"Ha jó egy darab, akkor olyan, mint az igazi bor, ha jól kezelik, akkor összesűrűsödik, mint a jó aszúbor." Ezt a féligazságot Csurka István, a Döglött aknák szerzője a várakozás esztendeiben legendássá lett Deficit megkésett bemutatója alkalmából mondta egy 1979-es rádióinterjúban. Életrajza és életműve nem feltétlenül - talán csak az ugyancsak aggasztó késéssel bemutatott, ám azóta is korszakos jelentőségű Ki lesz a bálanya? esetében  - igazolta ezt a tételt.

A Döglött aknák irodalomtörténeti kalandregénye l959-ben kezdődik, akkor írta meg Csurka, az akkor még csak feltűnést keltően bátor novelláival elhíresült, fiatal író Moór és Paál című kisregényét, ami a kézikönyvek szerint 1965-ben, Csurka egy említése szerint l966-ban jelent meg nyomtatásban. Az első verziót igazolja, hogy Pándi Pál Szatíra vagy szkepticizmus címen 1965. augusztus 14-én írt róla polemikus, de a regény értékeit nem vitató bírálatot. Évek múltán, egy az Élet és Irodalomban megjelent portré-interjúban (1969. június 8.) maga a szerző sem volt igazán elégedett művével, amikor kritikusainál szigorúbban "tételregény-szagúnak" minősítette, hozzátéve, hogy a többéves fekvés "sajnos" nem használt neki.

 Olcsó poén volna a megállapítást e cikk bevezető idézetével szembesíteni, tehát inkább kapaszkodjunk abba, amit Csurka 1971-ben, a mű drámai adaptációját kommentálva, leplezetlen reménykedéssel  állít, hogy a téma a színpadon találta meg igazi formáját.
A hatalmát vesztett, fanatikus balos káder és az ugyancsak leszerepelt, virtigli reakciós exvállalkozó kényszerű kórházi összezártsága ideális színhelye kettőjük politikai mérkőzésének. Az már csak hab a tortán, hogy hőseink nem egy átlagkórház átlagkórtermében, hanem a kiemelt káderkórház idegosztályán találkoznak.  Paálnak első perctől gyanús, hogy betegtársa volt az, aki 1944-ben a légópincében feljelentette és a nyilasok kezére adta őt, s csak a véletlennek köszönhető, hogy elkerülte a végzetet. Moórt viszont az bántja, birizgálja, hogy amikor  hajdanvolt jólétének visszaszerzését remélve  lángossütői engedélyért folyamodott, a hivatalnokként még mindig döntéshelyzetben levő Paál volt az, aki ezt  megtagadta tőle. Ergo: nemcsak történelmi, politikai ellenfelek, de a hatvanas évek végén - amikor a darab a színlap szerint játszódik - még személyes ellenségek is.

Ujlaki Dénes, Koncz Gábor, Kiss Zoltán és Nyírő Bea

A kritika  a darab ősbemutatója idején, 1971-ben már elsősorban azt vizsgálta, hogy vajon maradt-e az évek múltával elegendő robbanótöltet a döglött aknákban. Élnek-e még a régi sérelmek, lobognak-e a tegnapi szenvedélyek, avagy el kell hinnünk a szerzőnek, hogy sértett hősei a megváltozott körülmények között  lényegében egy gyékényen árulnak, az "alapkérdésekben majdnem egyetértenek" - ahogy az a komédia záróakkordjában el is hangzik. Nem véletlen, hogy a szerző maga is remény és aggodalom közt hányódik, amikor felveti, vajon robbanóképes-e még  darabjának atombombája. Vagy az történik a premieren, ami már sokszor bekövetkezett, hogy a feszítő, fontos igazságokat kikiabáló író négy fal közé rekedt kiáltása, mire kiszabadulhatott, sóhajjá halkul. Ez  visszatérő gondja, unos-untalan publikált problémája a megkésett bemutatókon sikert arató "bálanyának". Hol utal rá, hol beletörődik, vagy éppen cáfolja, aktuális lelkiállapota szerint: "Szerencsés esetben később is felrobbanhat, mármint a darabba rejtett akna - de azért többnyire berozsdásodik" - fejtegeti egy beszélgetésben Domokos Mátyásnak.

