Ha egy színielőadás elején rozzant öreg sparhelt kerül a játéktér csücskébe, s azt lehetetlennél lehetetlenebb alakú kályhacsövekkel toldozgatják hosszú negyedórákon át, a sparhelt a végén biztosan elsül: füstöt ereget. Ha a színmű azzal indul, hogy az állítólag fenyegetően támadó árvíz ellen védekezik egy kis közösség, fóliával burkolva be - tessék-lássék módon - mindazon tárgyakat, melyeknek megmenekülését a vízhatlanságtól reméli, akkor a vége-füst a tűz jele is lesz: a vízözönt valahogy kibekkeltük, de most jön a pokol, mert lángra kaptak a fóliák! (Épp annyira, amennyire a magát egy csepp vízzel sem mutató ár ide hömpölygött.)
Ha e dramaturgiai alaptétellel tisztában vagyunk, különösebb meglepetést nem is okoz a színlap kérdészuhataga: "Mi a rosszabb: az árvíz vagy a tűzvész? Elég lesz-e lopott fóliával körbetekerni a házat az árvíz ellen? Elég lesz-e az árvíz a tűzvész ellen? Lehet, hogy az egykori Csárdáskirálynő igazából férfi, aki saját ikertestvérének adja ki magát? És ha mégsem ő Pilák Pali, akkor mi az a kemény a nadrágjában?" (Stb.: még hét kérdés.)
|
Ama kemény a nadrágban: fenyőtoboz. Píneáé. Elég kimondani a fenyőféle latin rendszertani nevét, hogy egyértelművé (?) váljék, mi van a pínea alatt a többször játékba hozott csárdáskirálynői lábközben. Gyarmati Kata, aki olvasói és dramaturgi múltját tekintve is otthonos Tolnai Ottó életművében, az író karcosan soft, fanyarul light, a nyelvi burjánzástól amőbaszerű drámáihoz képest létrehozott egy ugyancsak félálomi, de összességében hardabb, szándéka szerint bizonyára célratörőbb keresztmetszet-drámapótlékot (egy kis mrożeki és más beütéssel). Az 1996-os Tolnai-kötet, a Végel(ő)adás öt szövege közül hármat (Tűzálló esernyő, Végeladás, Paripacitrom) nevez meg előzményeként a Skalpoljuk meg szegény Józsit! című "már-már komédia", de a negyedikre (Bayer-aszpirin) is történik nyomatékos utalás, s az ötödiknek (Könyökkanyar) a szociológiája és címbeli formaszimbóluma is jelen van (ha másban nem, az égig érő kályhacső könyökelemeiben).
|
Az így létrejött textusképződmény (melybe mintha még Tolnai-novellák és -versek is beszivárogtak volna motivikus-poénos álruhában) helyenként frappírozó szövegű, fragmentumokat egymásba mosó konglomerátumot eredményezett. Stílusos felidézését a Tolnai-féle, lazán szigorú dráma(de)konstruálás módszereinek és nyelvezetének - a Tolnai-szellemiség abszurdoid különösségének helyébe a mitikusságában is mindennapi víz/tűz keret szorítását léptetve. (Tolnaitól nem idegen módon e keret a becketti ontológiai, antropológiai csapda: az abszurd kelepce.) Szinte nincs mondat, epizód, szereplő, amely/aki ne lenne visszakereshető Tolnainál, az egész átirat mégis csupán állóképnek ható "Tolnai-lexikon" (s nem abban az értelemben, ahogy T. O. az egykori híres sorozatot, a Tolnai-lexikon "világegészét" a legfontosabb forrásnak tűnő Paripacitromban "ráírta" a saját nevére, darabjára és életművére).
A Stúdió "K"-ban Fodor Tamás rendező az anyag szituációs tenyészetébe és nyelvi vadonjába feledkezett. A hamar ismétlő-variáló jellegűvé egyszerűsödő "forgatókönyvből" nyüzsgésszínházat komponált: az emberkert nagyobbik fele mindig serénykedik, rohangászik, kiabál, s hogy ebből ne váljék túlzás, a másik, kisebbik fele magába roskad, lelassul, elcsendesül ugyanakkor. Az epikolíraian anekdotázó szimultán-szinkron állapotabsztrahálás (a mikroközösség idiotisztikus-infantilis, mégis mélyen, vallomásosan-gonoszul őszinte feleletet, az érdekkülönbségekben érdekegyeztetést is kereső választ ad a jól vagy rosszul felmért veszélyvalóság kihívására) még két rövid részre sem elegendő. A gyorsítással-lassítással tehát "fel kell fújni". Egy rész több lenne kettőnél, a víz/tűz kezdet/vég mint önmagába/önmaga ellenkezőjébe történő, megállíthatatlanul folyamatos "örök" visszatérés tűnhetne ki, nem gyengítve a - különben ugyancsak Tolnaitól eredeztethető - napozó- vagy strandkép epilóg-rátétével.
