1939. november 11-én este a 8 órakor kezdődő előadással olyan folyamat indult el a budapesti Wesselényi utcai Goldmark Teremben, amelyhez hasonló sikersorozatot a magyar zsidó közösség jó ideje már – és nagyon sokáig még – nem tapasztalhatott. A néhány héttel korábban indított Művészakció keretében az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) irodalmi estet rendezett.
Mit jelentett az OMIKE Művészakciója? Bevezetésképpen hadd idézzem fel, mit mondott erről Beregi Oszkár, a kor és a Művészakció egyik vezető színésze: „Mi is volt tulajdonképpen a Goldmark-teremben való munkálkodás? Mi okozta, miért kellett megszületnie és miért meghalnia? Egy moraliter züllött, etikailag felelőtlen társadalom kényszerítette életre. Egy szerény, jelentéktelen kis virágszál, ami az emberi lelkek trágyadombján merészkedett elő. Egy szippantási oxigén, mielőtt megfulladunk. A víziója egy marék magasabbrendű embernek…”2
Miért volt szükség a Művészakcióra?
1938 tavaszán jelentős fordulat állt be a magyar közéletben. A magyar politika és a magyar társadalom – nem minden előzmény nélkül (numerus clausus törvény, 1920) – elindult az állampolgári jogegyenlőség megszüntetésének útján. 1938. május 29-én kihirdették az 1938. évi XV. törvénycikket, vagy ahogyan pontatlanul hívják, az első zsidótörvényt „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítása” érdekében. A törvény húsz százalékban korlátozta a zsidó vallású magyar állampolgárok munkavállalási lehetőségeit egy sor értelmiségi munkakörben. Ennek biztosítására a már működő (mérnöki, orvosi, ügyvédi) kamarák mellé a törvény új intézményeket – sajtókamarát, valamint színház- és filmművészeti kamarát – hozott létre. A törvény rendelkezéseinek megfelelően munkát az érintett foglalkozásokban csak az vállalhatott, csak azzal köthettek szerződést a munkaadók, akinek kamarai tagsága igazolható volt.
Országos Levéltár (Buday-Goldberger Leó iratanyagából)
A törvény tehát létrehozta a színház- és filmművészeti kamarát, amelynek itt rögzített feladata „a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása” volt. A törvényjavaslat képviselőházi és felsőházi vitájában jelentős kisebbségben maradtak azok a hangok, amelyek ellenezték – éppenséggel alkotmányos, ritkábban gazdasági okokra hivatkozva – a törvény megalkotását. Még kevésbé hangzott el ellenkezés az új kamarák létrehozásával kapcsolatban.
De nemcsak az országgyűlésben volt halk az ellenzők hangja: a magyar társadalom egy része közömbösen, más része éppen lelkesen vette tudomásul a kirekesztő rendelkezés megszületését. A süket csendben csupán egyetlen nyilvános tiltakozás hallatszott: ötvenkilenc (keresztény) művész és tudós emelte fel a szavát az állampolgári jogegyenlőség védelmében, többek között Bartók Béla, Csók István, Féja Géza, Ferenczy Noémi, Kernstok Károly, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár és Somlay Artúr.3
A kamara elnöke Kiss Ferenc színművész lett, aki lankadatlan buzgalommal hajtotta végre feladatát: a magyar színészet megtisztítását zsidó kollégáitól.
Fellegi Istvánnak, a soproni és a kaposvári színház rendezőjének alábbi nyílt levele az Egyenlőség4 1938. augusztus 4-i számában jelent meg: „Ugye nem veszed zokon, kedves kollégám, hogy szerény soraimmal zavarlak. Jól tudom, hogy mostanában sok a dolgod, tegnap is találkoztam veled a színház folyosóján, hónod alatt vastag kéziratcsomagot szorongattál, zsebeid tele voltak azokkal a nemrég még ismeretlen című újságokkal, amelyekből hihetetlen rövid idő alatt megtanultad az új idők divatos szólamait. Megtanultad és dicséretes kitartással hirdetted, hogy nekem és a hozzám hasonló »rendezetleneknek« nincs helyük a magyar színpadon.”
