Tasnádi István ez alkalomra gyakorlatilag újraírt darabja (vagyis ne reménykedjen az, aki megvásárolta a szerzõ tavaly kiadott drámakötetét: ha érdekli a végsõ szöveg, az elõadás helyszínén potom ötszáz forintért kell hogy beszerezze a csinos füzetet) megõrizve szünteti meg Phaidra közismert történetét. Szerzõje a fület bódító lírába bújtatott gyilkos szenvedélyt keményen koppanó orvosi szakkifejezésekkel váltja ki, a nemtelen indulatokat laboratóriumi körülmények közé helyezi, és miután mikroszkóppal megvizsgálta, kíméletlenül sterilizálja azokat. Pengeéles szikéjével bevágásokat ejt a sztori testén, majd sóváran figyeli, miféle testnedvek buggyannak elõ a tetembõl. A boncasztalról egyenesen a csatornába távozik a sztorit kétezer-ötszáz éven át izgalmassá tevõ és kihívást jelentõ minden morális vonzat. Mûtõhangulat, fémtepsik, acélkilincsek, hûtõkamra, fertõtlenítõszag. Schilling Árpád nemzetközi koprodukcióban készült, a Trafóban látható rendezése még továbbmegy: az elviselhetetlenségig fokozza az eredeti textust nyíltan szervezõ, büszkén vállalt hideg-rideg látásmódot.

Phaidra végzetes love storyja itt az idegenségről és a megalázottságról, a kiszolgáltatottságról és a magányról, és ne féljünk kimondani, az életet savként szétmaró unalomról s annak beláthatatlan következményeiről szóló, a legapróbb testi és lelki defektusokat is kíméletlenül át- és megvilágító röntgenfelvétellé változik. Az eredeti mítoszban a helyette a szűz Artemiszt favorizáló Hippolütoszt sújtotta Aphrodité dühe: Phaidra, a fiú mostohaanyja férjének, Thészeusznak távollétében végzetes szerelemre lobban az ifjú iránt. Hippolütosz bukása szükségszerű az antik mítosz szabályai szerint. Ezt a verziót nagyjából törölhetjük is előadás előtt az agyunkból: ismerete nem oszt, nem szoroz.

Tasnádi darabjában (és Schilling színpadán) Thészeusz már jó ideje kómában fekvő, uralkodásra alkalmatlan és képtelen bábu. A kórházi ágyon majd’ végig élettelenül heverő királyba Hippolütosz fürkész kétségbeeséssel szuggerálna életet - nem világos, miért. Ahogy más szereplők szándékai is sokszor rejtve maradnak a többször lendületet vevő, de végül mindig megtorpanó előadásban. Férje uralkodói teendőit Phaidra veszi-venné át, ám az udvarban hemzsegő önelégült, büszke hímek (alighanem a típus megtestesítője a végtelenül primitív, az udvarhölgyeket és a virágágyakat egyforma közönnyel meghágó Szaurosz) nem engedik, mert nem engedhetnek ilyen mérvű átalakulást. Brechti V-effektet idéz az arcunkba köpött (egyik) tanulság: "Hatalmat most a fiataloknak!" Szaurosz a paradigmaváltás elkötelezettje, a(z egyszemélyi) nőuralom ellenlábasa. A pszichiáterre szoruló Hippolütoszt azonban hiába nyaggatja, az unott tekintetű fiatalember maga sem tudja, mire vágyik igazán. S a fiú esetlegesen megvalósuló uralma idejére tervezett intézkedései riasztó kilátásokat rejtenek magukban (a nyugdíjas korúak haszontalan tagjai lévén a társadalomnak, likvidálásra kerülnek - vö. az előző "üzenettel").

Udvaros Dorottya, Ferdinand Dörfer, Christoph Gawenda és Rácz István

A Trafó üres, szürke-fekete terébe Ágh Márton középre alacsony emelvényen tágas kanapét helyez (az egész családnak el kell férnie rajta), s rábogoz egy óriási piros lufit (a szövegben emlegetett vörös óriás?). Elöl kórházi ágy, rajta az öntudatlan, sárgára pingált arcú Thészeusz. Hátul, a falnak támasztva Minitaurosz, Phaidrának a külvilágtól sötét üvegű bukósisakkal megóvott gyermeke (hogy valójában mitől és kit véd, nézőpont kérdése), aki csak a zárlatban jut szóhoz, addig inkább rezzenetlen aggyal nintendózik. Meg Benedek Mari szempillantás alatt azonosítható, ragyogó jelmezeiben a kórus hölgytagjai, három kerti műanyagszéken, lábuknál jobb sorsra érdemes muskátliágyakkal (a liliom-, pontosabban muskátlitipró Szaurosz leendő áldozatai). Ebbe a taszító, értékektől és érzésektől mentesített térbe lép be a nem királynői, inkább unatkozó háziasszonyi asszociációkat keltő, jobb program híján naphosszat piperészkedő, otthonában s tróntermében egyaránt melegítőben és fejére csavart törülközőben flangáló Phaidra. A testével és a korosodó test tudatot elrémítő változásaival való foglalatoskodása élete fő tevékenységévé lép elő. Ironikus modorú pszichiáter-papja "segíti" a tünetekkel való kényszerű szembesülést, amennyiben az öregedő nőnek vigaszt jelent a sátáni kacaj, mely az orvos fölényes, hímsoviniszta szakvéleményét kíséri: "A mi prosztatánk nem olyan lusta jószág, mint a maguk petefészke."

