Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdió
Pécsi Nemzeti Színház

Uram, van kedve anagrammát csinálni? Nem is tudja, milyen nehéz játék ez! S vannak olyan megszállottak, akik életre-halálra játsszák, mániákusan. Christopher Hampton polgári komédiája figyelmeztet: veszélyes, ha a szavak betûi, a betû szerinti jelentés válik életünk irányítójává! Hõse Philip, az "emberbarát", Molière Alceste-jének, az embergyûlölõnek kifordítása, huszadik századi megfelelõje-ellentéte, pandanja.

Ő erre fogad. Felteszi az életét arra, hogy jó ember lesz, jó a szó szoros, betű szerinti értelmében, tehát barátja mindennek, ami emberi, vagyis per definitionem annak (is), ami rossz. Abszurd elhatározás, de olyan különleges és extrém, hogy első látásra úgy érezzük, bennünket nem is fenyegethet ilyesmi. Nyugtatgathatjuk magunkat azzal is, hogy a hatvanas évek Angliája igen távol van tőlünk. Más kultúra, más a viszonyunk a szavakhoz, a hangalakhoz, és a jelentéshez. Nálunk nem szokás SPELL-ezni sem! Ám az mindenképpen elgondolkoztat, hogy 2000 őszén, gyakorlatilag egy időben két színház is elővette a darabot, s bár akik beülünk az Ericsson Stúdió vagy a Pécsi Nemzeti Színház Szobaszínházába, kevesen vagyunk ugyan, alkalmanként száznál is kevesebben, mégis, vagyunk elég flúgosak ahhoz, hogy ne álljunk föl felháborodottan, hogy elfogadjuk a játék hordozó anyagául a sznobizmust, azt, hogy egy irodalmi játék modellezze számunkra az emberi sorsokat. Szerencsére eljutottunk a toleranciának erre a fokára: végignézzük és végignevetjük a két-háromórás darabot.

"Fejetlen", "eszement" - vitatkoznak a szereplők a játék elején, miután expozícióként egy fiatal irodalmár - drámaíró - a nyílt színen lett öngyilkos, mégpedig úgy, hogy egy szájába vett pisztollyal ripityára lőtte saját fejét. Vér és szétfröcskölődött agyvelő - szép kezdet egy komédiához! A szerző műfaji jelölését úgy látszik, Valló Péter budapesti rendezése komolyan vette. A másik előadásról az elbűvölően szabad szellemű "helyi" kulturális ajánló, a Pécsi Súgó előzetesében a műfaj kapcsán azt írja: "Formatiszta jellemvígjáték az értelmiség impotenciájáról, félelmeiről, önbecsapásairól. Ha Moličre ezt látná..." Rázga Miklós inkább "társadalmi" vígjátékként állította színpadra a darabot, tehát egyik rendező sem korunk szatirikus ábrázolása irányában lépett tovább, s megállapíthatjuk, hogy a "társalgási színmű" kínálta lehetőséggel egyikőjük sem elégedett meg.

Ami a megvalósítást illeti, a budapesti előadás kiváló kommersz: szórakoztató és tanulságos, élvezetes és mélységeket sejtető, kellemesen fogyasztható és sohasem direkt hatásokra törekvő. A régi jó békeidők, a Madách Színház előadásaira, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának, a műfaj virágkorának produkcióira emlékeztető. A rendszerváltást követő profilváltás során ennek a régifajta, egykor széles, művelt (mondjuk csúnyábban: átlagos műveltséggel rendelkező) közönségrétegnek az igényeit az elmúlt években, spontán kiválasztódás alapján a Budapesti Kamaraszínház vállalta fel. Mutatis mutandis: parányi játszóhelyeken, esténként 80-100 néző számára, néha színvonalas, máskor sajnos felületes előadásokkal (ami minden esetben a rendező megválasztásától függ). Valló persze ebben a műfajban is kiváló. Előadása két lábbal jár a realitás talaján, s most is a színészi bravúr, a kiváló alakítások útján jut el választott közönsége szívéhez. Szervét Tibor az abszolút főszerepben egyetlen szín - a valószínűtlenül színtelen civil megszólalás - segítségével válik olyan hőssé, akivel a néző tud és akar azonosulni, bár a műsorfüzet, a tartalmi kivonat és a józan ész azt diktálná, hogy korunknak ezt az antihősét ne szeressük, sőt, ítéljük el, örvendjünk bukásának. Hampton a maga idején az Emberbarát főfigurájában nyilván aktuális magatartásformát tűzött tolla hegyére, mára azonban mindebből egy emberi alapmagatartás általánosabb körvonalai bontakoznak ki. Innen az ambivalens viszony, amely a sok-sok nevetés közepette a nézőben létrejön az Ericsson Stúdióban.