A hetvenes évek fordulóján Csurkának tulajdonképpen szerencséje volt a darabbal, és főként a Nemzeti kamaraszínházában, a Katonában megvalósított, karakterteremtésben felülmúlhatatlan, szikrázóan szellemes előadásával. Az illetékeseket továbbra is nyugtalanító robbanásveszélyre vall, hogy napokkal a bemutató előtt még kétséges volt, vajon felmehet-e a káderkórházi kórtermet a néző szeme elől eltakaró függöny. Mentséget, igazolást jelentett, hogy a pártkörökben is tekintéllyel rendelkező Major Tamás teljes szívvel vállalta a darabot és annak egyik főszerepét. De a társulat azért csak a bemutatót követő, harmadik előadás után  nyugodhatott meg, amikor a színházi habitüének nem mondható főnök, maga Kádár János is megnézte a darabot, és az arcát fürkésző tanúk szerint beosztottjaival együtt jókat nevetett.
Ezek után már veszélytelen és akadálytalan lett a sikerszéria. A Katonában - igaz, tizenhárom év alatt - több mint háromszázötvenszer játszották. Menet közben a korabeli elvárásoknak megfelelően még házhoz is szállították a Belvárostól távolabb élő nézőknek a Döglött aknákat. Az ország legjobb színészei az eredeti, Iglódi-féle rendezésben és szereposztásban pendliztek vele művelődési házakban, de játszották Tatán,  Zalaegerszegen,  Zalaszentgróton  is. Még az ősbemutató évében bemutatták Pethes György rendezésében a Veszprémi Petőfi Színházban.
A veszprémi bemutató műsorfüzetében a szerző megismétli, hogy nem a regényt dramatizálta, "egyszerűen arról van szó, hogy a téma a színpadon találta meg igazi formáját". Mindenesetre figyelmezteti a nézőket, hogy a jó pár évvel korábban megírt figurák - a vadreakciós és az ultrabalos - azóta már egészen másként hatnak. Állítja, hogy ezek  a múltból itt maradt,  elrozsdásodott, föl nem robbant aknaként köztünk élő alakok egyszerűen nevetségesek. (Ez a minősítés a katasztrófahíreken edződött újságolvasót legalább egy pillanatra meghökkenti: eszébe jut, vajon hány gyerek kezét-lábát, életét roncsolták össze  játék közben a második világháború óta heverő, fel nem robbant aknák. Lehet, hogy ezt Csurka nemcsak tudja, de hiszen említette is...)

