház építészeti problematikája. 3. A színpadtechnika kérdései, 4. A színház, a dráma a népek erkölcsi világában. 5. Az állam és a színház viszonya. Az előadásokat később kötetbe rendezték.

A kongresszus a Villa Farnesinában zajlott október 8. és 14. között. A luxuskörülmények és az elegancia elbűvölte a résztvevőket. A légkörre általában jellemző az óvatosság, a kényes kérdések kerülése. Tudnivaló, hogy a húszas‒harmincas években a mozi népszerűségének köszönhetően a színházak látogatottsága egyre csökken, a futball is nagy tömegeket vonz, így a színházi szakma számára az egyik nagy kihívás az, hogy milyen mértékben és milyen eszközökkel képes a színház megtartani korábbi népszerűségét, és ezt az állam milyen eszközökkel képes támogatni. A színházstadionok építése látszólag a politikai irányelvek között van, de az újabb kutatások szerint Mussolini valójában nem támogatta ezek finanszírozását. Elégségesnek tekintette a Teszpisz kordéival felvonuló liturgiákat, a GUF (Gruppi Universitari Fascisti) rendezvényeit, a későbbi Fasiszta Szombatokat, a színházzal szemben a propaganda hatékonyabb eszközeinek tartotta a mozit és a rádiót. Ez a kongresszus szervezésének idején még nem volt nyilvánvaló tény, mint sok más tényező sem. Nem volt még köztudott például, hogy a Szovjetunióban már folytak a tisztogatások, aminek szomorú példája Tairov felszólalása. Olaszországban nagyrabecsülés övezte az orosz rendezőket, sokukat meghívták, de például Gorkijjal, Sztanyiszlavszkijjal és Mejerholddal ellentétben csak Tairov jött el a kongresszusra. Noha az ő rendezői újításai, színpadtechnikai megoldásai nagy hatással voltak a modern európai színházra,  előadásában  Tairov – a résztvevők nagy meglepetésére – a szovjet színházat és a realizmust dicsőítette. Nem tehetett mást, hiszen egy vélhetően titkos ügynök is kísérte, és tudható, hogy az egy hónappal korábban megrendezett moszkvai írókongresszus már csak a szocialista realizmus irányelveit engedélyezte a művészek számára. A hatalom és a művészet kapcsolatának kérdésére vonatkozóan megjegyzendő, hogy a Volta-kongresszus később kötetbe szerkesztett előadásait a résztvevők nem ellenőrizték, a Királyi Akadémia viszont cenzúrát gyakorolt.

A színházépítészetre, illetve a tömegszínház megteremtésére vonatkozó kérdések témakörében az egyik legeredetibb, szélesebb értelemben poétikai víziónak is tekintett előadást Massimo Bontempelli író,  akadémikus tartotta. Előadásában kifejtette, hogy az ember egyik elsődleges szükséglete a művészet, és ennek a szükségletnek elemi formája maga az előadás. Ítéletet hirdetett a film, azaz a mozi fölött, amit az „analfabéták regényének” nevezett, és amely véleménye szerint a színházzal ellentétben képtelen tömegeket vonzani. A nagy tömegszínház mellett ugyanakkor elismerte a kis, polgári színházak támogatásának jogosságát. A színházépítészet témakörének kapcsán érdemes megemlíteni Walter Gropius üdítően friss szellemiséggel telített előadását, mert – szinte egyedüliként a kongresszuson − a drámaíró elsődleges szerepének hangsúlyozásával szemben ő úgy vélte, hogy a rendező, a színészek, a zenészek, a díszlettervezők kreativitásának összhangjára épül az előadás.

Természetesen itt most csak néhány mozzanat megemlítésére van módom, nem térhetek ki az egyes felszólalások körülményeire, recepciójára, a kényesebb megszólalásokat kísérő kommentárokra. A könyv nagy erénye egyébként, hogy az egyes fejezetek külön is olvashatóak.

