Az Aranytollas újságírók vendégeként kötetlenül és szinte kéretlenül, minden önteltség nélkül, majdnem kollegiális közvetlenséggel beszél önmagáról. Nem az azonos szakma, hanem a közös értelmiségi lét és felelősség jogán. Ott és akkor, a Fészek Klub kávéházában határoztam el, hogy ha túl lesz az éppen közelgő premieren, a Katharina Blum rendezésén, megkeresem Hegedűs D. Gézát. Nem azért, hogy újra megírjam, hogyan iktatta nevébe népszerű író-irodalomtörténész tanárának felszólítására, Várkonyi Zoltán javaslatára a megkülönböztető, és ma már kihagyhatatlanul hozzá tartozó D. betűt, és azért sem, hogy a napilapok riportereivel együtt legutóbbi - immáron sokadik - rendezéséről faggassam. Hanem hogy megtudjam, hogyan egyezteti össze a színészi pálya folyamatos újrakezdéséről vallott és hangoztatott nézeteit az egyetlen munkahelyhez, szellemi otthonhoz való, immáron több évtizedes kötődéssel, a Vígszínházhoz való hűséggel.

A főiskola utolsó két évét beszámítva ma már nem is harmincnégy, hanem harminchat éve vagyok a színházam tagja. De ez a hűség nincs ellentétben a változással és annak igényével. Az ember egy helyen, egy városban, egy lakásban, egyetlen társsal él, de ettől még folyamatosan alakul, változik. A múló időben számtalan törekvés, gondolat születik meg benne, és jó esetben egyre komplexebben - bonyolultabban, teljesebben - látja a világot, benne a maga dolgát. Ez az út, ha úgy tetszik, ez a "beavatás" számomra azért is örömteli, élvezetes, mert módot ad arra, hogy egyre alaposabban megismerjem az életet és a tapasztalatok kifejezésére alkalmas színházi nyelvet. Azt a drámai sűrítményt, amiből mi, színészek építkezünk. Ez nem zárja ki, hogy az út közben ránk köszönő feladatok, ránk váró szerepek sokféle gyötrődéssel, kínlódással szembesítsenek. Előfordul, hogy az ember a saját maga által feltett kérdésekre csak hetek vagy évek múlva találkozik az akkor éppen helyesnek vélt válasszal és régen keresett megoldással.
Csak egyetlen, de talán jellemző példát mondanék a magam színészéletéből. Tankred Dorst darabjában, a Merlinben Sir Galahad szerepét osztották rám, és én sehogy sem tudtam mit kezdeni vele. Keresgéltem a múltban, a kerekasztal lovagjainak történetében, izgatott a tánc és a transzcendencia, de éreztem, hogy a szerep nem áll össze, mintha semmi nem jönne ki az egészből. Szerencsésen meg is buktunk a darabbal, engem is alaposan - és joggal - lerántott a kritika. Az előadás hamar lekerült a műsorról, és már hajlamos lettem volna megfeledkezni az egészről, amikor a nyári szünetben kezembe került Béjart Életem: a Tánc című, Nizsinszkij életét feldolgozó könyve, és ott fedeztem fel, a zseniális táncos naplójából idézett szövegekben ennek a különös posztmodern darabnak és az angyali Galahadnek a megfejtetlen titkát. Ezzel csak érzékeltetni szeretném, hogy színészként mindig érdemes utánajárni a kornak és a figura világának, belemászni egy-egy ember és szerep titkába. Még akkor is, ha néha az derül ki, hogy akkor éppen konkrétan nincs is szükség a megismert tényekre, de a kutatás akkor is jó befektetés. Most, amikor erre a beszélgetésre jöttem, egy Múzeum körúti antikvárium kirakatában megláttam Umberto Eco Művészet és szépség a középkori esztétikában című kötetét, és nem bírtam ott hagyni. Még nem tudom, hogy mikor és miben szorulok rá, de sejtem, hogy egyszer még szükségem lehet rá. Ha nem nekem, akkor a lányaimnak, akiknek már tudatosan gyűjtöm a könyvtárát.
Állítom, attól kezdve, hogy a színész vagy a rendező egy darabbal kapcsolatban feladja önmagának a leckét, folyamatosan jár az agya. Nekem sokszor a zuhany alatt, vagy a reggeli futás közben a friss levegőn születnek meg a hasznosítható ötleteim. Nádas Péter mesélte, hogy számára az ebéd utáni leheveredés - ami nem azonos az igazi alvással - sokszor a nap legtermékenyebb része: akkor jut el egy-egy korábban hiába keresett gondolathoz, megoldáshoz.