 
Bár a hazai színházakban javára dúlt a fentről-lentről egyaránt támogatott "mindenáron ősbemutatót" kultusz,  Csurka eleve sikergyanús darabjai kivételnek számítottak. Még le sem zárult a Döglött aknák pesti sikerszériája, Veszprém után - igaz, hét évvel később - Szeged, Békéscsaba és Győr színháza vállalkozott a felújításra. Az író óvatosan előrebocsátja, hogy az  aknaszedés korábban sem tartozott a nevetéssel elvégezhető műveletek közé, még a döglött aknák felszedése sem, az ő vállalkozása tehát "módfelett kockázatosnak" látszott... Korántsem volt biztos, hogy a döglött, vagy döglöttnek látszó aknák nem robbannak-e fel, amikor a nevetés rezgéshullámai megrázzák őket, nem sebzik-e meg azokat, akik elhelyezték, elásták őket. De a szerző, a jelek szerint, túlbecsülte a veszélyt. Az aknák igazából nem robbantak, de legalábbis nem akkorát, hogy az komoly - Csurka aggályaival arányos - sérülést okozott volna az újítónak és társainak. Csurka komédiái sem akkor, sem később nem jelentettek igazi veszélyt a rendszerre. Bemutatói a támogatott-tűrt-tiltott  kultúrpolitikai szentháromság skáláján tágítva, leggyakrabban valamiféle "tologatott" kategóriába kerültek.
Nem tartozik szorosan a Döglött aknák krónikájához, de jellemző, hogy egy alkalommal a pécsi filmfesztiválon Tóth Dezső, az aktuális ideológiai és adminisztratív kultúrpápa - akit még a Bölcsészkarról, Vörösmarty monográfusaként ismertem - a Nádor Szálló lépcsőházában odaszólt nekem. "Lassabban menjünk, nem szeretnék Csurkával találkozni. Most tiltottam be a legjobb darabját..." Az inkriminált darab, a Majális korántsem bizonyult a szerző legjobb művének, viszont nem sokkal ez után a kínos dicséret után be is mutatták. Robbanni ez a darab sem robbant, de emlékezetem szerint eléggé ízekre szedte a kritika.
A Döglött aknák "ártalmatlanságát" mi sem igazolta meggyőzőbben, mint hogy  hamarosan Nagyváradon és Kassán is műsorra tűzték, s a közönség a hazaihoz hasonló megkönnyebbült nevetéssel fogadta. Ez a nevetés már nem a társadalomkritikai indítékú felfedezésnek, hanem a személyes emlékeken alapuló, mindennapi ráismerésnek szólt. A hősök és a nézők viszonyára jellemző - amit Csurka nem is tagadott, sőt emelt fővel vállalt -, hogy darabjának felfedezése, tanulsága minden gondolkodó ember számára nyilvánvalónak tűnt. Idővel persze kérdésessé vált, hogy az evidencia mennyire időtálló. Nem tudható, hogy az író a kritika hatására, vagy saját életismerete által ösztönözve,  egy újabb évtized elteltével, ha nem is átépítette, de némileg újravakolta a drámaépítményt. A legszembetűnőbb változtatás az volt, hogy a Nemzeti Színház társulatának a Budai Vigadóban rendezett felújítását - félreértések elkerülése végett -     "Döglött aknák, 89" címen hirdették. Az átdolgozás mértékét az előadás dramaturgja 20, szerzője 5%-ra becsülte. Tény, hogy Soros György nevének a szövegbe applikálása, az 500 forintos hálapénz 1000-re emelése valóban formális. Az ősellenségek közötti konfliktus frissítése - aminek következtében feljelentésével Moór nem 1944-ben, hanem 1956-ban követte volna el az eredendő bűnt - jelentősebb, de legalábbis vitatható. A hősök sejtetett életkorának megváltoztatása által  semmivel sem lett hitelesebb a darab ingatag lábakon álló második része, a következő nemzedékbeli szereplők meghökkentő kapcsolata. (Moór Jenő fiának és Paál Károly volt szeretőjének a két betegágy között fellobbanó, váratlan és hiteltelen szerelme, haladéktalanul megkötött házassága továbbra  sem kínál sem feloldást, sem happy endet.) Később Csurka maga is belátta, hogy a darab aktualitását nem az utólagos szövegkorrekciónak, hanem a mondanivaló lényegi igazságának, a főszereplők jellemét és történelmi antagonizmusát hitelesítő s a szövegben ténylegesen létező motívumoknak kell alátámasztaniuk. Ennek a józan írói, dramaturgi felismerésnek kellett volna érvényesülnie a legfrissebben prezentált soproni változatban.