|
A nincs-dráma, a Tolnai-árnykollázs megjelenítésében a színészek értő, összehangolt, lefojtottan karikírozó, általában nívós játékkal vesznek részt, noha önmaguk utánzására kényszerülnek. Spilák Lajos (a címszereplő, aki a kályhacső magasításával is mintha egy mércét állítana elő, lévén ő vízmérő) a benső vizekre összpontosító mélasággal tevékenykedik sparheltmagasban, míg rá nem húzzák a kényszerzubbonyt. Úgy tereli el magáról a figyelmet, hogy folyton nézni kell őt. Tamási Zoltán (Pax doktor, speditőr) mint felpörgött határkijelölő, államalapító, Nyakó Juli (Bildi Margaréta, Józsiné) mint józan esze maradékát sajnálatosan még használni is képes faluesze asszony dirigálja a hercehurcát. Horváth Zsuzsa a Végeladás Csömöre bácsijának 1947-es Csárdáskirálynő-emlékezése helyett "Tardy, Galkó, Teszáry..." sóhajtással arra a Jancsó-Hernádi-féle 1980-as miskolci Csárdáskirálynőre emlékezik, amelyben (ama nagybőgőbe-beugrós előadásban) ő beugrással játszott együtt az említett kollégákkal (Tardy Balázs ma fehér bottal tűnik fel egy-egy bemutató közönségének soraiban, Teszáry Lászlót a minap temették - a visszarévedés legalább annyira fájdalmas, mint "a Csárdáskirálynő gyúródeszkája", e [Gyarmati által megőrizni próbált] motívum Tolnainál. Finom utalás, hogy Tolnai Bayer-aszpirin és Izéke homokozója, avagy a mammuttemető című darabjait hajdan elsőül Jancsó Miklós rendezte.) Horváth Zsuzsa Glóriája nem a kétséges férfi/nő nemcserében tetszeleg vagy őrlődik: azt a - ma is büszke - dilettáns dívát keresi a tovafutott időben, aki tizenvalahányszoros visszatapssal, ám csupán egyszer játszotta a Csárdáskirálynőt, valamikor, valahol.
Fodor kedves ütődöttséggel, rutinfeladatként oldja meg a szemébe húzott katonasapkás, ősöreg Frőbelt. A tolókocsiban ülő veterán megint olyan figura, akinek pozíciójából a rendező szemmel tarthatja színészeit. Zetor Traktort nem is oszthatták másra, mint az alak követelményeinek megfelelően most kopasz, testes Hannus Zoltánra. Igazán őszinte szívből vágyik pótfejdíszként Józsi skalpjára, mely nem egyéb, mint ágyrugóra hasonlító dróttekercs, persze Krisztus töviskoronájának látszatával. Ezért - a kályhacsőcsonk-mikrofonon keresztül - még a néphez és Istenhez is intéz beszédet, fel a kémény-mennybe, le a fóliás múltraktárba. Homonnai Katalin (Ella, Paxné) és Rusznák Adrienn (Lilike, aki nem érti) az erotikusan működő női princípiumot, Halmágyi Sándor tekintetesúrtöke-tépő Vadnay Desider úri szabója az egy pillanatra felparázsló kihunytságot, Lovas Dániel (Horgosi Hilton Emil, kövületvadász) a szenvedélyes paripacitrom-gyűjtésbe, magánmúzeum-őri szikkasztásba belekoravénült fiatalt sorozza a panoptikumba. Az állatiasság fontos, kegyetlen reflexióit Lilike befőttesüvegben lötyögtetett hala, skatulyában motozó félszemű százlábúja erősíti fel többek között.
|
Németh Ilona és Bodor Kata megfelelően bolond-ósdi tárgyegyüttest halmozott a látványba, noha ennél is féktelenebb dzsungelesség kellene a kert méretű álköztársaság, az illúziókban élő nagycsalád bebábozására. A jelmezek elsőrangúak! - a XX. század Ecserije a színen.
A vékony színmű, a jelentéktelenül kellemes előadás fő tanulsága: a becsomagolás, becsomagolódás. A Christo-féle nagy attrakciók talaj menti változata. Ahol a szúette bútoremlékeket lopott fóliával védik, a múltat anekdoták és pletykák dobozából szedegetik elő, a jövőt ködképekkel takarják el. Tar fejre kendő kerül, amíg a lenyisszantandó drót-póthajra kell várni, a valahai Csárdáskirálynő férfiöltözéket szabat - nem két tűz, hanem egy víz és egy tűz között, a váratlanul színre terülő napozók pedig kartonpapír-gyékények alá, fekete egyennapszemüvegek mögé, vicces közhelykarattyolásba és halkan elfütyült operettslágerbe temetik magukat.
TARJÁN TAMÁS