Lehet, hogy éppen ebben a kutatómunkában, a válaszok keresésében találkozik a színész Hegedűs D. Géza és a rendező Hegedűs D. Géza?

Annyiban feltétlenül, hogy színészi fejlődésem egy stádiumában rájöttem, milyen veszélyes dolog hályogkovács módra közeledni egy drámához. Nekem szükségem van arra a biztonságra, amit csak a megalapozott elméleti tudás adhat. Az újrakezdésnek az a mámora, amit a rendezői stúdiumok jelentettek számomra, amikor "felnőtt", vagy legalábbis már ismert színészként újra beültem az iskolapadba, és beiratkoztam rendező szakra a főiskolára, egyszerre kínálta a munkámhoz az intellektuális fedezetet és a szellemi utazás örömét. Saját tapasztalatom alapján jutottam el pedagógusként oda, hogy - sokak által vitatott módon - általában a gyakorlatot fejeltem meg az elmélettel. Sztanyiszlavszkij módszerét lehet tagadni és megtagadni is, de szerintem ő szakmánk máig megkerülhetetlen atyamestere. Viszont semmiképpen nem célszerű vele kezdeni a színészet tanulását. Tanítványaimnak én csak az első főiskolai év végén, a nyári szünetre adom kezükbe a kötetet, amikor már van hova visszacsatolni, van mihez kötni a hasznosítható elméletet.

A Stuart Máriában Eszenyi Enikővel (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Saját hajdani főiskolai tapasztalatai mennyiben támasztják alá ezt a módszert?

Mit mondjak? Az igazság az, hogy rám legnagyobb hatással azok a jelentős egyéniségek voltak, akiknek a közelébe kerülhettem. Elsősorban Nádasdy Kálmán, aki afféle kamasz-zseniként, tizenhat évesen került a Nyugat nagy nemzedékének közelébe, ott sertepertélt Reinitz Béla körül, növendékként asszisztált a kor nagy rendezőjénél, Márkus Lászlónál, és azért iratkozott be Kodályhoz zeneszerzést tanulni, hogy ha sor kerül rá, tudjon operát rendezni. A másik mesterem a főiskolán és a színházban is Várkonyi Zoltán volt. Lenyűgözött a tudása, a közvetlensége. Ebben már benne volt az, amit később is annyira élveztünk, hogy ő igazgatóként is megőrizte önmagában a színészt, és soha nem vált önmaga szobrává. Főiskolásként megtisztelő volt az az őszinte érdeklődés, amivel a fiatalok felé fordult. A tanítványaival kapcsolatban minden érdekelte. Nemcsak az olvasmányaink, az ízlésünk is. Még egy-egy szokatlan, az átlagostól eltérő farmerdzseki is, amit történetesen az Ecserin vettünk. A színházi banketteken rendszeresen közénk ült és rengeteget mesélt. Színházról, Párizsról, az életéről. Máig fáj, hogy tragikusan korai halála miatt csak hat esztendőt tölthettem a közvetlen közelében. Szakmai életem fordulópontja volt az az Oedipus-vizsga az Ódryn, amikor próba után egyszer csak odalépett hozzám azzal, hogy "Hegedűs, mától érezze magát úgy, hogy a Vígszínház tagja". Mintha abban a percben lovaggá ütöttek volna. Ez az ígéret kötelességeket rótt rám és szárnyakat is adott. Amikor már a társulat tagja voltam, akkor is érezhettem, hogy figyel rám, igyekszik helyzetbe hozni. Előfordult, hogy a filmforgatáson tudtam meg, Várkonyi ajánlott a rendező figyelmébe.
Marton Laciról, a főnökömről most nem akarok beszélni, csak annyit mondanék, hogy ő is Nádasdy- és Várkonyi-tanítvány. Ő is megszívlelte azt, ami tanárként bennem is munkál. Hogy a kedves és halk szavú Nádasdy tanár úr nemegyszer ránk dörrent azzal, "legyetek átkozottak, ha nem adjátok tovább, amit tőlünk kaptatok!".

Véleménye szerint sikerült elkerülni az átkot és továbbadni a tanultakat?