Pécsett komolyabban "van véve" a történet is, a hős is. A fiatal színészek "szorgalmi házi feladatából" kinőtt produkció, amelyet Balikó Tamás direktor jó érzékkel iktatott - stúdió-előadásként - a Pécsi Nemzeti Színház hivatalos műsortervébe, megérdemli a figyelmet, hiszen arról (is) szól, milyen remek képességek rejlenek egy-egy társulatban, s ambíció, tehetség kell "csupán" ahhoz, hogy a néző által is élvezhető színházi este jöjjön létre. Rázga Miklós nem gyakorlott rendező, viszont pontosan érzi, milyenek azok a konkrét, élő, sokdimenziós alakok, amelyeknek színpadi megformálása segíti a darabban játszó fiatal színészek szakmai fejlődését. Ennek a munkának nem elhanyagolható melléktermékeként a komolyan vett szituációk, a pontosan elemzett helyzetek, a megalkuvások és külön poénok nélkül ábrázolt figurák érvényes interpretációt eredményeznek. A néző egyre növekvő kíváncsisággal figyeli az anagrammákat gyártó Philip (Bajomi Nagy György) kálváriáját, Simon Andrea Celiájának szenvedését (és szenvelgését), meglepett megértéssel veszi tudomásul, hogy a főiskoláról frissen kikerült Melkvi Bea egy alkatától távoli szerepet imponáló profizmussal old meg. Egyébként a stábban mindenki felfedezés, a fővárosból érkezett s a helyi értékekkel tisztában nem lévő kritikus számára főleg. Az együttes összehangolt munkájában Don (Urbán Tibor) ambivalens figura, engem állandóan nézőpontom átértékelésére késztet. Az előadás szempontjából viszont az ő színészi intenzitása ellenpontozza a főszereplő darabból adódó puhaságát. Széll Horváth Lajos (ő játssza a kezdő író drámaindító kulcsszerepét) alakítása révén erőteljesen drámai az előadás felütése. Ez a momentum Pesten is remekül sikerült, szinte sajnáljuk, hogy Bank Tamás játékát a tizedik perc után már nem élvezhetjük. Hampton kegyetlenül pontos drámaíró, még kommersz vígjátékot írva sem hajlandó kompromisszumra. Másik hálás epizódszerepet játszó szereplője, Braham is csupán néhány intenzív perc erejéig boldogítja - szórakoztatja - a nézőket. A szerepet Jánosi Dávidra osztani meglehetős merészség, ám Valló ezzel a választással új és szokatlan megvilágításba helyezi ezt az ellenszenves figurát. Az alkatából adódóan rokonszenves, lírai habitusú Jánosi ambiciózus színész, a főiskola elvégzése óta megfigyelhető, hogy egyáltalán nem elégszik meg a megszokott klisékkel. Az erőteljes karakterizálás jelzéseit lerakva - ezt a módszert egyébként már tavalyi, fergeteges sikerű Cherubinójaként is alkalmazta - rengeteg fogódzót ad a nézőnek ahhoz, hogy azonosulni tudjon egy alapvetően gusztustalan figurával. A közönség tehát aktivitásra kényszerül. Színészileg virtuóz előadásban végig kell hallgatnia egy cinikus, embertelen és könyörtelen sikerlovag szóáradatát, s közben rácsodálkozhat arra, hogy az ellenszenves figura még alig nőtt ki a kamaszkorból, rajta még a gyermekkori ártatlanság hímpora. Ha bekapcsoljuk a televíziót - no nem a néhány évtizeddel korábbi angolt, hanem a mai magyart -, környezetünkből ismert ilyesféle alakokat látunk, akikről nem, még nem tudhatjuk, meddig terjedt bennük belül a rothadás.

Lipics Zsolt Pécsett azonnal értékelhető eredményt mutat, virtuozitása többéves gyakorlat eredménye. A figura nagyon jól működik, a színész pedig jól bejáratott eszközeivel olyan figurát rajzol, aki érvényes ellenpontja Philipnek, a másik értelmiségi lehetőség, a másik magatartásbeli véglet. (Természetesen ő az, aki nem képes felfogni, mire jó az anagramma.)