A Thália Színház zsúfolt nézőterén, a Vidéki Színházak Találkozója keretében műsorra tűzött Csurka-előadáson  bizonyára akadtak, talán nem is kevesen, akik politikai pikantériát vagy éppen tüntetési alkalmat kerestek, de megkockáztatom, hogy ezúttal nem ők lehettek többségben. Míg a tavalyi könyvhéten szembetűnően politikai színezete volt a Püski-sátor előtt Csurka-dedikációra várók tolongásának, itt a fogadtatásból és a szöveget követő érzékeny reakciókból is úgy tűnt, mintha a földszinti pótszékeket és a második emeleti páholysort megtöltő közönség az író Csurka művére lenne kíváncsi. Mindazok számára, akik velem együtt sajnálják, hogy Csurka az elmúlt másfél évtizedben lényegében megszűnt író lenni - mert a politikus és népvezér legfeljebb a publicistának kínált némi muníciót, az írót a cenzúránál is szigorúbban elhallgattatta -, ez volt a soproni felújítás, illetve a pesti vendégjáték legörömtelibb eleme.
Az igazi kérdés persze most is az, mennyi töltet maradt még az eltelt évtizedek alatt a hajdan kiélesített aknákban. Rontotta és javította is a szerző esélyeit az általa megfogalmazott tanulság, amely szerint a darab megírásakor a szélsőségek ideje már lejárt. Ám aki ezt elhitte, az most kapkodhatta a fejét. És nem is csak azért, mert ezt a  MIÉP tegnapi vezérétől és a Magyar Fórum publicistájától kellett (volna) megtanulnia, hanem mert mi itt és most  Paállal, Moórral, híveikkel és  leszármazottaikkal együtt élünk, és időnként elképedve olvassuk a hazai sajtó szélsőségesei tollából a végletesen és végzetesen eldurvult filippikáikat.

A kiemelt káderkórház légköre, a gyógyítható, gyógyítandó és elhanyagolható betegek képzelt szelekcióját igazoló orvosi protokollja, de Paálnak még a modora, hanghordozása is a rendszerváltást megelőző korszakra, illetve korszakról vall. De azóta is tapasztaljuk, hogy elv- , szak- és polgártársaink korábbi, esetleg örökölt társadalmi tapasztalataik, beidegződéseik alapján választanak pártot - nemegyszer párt! -, stílust, világnézetet és magatartást. Más kérdés, hogy a színpadi Paál Károly mára már elérte a darab cselekményét is megkérdőjelező pátriárka életkort. (Nemkülönben Moór Jenő, aki ugyancsak túl van az új  vállalkozások indítására legalkalmasabb életkoron.) Ha ők ketten 1944-ben akár csak húszévesek voltak, mára akkor is nyolcvanon túl emlékeznek...

 Igaz, a Döglött aknák nem napjainkban, hanem a színlap információja szerint  a hatvanas évek végén játszódik. Mégis nehéz eltekinteni attól, hogy azóta a párt bizalmát nélkülöző egykori káder öntelt mondatai valóban anakronisztikusan, nevetségesen hangzanak, míg a piaci boldogulást megcélzó kispolgár ambícióit - anyagilag, egzisztenciálisan - inkább még igazolta is az idő.

Csurkának az ősbemutató idején a szemére vetették, hogy egyik figurájával sem azonosul, és lényegében a kívülálló  harmadik szemével vizsgálja őket. Ma ez a módszer elkerülhetetlennek látszik. Cseke Péter rendező is tartja - helyesen -  a hősöktől való távolságot, és kinek-kinek lehetővé teszi saját - túlhaladott - igazságának képviseletét. Paál agressziója és Moór szervilizmusa ugyanakkor kordában tartja a velük rokonszenvezők azonosulási hajlandóságát is.