Phaidra környezet-, élet- és hatalomidegenségét minden lehetséges módon rögzíti bennünk az előadás: a jórészt német anyanyelvű színészek között a mediátorként működő, hol németül, hol magyarul szóló orvos-papon kívül csak a királynő beszél magyarul (meg a hosszú "álmából" az utolsó percekre feléledő Minitaurosz). Phaidra hosszú listát körmölhetne arról, mije volt, s azok közül mi illant el az évek során (vagy tán nem is volt neki soha?): férje, szeretője, gyermeke, hatalma, tekintélye, nyelve, szépsége, nőisége (ismerős a lista az utóbbi évek számos kiváló hazai Médeia-feldolgozásából?). Úgy veszett el mindez, hogy a körvonalak továbbra is jelen vannak (ott, a színpadon, mi is látjuk őket). A vágy még munkál, titokzatos tárgyai azonban elérhetetlen távolságban. Még egy utolsó, kétségbeesett ütközetre indul Phaidra, mostohafia maga alá gyűrése egyszerre lenne önigazolás, beteljesülés és kielégülés.

A sikeresen sterilizált történetnek a szexualitás körül tébláboló fordulatait Schilling Árpád látszólag kifogyhatatlan ötletességgel tárja elénk. A nagydarab, vadállatias Szaurosz a közönség soraiból tápászkodva fel megy neki a virágágyaknak: kötelességszerűen teszi őket magáévá. Ő lesz az, aki majd óvszerbe bújtatott mikrofonnal esik neki úrnőjének, miközben Hippolütosz a félig letolt kisgatyája elé illesztett videóval veszi az aktust (a kazetta aztán persze bizonyíték lesz Thészeusz kezében). Ha Szaurosz is elfojtaná állati ösztöneit, olyanná válna, mint az impotens Hippolütosz, vagy a fiú apja, a szintén hasonló problémákkal küszködő Thészeusz. A téma monomániás kerülgetése idővel kifullad, nem képes újat és elgondolkodtatót mondani.

Ahogy az előadás eszköztára sem. A szövegből kiszálazható szándékokhoz való tökéletes alkalmazkodás, az érzelmi hullák és értelmi nullák vészjósló világának reprodukálása perfekcionista konstrukciót hoz létre, amiből csupán a megindító emóció hibádzik. A címszereplő Udvaros Dorottya feszülten visszafogott, művi eszközökkel lecsillapított Phaidrát ad. A dráma így nyomtalanul elvész Schilling és Tasnádi nagy igyekezetében. Rácz István Thészeusza falat rengető hangon megszólalva éled a kómából, hogy idézze régvolt, mitikus küzdelmeit. Rögvest másképp is bizonyítaná, hogy (még) férfi, ám mint említettem, hiába. Phaidra vágyának titokzatos tárgya Christoph Gawenda Hippolütosza, aki flegma, nemtörődöm kamaszgyerek. Hidegen villanó tekintete, a világ dolgaihoz való fatalista hozzáállása ad néhány emlékezetes pillanatot. Ahogy Szaurosz (Ferdinand Dörfler) visszataszító csődöre is hatásos. Az énekbeszéddel operáló, a stilizáltságot és elidegenítést végletekig fokozó asszonykórus (Suse Lichtenberger, Kristin Muthwill, Verena Specht-Ronique) NDK divatmagazinból szökött. A bilingvis Tilo Werner papként, orvosként, pszichiáterként egyformán odaadó közönnyel figyeli, hogyan teszik tönkre magukat és egymást a többiek. Az előadás zárlatában néhány szóhoz jutó Minitaurosz (Bánki Gergely) talán mégsem olyan idióta, mint korábban gondoltuk róla.

Az előadás a könnyebbség kedvéért bátran illethető a "németes" vagy "zsótéros" jelzőkkel. Ez nem erény, legjobb esetben látlelet. Mint maga az előadás: hiába értem, ha nem érzem. Legfeljebb a különbséget.

JÁSZAY TAMÁS