Van egy színész, aki háromszorosan is nagy. Nagy egyszer a nevében, nagy másszor a termetében, s harmadszor nagy kvalitásban. Nagy Zoltánról van szó, aki jelenleg az Új Színház deszkáit koptatja, vagy inkább recsegteti. Nekem harminc éve Zolika, öreg vidéki színész, holott a hóna alatt szaladgálok el akkor is, ha kihúzom magamat, és immár harminc éve pesti színházakban játszik. Ha eszembe jut hórihorgas alakja, mert új világunk sajátos mûködése következtében egyre ritkábban látjuk egymást, holott a logika szerint éppen fordítva kellene ennek lennie, emlékképek sorozata támad rám.

A La Mancha lovagja címszerepében tündököl a Szegedi Nemzeti Színházban - fiatalsága delén épp egy bolond öregembert játszik. Pia után bolyongunk a Kincskereső Táborban, valahol Szegeden, s tulajdonképpen ez az alkalom keretezi a megismerkedésünket. Nem vagyunk messze a sörfolyamoktól, szalad ki a szomjúságtól egy önkéntelen trocheikus sor a száján, és így kerül bele majd később egy agyament poémámba, szerzőjével együtt. Ekkor ő már befutott és sztárolt színész, én senki és a kezdeteit kereső költő. Hatalmasan megtisztel a barátságával, csak később próbálgatom majd rajta (is) a körmeimet. Dicséretére legyen szólva, viseli és élvezkedve viszonozza a ritkás karmolásokat. Látom, ahogy az Ének a napon felejtett Hintalóról című, nyolcszázhat soros avantgarde hosszúversemet mondja, szélesen gesztikulálva, a JATE Klub pincéjében, annyi ember előtt, hogy még az ablakban is ülnek, állnak, az ajtót pedig fogják bentről, hogy a heringlétet ne tudják fokozni további kintről érkezők. Látom a Rádió 1-es stúdiójában Béres Icával dolgozni, elragadó odaadással, első hangjátékomban, Anya, te vagy? ... És ott van velük, kéri és instruálja őket Katona Imre (József) közös barátunk, a rádiós, vagy ahogy jobban kívánkozik számra, A Rádiós... Látom magasan fölöttem csapkodó karjait, hallom jellegzetes hangját, ahogy robusztusan elkezdi a verset, "Ázsia sötét, büdös templomaiban hol denevérek szállnak jézus aranyozott szívére...".

Tisztújítás - Új Színház (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Máskor meg, az akkor és azóta is legendás Stúdió "K" épp aktuális játszóhelyén, az Akácfa utcában vagyunk, a "Hintaló" performance-változatát nyomjuk Sáry Lacival, az új zenei stúdiós zenésszel-zeneszerzővel, Török Lászlóval, a friss World Press-díjas fotóssal, négyesben. Ülök hátul, a kiválóságok között-mögött, meghúzódva szerényen, egymás után nyakalom a fekete posztóval bevont szifonokból a fekete posztóval bevont poharakba spriccelt nagyfröccsöket, ezt kaptam színpadi feladatul és jelenlétül, és élvezem, hogy Kulcsár Szabó Ernő, későbbi kánonista akadémikus nyála csorog az első sorban a homályban feléje párolgó, számára elérhetetlen borokról hírt hozó kocsmaszagtól. Látom, amikor a szegedi Bartók Művházban, ugyanennek a performance-nak egy ottani mutációjában Zolika véletlenül felgyújtja Sáry László plakát- kottáját a zongorán, Lacika, baszd meg, ég a kotta, szövi bele épp emelt mondataimba rémülten a figyelmeztetést, egymás után, egyre hangosodóbban, háromszor is, mire Sáry Laci, aki egy pillanatra sem hagyja abba a zongorázást, rá se pillantva a versben élőre, a versből kiszólóra, fölsóhajt a lángok mögül, nem én gyújtottam fel a kottát, Zolikám, oltsa el az, aki meggyújtotta! (Az előadás után az akkor még létező kulturális napilapban, az Új Tükörben egy kortárs költő, megjegyzem, természetesen nem volt jelen a performanceon, arról elmélkedik, hogy régen az emberek lelkét gyújtották fel a költők, manapság rájuk gyújtják a művházakat, s valamit kellene tenni már ellenük, mármint az ilyen költők ellen...) Látom, ahogy Binder Károllyal hármasban "nyomjuk" a Mentholos görögdinnyét és társverseit, én megint hátul, persze, megint a szokásos takarásban, valamilyen tárgyon dobolok, még az is meglehet, dobon. Paksról, a zsinagóga-koncertünkről visszajövet szar utat kíván nekünk egy dagadt és büdös és izzadt forgalomelterelő állat, a színész meg akarja verni, majd mert Binderrel ezt nem engedjük, bánatában versekkel büntet bennünket Pestig. Ülök fekete kalapomban, fekete orosz parasztingemben a nagy Binder-koncerten a pesti Vigadó színpadán, összes dolgom ez, ott ülni fekete kalapban, Nagy Zoltán a Kontinentspiele zenéje fölé az Igor Stravinsky álma Bartókról című versemet mondja, és a dzsesszrajongók óriási ovációval fogadják zseniális versmondását. Ugrál az emlékezet az időben, előre, vissza. Hagyom. A Nemzeti Színház büféjébe feldúltan ront be kezében a Film Színház Muzsika félig széttépett példányával a már akkor a nemzet színészének számító színész, és két kérdést ordít, ismételget magából kikelve: Ki a fasz az a Nagy Zoltán? Majd: Ki a fasz az a Zalán Tibor, aki ilyeneket le mer írni? Történt ugyanis, hogy amikor Nagy Zoltán felkerült Szegedről a Nemzeti Színházba, én, akiben az önérzet akkor még jobban buzgott a realitásérzéknél, úgy gondoltam, megsegítem a barátomat azzal, hogy a Film Színház Muzsika vezető írásában bemutatom a pesti közönségnek. És ha már írok róla, húzós mondattal indítok, gondoltam, a fenti botrányból kikövetkeztethetően, nem teljesen helyesen. A felütés ugyanis nem volt kevesebb: "Megérkezett Pestre Nagy Zoltán, az ország legjobb versmondó színésze." Írtam (és gondoltam komolyan) ezt akkor, amikor még minden színész verset mondott - és mondott verset; talán élt még Latinovits Zoltán is; de a már akkor is a nemzet színésze színész, aki később megtisztelt baráti figyelmével, tehát nem bántásnak szánom, amit írok, mindenképpen akkor volt a versmondások csúcsain.