Fried Ilona határozott és biztos arányérzékkel, az utalások finom rendszerével, írott és szóbeli, elsődleges és másodlagos forrásokra, korábbi kutatásaira alapozva írta meg ezt a művet. A különböző politikai, diplomáciai események, történések, a szervezők és a résztvevők közötti kommunikáció, a társadalmi és politikai tér, a színházzal kapcsolatos kérdések, problémafelvetések úgy adnak lenyomatot egy korról, hogy újabb kérdések feltevésére ösztönzik az olvasót. Eme tény megerősítésének alátámasztására számos erényt lehetne felsorolni. Többek között azt, ahogyan egy-egy szereplőt, jellegzetes vagy kevésbé jellegzetes értelmiségi szerepkört mutat be a szerző. Például Pirandello ellentmondásos viszonyát a hatalomhoz, finom visszafogottságát, ugyanakkor rendkívül éles és találó, magánlevelekben olvasható ítéleteit, de a kételyeit is. Vagy Silvio d’Amico összetett, politikusi és tudós pályáját. Az események-történések tág keretét a kultúrdiplomácia és a színháztörténet adják ugyan, mégis ezek az alakok nem csak a villa Farnesina pódiumán állnak vagy ülnek, hanem élő valóságként jelennek meg előttünk.

A terjedelem szűkös volta miatt sok mindenről nem beszéltem. Nem szóltam a kétféle mércéről, ami áthatotta a kongresszus szervezésének légkörét. Nem szóltam arról, miért nem hívták meg például Anton Giulio Bragagliát. Meg sem említettem Filippo Tommaso Marinetti nevét, pedig sejthetjük, hogy jócskán volt szerepe a kongresszuson. Nem szóltam Ettore Romagnoliról, az antik színház népszerűsítőjéről, és arról sem, hogy minek nevezi őt Pirandello egyik magánlevelében. Nem mondtam el, hogy a kongresszus díszelőadása Gabriele D’Annunzio Jorio leánya című darabja volt, amit Pirandello rendezett. Nem említettem, milyen találó megjegyzést tett a nagy látnok, Edward Gordon Craig és a maga módján mennyire találóan jellemezte ezzel az egész kongresszust. Arra sem tértem ki, eldönthető-e a könyv alapján, hogy egy korszak vége volt-e a Volta-kongresszus, vagy sem. És még sorolhatnám. A mondandóm elején hivatkozott Gumbrecht-idézethez kapcsolódóan viszont azt elmondhatom, hogy Fried Ilona teljességgel jelenvalóvá teszi számunkra a Volta-kongresszust.

A tavalyi év őszén a Budapesti Olasz Kultúrintézet előadássorozatot rendezett Mi és Európa címmel. Az egyik előadás végén a meghívottak feltették azt a kérdést, hogy megfogalmazható-e egyáltalán, mit jelent ma európainak lenni.

Az 1932-es Volta-kongresszus témája is Európa volt, amelyre meghívást kapott mások mellett Stefan Zweig is. Előadása abban a szekcióban kapott helyet, amelynek elnökévé Hermann Göringet kérték fel. Zweig végül nem ment el a kongresszusra. A levelét felolvasták ugyan, amire Göring nem tett semmilyen megjegyzést, vitát nem kezdeményezett. Zweig 1932-ben – többek között − egy közös európai jogrend létrehozását tartja szükségesnek,  hangsúlyozva: a történelemtudományokban ahelyett, hogy arra figyelnénk, ki mit rombolt le, fontosabb volna azt megnézni, melyik nemzet képes gazdagítani a másikat. Az értelmiségi feladata pedig szerinte az volna, hogy a fiatal nemzedékeknek megmutassa: a gyűlölködés meghaladásával kreatív erők képesek működni Európában. Fried Ilona könyve méltó példája ennek a magatartásnak, amelynek szellemében talán nem kell feladnunk a bevezetőben említett „múltból tanulás” reményét sem.

 (Elhangzott 2014. március 4-én a budapesti Olasz Kultúrintézetben, a könyv magyarországi bemutatóján.)

* (Elhangzott 2014. március 4-én a budapesti Olasz Kultúrintézetben, a könyv magyarországi bemutatóján.)

 

SZOKÁCS KINGA

 

NKA csak logo egyszines

1