A kamara 1938. december 12-i alakuló közgyűlésén Kiss Ferenc még körülírva fogalmazott hosszú és sok-sok köszönetet tartalmazó beszédében. Egy mondat ennek illusztrálására:„Jól ismerem úgy a színházi, mint a filmvilág dzsungeljét, sokszor bolyongtam azok sötét útvesztőiben, sokszor szorítottam ökölbe kezemet, nyeltem keserűen, száraz torokkal, mikor tétlenül állva kellett néznem, hogyan pusztul ki a nemzeti érzés, hazafias szellem, hogyan adják kézről-kézre a magyar lelket…”5
Buday Goldberger Leó (Óbudai Múzeum, Goldberger Textilipari Gyűjtemény), Komor Vilmos, Lendvai Andor (Opera Archívum)
Az előkészítő bizottság – három hónapi megfeszített munka után – a kamarába összesen 1682 tagot vett fel. Az első alkalommal még felvett, zsidó vallású vagy származású színészek közé tartozott többek között Törzs Jenő, Gózon Gyula, Rátkai Márton, Kabos Gyula, Básthy (Básti) Lajos, Gárdonyi Lajos és Peti Sándor. A zsidótörvény arányszámába már ekkor sem fértek bele olyan neves művészek, mint Bársony Rózsi, Dénes Oszkár, Salamon Béla, Rott Sándor, Rajna Alice, Keleti László, Komlós Vilmos, Vidor Ferike és Beregi Oszkár.
A színházak igyekeztek az új helyzethez megfelelően (és – ismerős módon – rekordsebességgel) igazodni. A Belvárosi Színház 1939 januárjában már büszkén jelentette, hogy művészi személyzetében ezután egyetlen zsidó sem lehet, vagyis az igazgatóság a numerus nullus elv alapján indította el azt a kultúrmunkát, „amely a magyar faji öntudat érvényre juttatását tűzte ki feladatául a színművészet terén is”.6
„A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikk, vagyis az úgynevezett második zsidótörvény 1939. május hó 5-én lépett hatályba, és tovább korlátozta egyebek között a kamarán belül a zsidó művészek lehetséges számarányát. A törvény 9. §-a értelmében a „kamarába zsidót tagul csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó tagok száma az illető kamara összes tagjai, ha pedig a kamara szakosztályokra vagy foglalkozási csoportokra tagozódik, az egyes szakosztályok, illetőleg foglalkozási csoportok tagjai számának hat százalékát ne haladja meg”.
A zsidótörvény követelte őrségváltás ennek megfelelően folytatódott, így például Básti Lajos, Ráday Imre, Egri István, Gárdonyi Lajos, Peti Sándor és Darvas Lili helyét is új tagok vették át.
Feltétlenül meg kell említeni, hogy a színészkamara létrehozásával egy időben felmerült további kamarák létrehozásának igénye a művészeti élet más területein. A legtöbb információval a zenészkamara létrehozásának előtörténetéről rendelkezünk. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem irattárában található az a levélmásolat, amelynek eredetije minden bizonnyal eljutott Teleki Pál – akkor éppen vallás- és közoktatásügyi – miniszterhez. Ebben Dohnányi Ernő, az akkori Főiskola főigazgatója tesz javaslatot zenekamarai szervezet felállítására. A tervezet egy sor szociális jellegű javaslatot fogalmaz meg, ugyanakkor leszögezi, hogy az 1938. évi XV. tc. 4. §-a (vagyis az első zsidótörvény) alapján áll: „de mivel a zenei viszonyok hazánkban egészen speciálisak és zenei életünk már a muzsikusok és a közönség kapcsolatában sem bírna el rázkódtatásokat, szükségesnek tartom, hogy a meglévő viszonyokra építsünk s az adott körülményekből fokozatosan térjünk át a kívánatos helyzetre. Mivel azonban e törvényben előírt kereteknél a számarány ma ténylegesen meghaladja a 20%-ot, javaslom, hogy új tagok öt (5) százaléknál nagyobb arányban mindaddig ne lehessenek felvehetők, míg a kívánt egyensúly létre nem jön.”7 A zenekamara soha nem alakult meg. A városi legenda szerint Dohnányi Ernő valójában elszabotálta a létrehozását. Ez ugyan nem bizonyítható, de figyelemre méltó az a tény, hogy a levéltervezet és a csatolt szervezeti javaslat egyetlenegyszer sem tartalmazza a „zsidó” vagy az „izraelita” szavakat.
A képzőművészet területén hivatalos javaslat mindeddig nem került elő. E szervezet megalakításáról a szélsőjobboldalhoz sorolható lapokban jelentek meg cikkek. A hangvétel és a javaslatok komolyságának megítéléséhez íme egy mondat az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lap 1939. január 14-i számából: „Az eljövendő nagy kamarai szervezetnek sokszor a művészi teljesítménnyel szemben is a nemzeti szellemet kell pártfogolnia.”8
Miért az OMIKE?