Törekszünk rá. De az igazság az, hogy az előttünk járó, tragikus sorsú nemzedéknek volt némi történelmi előnye velünk szemben. Végigélték a háborút, fogságba kerültek, bujkálásra kényszerültek. Nádasdy emberségből akkor mutatott példát, amikor a fasizmus idején, már a zsidótörvények alatt módot talált rá, hogy a Bajor-villában bujkáló Székely Mihálynak eljuttassa a fizetését. Várkonyi Zoltán elkötelezett, veszélyekkel dacoló baloldali volt. Névrokonom és irodalomtanárom, Hegedüs Géza, aki ugyancsak a túlélők nemzedékéhez tartozott, megjárta a munkaszolgálat poklát. De mindkettőjükről és több sorstársukról is elmondható, hogy amikor a háború után hazajöttek egy elmaradt, feudális csökevényekkel terhelt, romba dőlt országba, nem a gyilkosokon való bosszúállás, hanem az alkotás vágya sarkallta őket. Amikor pozícióba kerültek, nem megtorlásra törekedtek, hanem arra, hogy visszahelyezzék az embert a maga méltóságába. Pedagógusként, művészként is tevékeny humanisták voltak. Akárcsak az én pedagógus apám, aki a kényszerű frontszolgálat után négy évet töltött hadifogságban - ki tudja, talán éppen Örkény Istvánnal egy lágerben -, és amikor hazajött, újra beiratkozott az egyetemre, nyugdíjasként pedig még megírta szülőfalum, Ibrány történetét. Tőle munkaszeretetet és fáradhatatlan igényességet, örök kíváncsiságot örököltem. Anyámnak is, neki is eredetileg tanítói képesítése volt, és a maguk erejéből, ambíciójából szereztek magyar-történelem szakos tanári diplomát. Mi gyerekek azt láttuk, hogy ők egész életükben tanultak. Esténként a testvéremmel égő lámpa mellett aludtunk el, és amikor felébredtünk, újra azt láttuk, hogy ők a könyv mellett ülnek.
Várkonyitól többek között azt tanultam, hogy minden egyes feladat megoldásához érdemes külön-külön összegyűjteni az éppen használható szellemi muníciót. Az idén Gorkij Nyaralókjával vizsgázó negyedéves hallgatóimnak Gorkij-dokumentumokat, Csehovval folytatott levelezését, Tolsztoj naplóját kerestem elő, sőt, mellesleg még Kosztolányi Gorkijjal készített capri interjúját is a kezükbe adtam. Állítom, hogy minden évfolyamon vannak tehetséges, kíváncsi fiatalok, akik nem osztoznak a többség általános szellemi renyheségében, és hálásak azért, ha valaki igényességre neveli őket.

Az ünnepben Halász Judittal és Hegyi Barbarával (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Kanyarodjunk azért vissza a Vígszínházhoz..

De hiszen végig arról beszéltem. Mert a színész elsősorban nem egy épülethez, hanem emberekhez kötődik, fellelt ízléshez és szellemiséghez ragaszkodik. A Vígszínház nekem - és nem csak nekem - nehéz időkben is valamiféle európai szigetet jelentett. Az én személyes szerencsém a színház nyitottságából következett. Hogy volt kitől tanulni. A Vígszínházat azért sem lehetett megunni, mert az itt kialakult műhelyben olyan kortárs írókat ismerhettem meg személyesen, mint Örkény István, Déry Tibor, Fejes Endre, Kornis Mihály, vagy az előbb említett Nádas Péter. Várkonyi tárta ki előttünk a világkultúra ablakait, ő bizonyította be, hogy a diktatúrában is lehet gondolkodni, ellentmondani. Nem véletlenül választottam róla írt doktori disszertációm címének, hogy "Tagadó próba". A mindennapi munkában Horvai képviselte a könyörtelen maximalizmust és szigorúságot. De hozzátartozott a vígszínházi atmoszférához Kapás Dezső lágyabb alkata, humora is. Szellemi társunk lett - akitől én személy szerint is sokat tanulhattam - Radnóti Zsuzsa. És bár szinte ki sem mozdultam az épületből, filmeztem, utaztam és részt vehettem a társulat folyamatos útkeresésében. Dolgozhattam Ljubimovval és Harag Györggyel, rendezett Ascher Tamás, Ruszt József, Gothár, a kaposváriak. Túl sok időt venne igénybe, ha egyenként elmondanám, kitől mit kaptam...

Alfölditől mondjuk az elvben igazán nem H. D. G. testére és korára szabott szépséges főszerepet, Prosperót.