Dengyel Iván, Nagy Zoltán, Bánsági Ildikó, Nagy Mari és Géczi Zoltán - Három nővér, Új Színház (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Újabb villanás. Csurka HázmestersiratójánaHázmestersiratójának szegedi előadása után állunk (talán kicsit dülöngélünk) a színház előtt tollászkodó hajnalban. Zolika hóna alatt a szerzőtől kapott nagy üveg whisky (ritka kincs még ekkor, pénztárcánkhoz mérve pedig felfoghatatlan pazarlás), és megpróbálunk taxit fogni. Ez abban az időben nappal is reménytelen kísérlet volt. Ám, az oszladozó homályból egy lovas kocsi válik ki, társtalan, elnyűtt gebével a rúdjánál. Nagy Zoli elegáns, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő ujjlengetéssel stoppolja le a "járművet", s mint egy taxisnak, csak úgy, bemondja a bakon ülő öregnek újszegedi címét. A kocsis ezen úgy meglepődik, hogy nem ellenkezik, a ló közé vág. A színházi est ünnepelt sztárja elnyúlik a kocsiderékban, aztán megérezve, hogy még sincs minden rendben a stoppolás körül, kibontja a whiskyt, és az öreg felé nyújtja. Mi ez, kérdezi bizalmatlanul az öreg. Whisky. A’ mi? Olyan, mint a pálinka, csak jobb, biztatja a színész. Az öreget innentől nem kell nagyon biztatni. Rendesen meghúzza az üveget, és nem adja vissza rögtön. Ez tényleg jobb, csettintget, s már pusztítja is tovább rettenetes, edzett kortyokban a nemes italt. Amikor megérkezünk és leszállunk, az öreg behúzza a kocsin a féket, hanyatt dől a bakon, s már alszik is, mint a bunda. A lakásban Gabi vár bennünket, a színész gyönyörű és tündérekre hajazó türelmű felesége, már főzi is a kávét, hozza a szendvicseket, poharakat a boroknak meg a söröknek, már tudja, fontos pillanathoz érkezett el a hajnal: sakkozni fogunk. Csak most kezdünk el majd színházról beszélni, most idézzük és elemezzük a bemutató legfontosabb mozzanatait, most van időnk szakmainak lenni. Arról, hogy ki győzött és hányszor a számtalan hajnali sakkban, eltérő emlékezetünk van. Nagy Zoltán állítása szerint egyfolytában ő győzött. Én úgy emlékszem, minden alkalommal romjaiban hagytam ott a jeles színművészt. Ami biztos, akkor, alkonyattájt, amikor kifáradva a kétnapos alvatlanságtól, kiléptem az utcai szürkületbe, egy kocsit láttam a ház előtt, mely elé csak egy kehes kis lovat kötött a gazdája, aki még ekkor is békésen aludt a bakon, s talán arról álmodott épp, a színháznál lestoppolja két hervadt alak, és whiskyvel tölti tele éhes bendőjét. Majd megint a rádióban látom, ahogy előbb hol egyhuzamban, azután szavanként mondja hangszalagra az Ének pohárért című avantgarde szabadversemet, majd újra egyhuzamban, majd újra szavanként - három napon keresztül, angyali türelemmel és művészi alázattal. Történelmet írunk! Talán ekkor készül Katona Imre József irányításával, Avaneszian Alex rendező vállalkozásában az első magyar sztereo-vers. Gyorsulnak a képek, Nagykáta, könyvtár, hazafelé összeveszünk, a Római-partnál kiszáll az autómból, és gyalog megy haza az éjszakában Pomázra; Abony, könyvtár, ismeretlenek és ismerősök süvegelik meg nagyszerű teljesítményéért, szüleim házában kisebb lakodalomnak beillő ünneplés, a fővárosi művész disznó