Az ősbemutató főszereplőinek, Major Tamásnak  és Kállai Ferencnek a színészi formátuma -  ezt Cseke Péter is érzi, tudja - utolérhetetlen és utánozhatatlan. Az ő lenyűgözően gazdag színészi eszköztáruk nemcsak arra volt alkalmas, hogy elhiggyük, léteztek és léteznek efféle Moórok és Paálok, hanem arra is, hogy a megírt figurák felnagyítva, megemelve, társadalmi típussá, önmaguk jelképévé is nőjenek. Major handabandázó, a levegőben kaszáló végtagjaival, fanyar mimikájával egyszerre tudott nevetséges és szánalmas lenni, Kállai talajtalan hatalmaskodása, bár már nem lehetett igazán félelmetes, de még mindig fenyegetőnek tűnt. Koncz Gábor és Ujlaki Dénes hibátlanul játszották el, amit Csurka megírt, csak éppen az általa mintázott figurák mintha egy fokkal lejjebb kerültek volna a társadalmi ranglétrán. Ujlaki robusztussága helyenként szükségtelen, taszító durvasággá torzult, jobbára testi és hangerővel pótolta, ami alkatából, szellemi képességeiből hiányzik. Ezáltal viszont még valószínűtlenebbé válik, hogy egykor megerőszakolt színésznő szeretője érzelmileg továbbra is kötődne hozzá. Koncz Gábor, aki főként Moór korlátoltságának hangsúlyozásával érzékelteti, indokolja a figura életkudarcát, és ezáltal megkérdőjelezi azt is, hogy vajon a hőn óhajtott lángossütői engedély birtokában képes lenne-e a piacon helytállni. Formátumának egyetlen bizonyítéka, hogy elhiteti: anyagi érdekből, szerzésvágyból bárkin képes átgázolni.

 
A darab egyik leghatásosabb jelenete kettőjük utolsó összecsapása, ez a virtuóz verbális párbaj, ami a levegőben röpködő becsmérlő jelzők és főnevek megválasztásával, a dialógus ritmusával, hőfokával figyelmeztet arra, amit persze tudtunk, hogy Csurka igazi író. Ujlaki és Koncz színpadi összecsapása  méltán váltott ki spontán tetszést a nézőtéren.
A többi szereplőről nem sok jót mondhatunk. Csurka egy alkalommal bevallotta, hogy nem nagyon szereti a statisztákat, abból indul ki, hogy ki-ki a saját életének főszereplője. Ebben a darabban mégis feltűnően mostohán bánt a Moór és Paál környezetében élőkkel. Az ápolónő és az orvos (Szóka Júlia és Nagy Gábor) statisztának is jelentéktelenek.

 Hűvösvölgyi Ildikó mártír-felesége legalább egy létező típust jelenít meg. "Bocsánat, hogy élek" Mariskája akkor a legmeggyőzőbb, amikor egy-egy pillanatra szerethetően szerelmes asszonnyá válik. Szerepe azonban a férfiak birkózásában annyira mellékes, funkciótlan, játéka annyira szürke, hogy senki sem sír utána, amikor Csurka  érthető módon idő előtt küldi őt  a másvilágra.   Nyírő Bea Zsókájának következetlensége alighanem rendezői koncepció. Öltözködése, frizurája jelenetről jelenetre oly mértékben különbözik, hogy körvonalazatlan jelleme is darabokra hull. Ilyen körülmények között egybetartani, fel- és megismerhető karakterré ötvözni olyan színészi mestermunkát követelt volna, amire a jelek szerint Nyírő Bea egyelőre nem képes. Hiszen szinte csak a név és a kórházi környezetben kirívó színésznői státus tartja a figurát egybe. Hiába csinos, ha egyszer megjelenését tekintve inkább hinnénk bérelszámolónak, mint primadonnának. Ez a küllem és stílus  lehetne ugyan Zsóka rejtőzködő lényének takarója, az igazi színpadi karrierről csak álmodozó teremtés sajátos álruhája, jellemző attribútuma is, csakhogy - mivel ezt az író is elmulasztotta megírni - Nyirő Beától nem illik számonkérni a szövegen túlmutató figura teremtését. Csurka azonban nem ereszti el a jóképű leányzó kezét: Zsóka minden jelentéktelensége ellenére  így is szerencsésen révbe ér a komédia második részére. Moór Jenő tanár fiának oldalán módja van új életet kezdeni. Csak a nézőtéren nehéz elhinni, hogy egy primadonna egykor befolyásos exszeretőjének betegágya mellett egyszer csak beleszeret a kizárólag  szemüvege révén diplomásnak feltüntetett ifjabb Moórba. Amennyiben érdekházasságot kötne - ami valamivel hihetőbb -, akkor a színésznőnek azt kellene elhitetni velünk, akár némi iróniával is.