Ezt valószínűleg annak köszönhettem, hogy Alföldit A vihar rendezésekor a színész és a szerep életkoránál is jobban érdekelte a figura, és az, hogy valóban sikerüljön Prospero költői lényét, költőiségét megjeleníteni.

Az évtizedek során dolgozott tapasztalt és fiatal rendezőkkel is, élő klasszikusokkal és pályakezdőkkel. Soha nem volt rendezőkkel konfliktusa?

Talán az is vonzott a rendezői munkához, hogy színészként mindig is hittem a rendezőkben. Elmondhatom, hogy esszenciális, a munkát veszélyeztető összeütközésre soha nem került sor. Viták, ízlésbeli differenciák, a munka során elkerülhetetlen ütközetek persze akadtak. Soha nem felejtem el, hogy a Caligula helytartója próbái során azt hittem, belehalok a szerepbe. És akkor Harag György a maga udvarias, de határozott módján váratlanul nekem szegezte: "Ugye, Gézukám, csak markíroztál?" És neki volt igaza. Mert látta, érezte, hogy a szerepben is, bennem is több van, és ő mindenkitől csak a maximális teljesítményt fogadta el.

Kern Andrással a Cseresznyéskertben (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Soha ennél súlyosabb kudarcot...

Megtorpanás, kudarc nélkül nincs művészi pálya. Harmincéves lehettem, amikor belefáradtam és elfogott a kétely. Hogy vajon a helyemen vagyok-e, nem is csak a Vígszínházban, de a választott pályán. Nem lett volna-e okosabb, ha annak idején az orvosi egyetemet választom? Meg is érdeklődtem az orvoskaron, hogy hány év a felvételi korhatár, és megállapítottam, hogy még beleférek. Ha rászánom magam, még lehet belőlem gyerekorvos. És akkor váratlanul jött egy felkérés, a Radnóti Színpadról, Görgey Gábor Ünnepi ügyelet című kamaradarabjának főszerepére. Ahhoz, hogy hitelesen játsszam az orvost, igyekeztem megtanulni orvosként viselkedni. Több orvos ismerősömmel konzultáltam, figyeltem őket, hogyan kell szakszerűen, hihetően vérnyomást mérni, miközben az orvos szerepben aratott siker visszacsábított a pályára. Ezután szíven ütött Görgey jó barátjának, Mensáros Lászlónak az a furcsa gratulációja, amely korosztályunk legjobb színészeként aposztrofált, de nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a jövőben ne Latinovits Zoltánt és ne Darvas Ivánt, hanem őt utánozzam. Ebben persze az akkori nagyok szakmai rivalizálásán kívül benne volt az is, amit Mensáros így adott tudtomra - hogy még nem találtam meg önmagam. Márpedig egy színésztől joggal elvárható nemcsak az önismeret, de az is, hogy egy bizonyos időn túl önmaga legyen.

Hegedűs D. Géza nem az a színész, akit öt-tíz évenként fel szoktak fedezni. De azért harminchat év alatt hosszú utat tett meg, amíg a hajdani szőke hősszerelmesből, Homburg hercegéből előbb Fejes Endre kékruhás fiújává, Biff Lomanné, Örkény színpadán Tóttá, idővel Prosperóvá, majd súlyos szavú jellemszínésszé, Torvalddá vagy Az ünnep apafigurájává érett.

Az úrhatnám polgár (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Amikor Nádas Péter Találkozására készültünk Ruttkai Évával, előkerült az író jóval korábbi, a kortársi ifjú Wertherről, az NDK-s Plenzdorf darabjáról írott kritikája. Ebben Nádas elismerően szólt az én alakításomról, tehetségesnek és attraktívnak mondott, és kiemelte a szép beszédemet is, de hozzátette, hogy akkor lesz belőlem nagy színész, ha merek a tehetségemhez "felcsúnyulni". Ez az intelem azóta is a szemem előtt lebeg.

Rengeteg nyilatkozatát elolvastam, és volt köztük több is, ahol egyértelműen kijelentette, hogy a színésznek nem dolga a politika. Ettől függetlenül, múltja és jelene is azt bizonyítja, hogy igenis benne él a közéletben, köze van a politikához.

Ha ezt megtagadnám, az életemet tagadnám meg. Beszéltem arról, hogy olyan nemzedék tagjaként nőttem fel, amelynek tagjait részben az előttük járók értékes szellemi befolyása is formálta. Akik ifjúságomban igazán hatottak rám - az édesapámon kívül Várkonyi, Horvai -, valamennyien a progresszió oldalán álltak, annak érdekében munkálkodtak. Őszinte szociális érzékenység, a szegényekkel és a kiszolgáltatottakkal, a kitaszítottakkal való szolidaritás jellemezte őket, és ezt hagyták rám örökül.