nótákat énekel mindenki legnagyobb megelégedettségére; a József Attila-díjam megünneplésére rendezett bulin, még Erzsébeten lakunk, feltoluló szeretete kifejezéséhez nem találva autentikusabb formát, úgy gyomorszájon vág, hogy a konyha sarkába repülök, és ott is maradok félájultan egy darabig, de ő ezt észre sem veszi, már valakivel adomázik és szárnyal a terasz fölött; édesapja kiállítása, ahol én is verset mondok, persze szerényebb figyelmet és visszhangot kivívva magamnak, mintha nem a festő fiával kellene megküzdenem a sikerért. Aztán... egyszer ülünk a Schlosser kocsmában, szemben a házammal. A Família Kft. időszaka ez, valahonnan jövünk, és legalább ötezer forint a hasznunk úgy, hogy megfeleztük a honoromat. Az én felemet isszuk el, neki még hosszú az út Pomázig. Mennénk kifelé, amikor látjuk, hogy a kocsma törzsközönsége, húsz-harminc masszív részeges, kétoldalt sorfalat áll a kijáratnál, és ájult maga az, Lajos úr-ozással, nézd már, ki van itt-ezéssel, személyesen a mi kocsmánkban ivott a Kövér Lajos-ozással igyekszik a karjához érni, a kabátjába belesimogatni, egy-egy válasz-szót kicsikarni kedvenc sorozatuk valóságukhoz ereszkedett hőséből. Amikor kilépünk az ajtón, kíváncsian utánunk tódulnak, még mindig nem hisznek a szemüknek, az érzékeiknek. Nagy Zoltán, alias Kövér Lajos, kedves tanácstalansággal nézi őket, némelyiket váratlanul arcon simogatja, majd hirtelen olyat tesz, amihez színésznek és jelenségnek kell lennie annak, aki rögtönzi. Egy arra bóklászó szabad taxit int le, és kellően hangosan, hogy minden Kövér Lajos-fan hallja, megadja az útirány: Pomazra visz, eggyenessen! Az á-ról az ékezetet már lemosta az előbb megivott unikumok vagy a sörök valamelyike, hoszszabbodik némely mássalhangzó is, de így talán még kövérlajososabb volt a közönség számára az utasítás. Ez tényleg a Lajos volt, ébred valaki a gesztusból a valóságba. Ez tényleg a Lajos volt! - hullámzik végig kitörő örömmel a csapaton, és boldogan indulnak vissza piálni a Schlosserbe, mert ma tényleg nem éltek hiába. Így múlik el egy ötezres dicsősége, bámulok utána, s támadnak új meg új mítoszok.

A csúnya - Új Színház (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Ez idáig utolsó közös munkánk az Angyalok a tetőn című gyerekdarab volt az Új Színházban. Nagy Zoltán játszotta a gonosz és álnok, gyermekgyűlölő Gomulka bácsi szerepét, sajnos, imádhatóan. Az egyik előadás után a színház büféjében váratlanul odafordul hozzám. Te nyavalyás, ez a Gomulka - az a Gomulka? És fejével Lengyelország irányába int. Ha te játszod, kétség nem fér hozzá, hogy az. Elgondolkodik. Na, most mész és hozol Zoli bácsinak egy vodkát nagyfröccsel, és nem pimaszkodsz tovább vele! Szótlan örömmel indulok a pult irányába. p.s.

Zolika, öreg vidéki színész, tudom, hogy meg kellett volna rajzolnom a pályaképedet, a művészetedet kellett volna fölmutatnom fecsegés helyett, valamint színészi tehetségedet kellett volna tovább domborítanom és fényeznem, de valahogy, most, inkább ezek kívánkoztak ki belőlem. Valahogy, most, nagyon jólesett emlékezni, ott lenni Veled, Velük, Velünk, Közöttünk... Bocs...!

ZALÁN TIBOR