A két történet közül a pécsi a mesélősebb tempójú, a "sznobizmus eltüntetésére" az összekötő zenék a szerzői előírás ellenére a jazz világából kerülnek a jelenetek közé. Dicséret illeti ezeket a gondosan megmunkált, számítógéppel a jelentéshez igazított montázsokat, mivel időt adnak a hangulat megteremtésére, illetve kiteljesítésére. Az előadás alapkérdése - Lenni vagy nem lenni? - értelmében a "szomorú vasárnap" egy fantasztikusan sokértelmű énekelt verziójára bukkant a rendező, s ezzel az "öngyilkos" muzsikával teremtette meg az est nagy hatású zárópillanatát. Philip eddigre már leszámolt mindennel, megfogalmazta életének összefoglaló anagrammáját. Elvégezte feladatát. Nyitva marad viszont, hogy öngyilkos lesz-e vagy sem. A zenei kicsengés "végtelen" sok időt ad a nézőnek, hogy ő is nézzen szembe a kérdéssel. Hampton egyébként - egy másfajta sznobizmus jegyében - klasszikus zenei idézeteket kínál a szövegkönyvben. Valló Péter semmit nem bíz a véletlenre. A zene minden jelenet végén megszólal, s utána hamarosan megjelenik a kivetítőn az idézett muzsika zeneszerzőjének neve, a mű címe, a részlet fellelhetőségi helye. Sajnos azonban sznoboknak üzennek sznobok, olyan zenekedvelők - e sorok írója maga is szívesen sorolja magát közéjük -, akiknek még ennél is pontosabb információra volna igényük. (Mondjuk előadók neve, felvétel helye és dátuma, esetleg a felvétel lemezkatalógusbeli száma.) Ha már lúd, legyen kövér! Rossz megoldás az adott ária kezdősorának hevenyészett fordítását kiírni: az "édes legyen halálom" ízléstelen és szájbarágós mondat, hiszen aki ismeri a megfelelő Bach-kantátát, annak elég a német cím és a sorszám, a BWV jegyzékszám elegendő, akinek pedig nem, az hagyatkozhat a hangulatra. A különböző jelenetek után más-más nyelven énekelt zenei töredékek hatása és jelentése emblematikus, és ebben az összefüggésben nem is szabad logikainak lennie. A budapesti (egyébként dunaújvárosi is egyben) előadás befejezése ennek ellenére szép. A zene és feliratozás mellé jól láthatóan odakerül egy pisztoly is. Ez abban az összefüggésben is érdekes, hogy Valló, aki az előadásnak díszlettervezője is, kezdettől fogva "segítő" kellékeket adott színészeinek. Például az anagrammajáték megértéséhez a SCRABLE kirakós betűi állandóan jelen vannak a polgári miliőben. Ott van tehát a pisztoly most az asztalon, a parányi térben néhány méterre csupán még a legtávolabb ülő nézőtől is! Philip telefonál. Elmondja "barátjának", Donnak, hogy megcsinálta az aznapra kitűzött értelmiségi házifeladatot. Diadalmasan vágja ki: Mert ez a színház ma megmarad valónak. Körülbelül így hangzik, én nem próbáltam ellenőrizni, hiszek Sediánszky Nórának, aki a darab fordítója s egyben az előadás dramaturgja is. A nézőtéren valószínűleg senki nem ellenőriz, nem hitetlenkedik, hiszen nehéz játék - elfogadtuk az elején - az anagramma. Az előadás utolsó mondata - slusszpoén amúgy angolosan, intellektuálisan - arra való, hogy elvigye magával a néző. Ráadásul kedves hősünk mondja. Az "Éljen a színház!" szlogennek ez a melankolikus kifordítása nem a "Meghalt a színház!"-ra válaszol, hanem annak a szubjektív közlésnek az anagrammája - magyarázza el a gyengébbek kedvéért nekünk, kevéssé sznoboknak Philip -, hogy: "Én már nem szeretem többé az anagrammát!" Paradox módon Valló itt méltó partnere a szerzőnek, visszalopja a darabba a pátoszt, megszüntetve őrzi meg a szenvedélyt. A kígyó saját farkába harapott, az értelmiségi lázadás megsemmisítette önmagát. A mi Philip barátunk - ő a címszereplő Emberbarát - bejelenti saját pályájának végét. Aztán a kikészített pisztollyal lassan, komótosan, méltósággal és elkeseredetten - cigarettára gyújt. Nem tudjuk, nevessünk vagy sírjunk. Szomorú komédia. Még jó, hogy csak éppen azoknak a boldog keveseknek szól, akik tudják értékelni. Hiszen csak minket, sznobokat, irodalmárokat, zenekedvelőket érint! Vagy mégsem?

Farkas Virág

 

NKA csak logo egyszines

1