Sokan tagadták, de Hegedűs D. Géza vállalta azt is, hogy hajdan KISZ-titkár volt. Igaz, olyan, akinek legfőbb tevékenysége - az érdekeltek, tagok, köztük Eszenyi Enikő tanúsága szerint is - az volt, hogy segítsen például a fiatalok lakásproblémáinak megoldásában.

Ez csak természetes. Akkor is ott segítettem, ahol tehettem. Ettől függetlenül ma már tudom, hogy a színésznek elvben nem dolga a politizálás. De ha egy olyan korszakban él, mint mi, amikor lépten-nyomon felüti a fejét a politikai gengszterizmus, a cigányok, a másság megbélyegzése, akkor úgy érzem, hogy a hallgatás cinkosságot, együttműködést jelentene. Erre pedig nem vagyok sem alkalmas, sem hajlandó. Mivel tagadok minden rasszizmust, minden olyan gondolatot és cselekedetet, ami a fasizmus csíráját hordja magában, és alkatilag is idegen tőlem a félelem, kimondom, amit gondolok. Színészként tudatában vagyok annak, hogy ehhez vállalnom kell a nyilvánosságot is. De hadd tegyem ehhez hozzá, hogy az én liberalizmusomba az is belefér, hogy megértsem, megvizsgáljam, mi az, amit egy másik ember érez, gondol, és mi a gyökere az általam elutasított magatartásnak.

Bár nem ez volt a szándékom, de most mégis csak elérkeztünk a sajtóban az Ön mostani munkájával kapcsolatban a legtöbbet szereplő kérdéshez: mennyiben látja aktuálisnak a hetvenes években született regény, a Katharina Blum elvesztett tisztessége Bereményi Géza által dramatizált, majd’ két évtizeddel ezelőtt itthon is bemutatott változatát? Evidens, hogy a bulvársajtó elfajzott hatalma ma nálunk sokkalta erősebb, mint annak idején, megvallom, számomra a feltett kérdés mégis húsba vágó. Nem érzi azt, hogy a terrorizmus fogalmának és veszélyének a változása nagy mértékben módosította Böll művének akusztikáját is?

Természetesen érzem. És nem vitatom, hogy Katharina választottjának, a terroristának a tevékenysége veszélyt jelenthet a társadalomra. Belátom, hogy a terroristát el kell fogni, a világra veszedelmes embereket ki kell iktatni a közösségből. De ez a mű szerintem eleve - és a mi előadásunkban okvetlenül - Katharina oldaláról, az ő szemével nézi a világot. És arról szól, hogy senkinek nincs joga átgázolni emberek életén. Nagy baj van, ha a nyilvánosság szférája ahelyett, hogy az emberi méltóságot védelmezné, az embertelen elnyomó gépezet részévé, szövetségesévé lesz. Az előadásban tekintetbe vettük az eredeti mű szövegcentrikusságát, erősen publicisztikus jellegét, és arra törekedtünk, hogy az ennek megfelelő eszközökre - telefonra, újságcikkekre, a tárgyalás jegyzőkönyv jellegére - támaszkodjunk. A színpadon a szikár díszlet, az előadás ritmusa is a cselekmény végzetszerűen feltartóztathatatlan folyamatát szolgálja.

Gondolom, a Vígszínház rendezőjeként maga választotta a darabot, a feladatot.

Természetesen voltak alternatívák. Mivel jelenleg semmi nem érdekel jobban, mint a kisember sorsa, kiszolgáltatottsága, túlélésének lehetősége és módozata, még az Egy lócsiszár virágvasárnapja is megfordult a fejemben. De azután a színházzal együtt, és részben Börcsök Enikő kedvéért is, Katharina mellett döntöttünk.

És mi következik ezután?

A következő fél év repertoárjának szereposztása a színházban még nem eldöntött, nem nyilvános. Egyelőre az biztos, decemberben jönnek az Ódryn a Nyaralók. Ilyenkor a hallgatókkal együtt a tanár is vizsgázik. De ezen túl minden aktuális szellemi élmény, olvasmány megmozgat az emberben valamit. Most például Závada Pál új regényét olvasva az motoszkál bennem, hogy mit lehetne ebből egy más műfajban, színházi nyelven elmondani.


AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1