A gellert kapott igazság ettől a tényszerű-kényszerű happy endtől kezdve már végig vakvágányon fut. Igazából az sem hihető, hogy a fiatalok két panellakás áráért hozzájutnak egy rózsadombi vagy pasaréti villához, de az még kevésbé, hogy az újgazdag státusba került házaspár (netán Moór ajánlására?) éppen a pártállamban tekintélyes nyugdíjjal rendelkező, a család több tagjában is kínos emlékeket ébresztő Paált alkalmazná kertésznek. Ez a valószínűtlen és motiválatlan döntés legfeljebb arra jó, hogy előkészítse a két hajdani ellenfél végső színpadi összeborulását. Sőt azt is előrevetíti, hogy előbb-utóbb - sértettségükön túl - a megszülető közös unoka is összeköti majd őket. Cseke Péter, aki a játék első felében hősei - és színészei - valódi karakterére épít, és keresi a szatíra színeit, ezen a ponton  a szentimentalizmus csapdáját kerülgetve, végképp elveszti a fonalat. A játék befejezése nemcsak valószínűtlen, de erőtlen is.

 
Kíváncsi lennék, vajon szériában játszva hogyan fogadja a soproni  közönség a darabot. A Találkozó alkalmából, egyetlen estére mindenesetre sikerült felfűteniük a nézőteret a szerzővel azonosuló vendégeknek. (Ez a minden reális alapot nélkülöző gyanakvó megfogalmazás onnan ered, hogy a darab végén a körülöttem tapsolók egy része "Pista bácsit" reklamálta.) Tény, hogy még el sem kezdődött a darab, már taps fogadta Perlaki Róbert korrekt, szolid, ám semmilyen különleges leleményre nem valló, realista kórtermi panorámáját. Mint ahogy a színre lépő, illetve "színre fekvő" Koncz Gábort is operetthősöket megillető taps köszöntötte. De a folytatás sem volt hűvösebb. És ez már a darabon múlt. Mert a felvetett, többek által dürrenmattinak nevezett probléma, a két ismerős, hiteles karakter és a szóhasználatában is frappáns dialógus változatlanul leköti, magával ragadja a nézőt. Csurka komédiája kiválóan alkalmas arra, hogy megkönnyebbülten, felszabadultan nevessünk azon, ami elmúlt.

 Csakhogy a hatvanas években még sok minden nem múlt el! Nyomaiban - és zsigereinkben - még érződött az aknamezők felett terjengő, dermesztő légkör fenyegetése. Paál Károly és elvbarátai egy-egy grádiccsal lejjebb kerültek a létrán, de teljesen még nem szorultak ki a hatalomból. A kórházi betegek gyógyulási esélyeit nem rögzíti semmiféle hivatalos protokoll-lista. De ettől még - Orwell-lel szólva - továbbra is voltak, mint ahogy most is vannak az egyenlők között még egyenlőbbek. Az 56 után börtönbe zárt írók addigra nagyrészt amnesztiával szabadultak, de álláshoz, nyomdafestékhez csak elvétve juthattak. Sokak telefonját továbbra is lehallgatták, másokat rendőri felügyelet alá helyeztek. Ez a félelmetes, fenyegető  átmenetiség eleve hiányzott Csurka darabjából, de különösen hiányzott  a mulattató, ám a komédiát helyenként komédiázással oldó felújításból. Mindazoknak, akik a fentiekre csak legyinteni hajlandók, mondván, hogy az általam számon kért komplexitás, a nevetést keserítő veszélytudat  hiánya szétfeszítette volna a vígjátékot, azt mondhatom: Örkény Tótékja is vígjáték, Latinovits Őrnagya is komédiahős volt. Igaz, a legkomolyabbak közül való.

FÖLDES ANNA