1909-ben a századforduló egyre dinamikusabb felhajtóerőire támaszkodva indult meg az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, az OMIKE megalakítása. A szervezés motorja Hevesi Simon,9 a Pesti Izraelita Hitközség (PIH) rabbija volt, aki az egyesület fő feladatát „a magyar zsidó közművelődés hazafias vallási alapon” történő fejlesztésében határozta meg. Az indítás, amelynek társadalmi fogadtatása rendkívül sikeres volt, szükségszerűen az asszimiláns zsidó társadalmi csoportok segítségével és bázisán jöhetett létre. A szétküldött gyűjtőívekre 1909 márciusában már 1100-an jelentkeztek majdani tagként, és jelentős pénzküldemények is érkeztek a születőben lévő egyesület címére. Az OMIKE vezetésében társelnöki rendszer alakult ki, amelyben az egyházi elnöki tisztet haláláig Hevesi Simon töltötte be, az egymást követő világi elnökök pedig a következők voltak: Herzog Lipót, Baracs Marcell, Buday-Goldberger Leó, majd 1939 után ügyvezetőként Weiller Ernő.10
Az OMIKE tevékenységét a zsidótörvények megjelenéséig egyaránt jellemezte – ha eltérő és változó intenzivitással is – a kulturális aktivitás és a jóléti tevékenységek felvállalása. Az indulás és az első évek olyan, a kor szokásainak és lehetőségeinek teljesen megfelelő kulturális tevékenységek jegyében teltek, mint a felolvasóestek sorozata és almanachok kiadása. Ugyanakkor már az első pillanattól kezdve megkülönböztetett figyelmet fordítottak a zsidó egyetemi és főiskolai hallgatók támogatására. Így jött létre 1911-ben a diákétkezde, vagy ahogyan története során mindvégig nevezték, a „Mensa Academica”. Az első világháború kitörése után az egyesület – feltehetően más szervezetekhez hasonlóan – számos, a sebesülteket és a katonák családjait segítő jóléti akcióba fogott.
1920-ban a numerus clausus törvény bevezetése után az OMIKE figyelme még erőteljesebben fordult a zsidó diákok megsegítése felé. Ez a Mensa Academica tevékenységének kiterjesztésén túl olyan megoldásokat is magába foglalt, mint a képzőművészeti szabadiskola, majd az ezt felváltó grafikai iskola működtetése, továbbá jótékonysági rendezvények a diákság anyagi támogatása érdekében (ideértve azt a segítséget is, amelyet a kényszerűségből külföldi egyetemre kikerült diákok kaptak), majd diákotthon létrehozása.
Az egyesület vállalt küldetése a korszak egésze során alapvetően a kulturális, közművelődési tevékenységekben testesült meg. 1920-ban létrejött az OMIKE kultúrotthona, amely azután szervezője lett a különböző kulturális akcióknak: a húszas években körülbelül 150 előadást tartottak évente, művészeti kiadványokat publikáltak, s olyan rendezvényeket szerveztek, mint a – hazafiasságot még mindig szimbolizáló – Jókai Mór-megemlékezés és a Löw Lipót-, valamint a Goldmark-ünnepségek.
Az 1930-as években egyfajta kulturális misszióként felerősödött az OMIKE „hitvédelmi” tevékenysége. Ennek oka alapvetően a kikeresztelkedések számának erőteljes növekedésében rejlett.
1938-ban – válaszul az első zsidótörvényre – kísérlet történt a PIH-en belül egy Magyar Zsidó Irodalmi és Művészeti Bizottság felállítására. Az erről megjelent tudósítás a Múlt és Jövő című lapban (1938 novemberében) csak általánosságokat tartalmaz, a cikk alapján semmilyen konkrét elképzelés nem ismerhető fel. Hacsak az nem, és ez nem volt a legszerencsésebb válasz a történtekre, hogy a bizottság feladatául tűzte ki: lehetővé kell tenni „a magyar zsidó írók és művészek beható közreműködését a hitközség vallásgyakorlati és kulturális feladatainak teljesítésében”. Nem is történt semmi (eltekintve egy tízdarabos levelezőlap-sorozat megjelentetésétől, amelyet olyan művészek jegyeztek, mint például Kádár Béla, Schönberger Armand és Ámos Imre). Nem meglepő tehát, hogy közel egy évvel később Bálint Rezső művészeti ügyekben is publikáló festőművész meglehetősen indulatos cikkben emlékeztetett a be nem váltott ígéretekre.11
Csodák ugyan nincsenek, de egy hónap sem telt el, amikor bejelentették, hogy az OMIKE szervezésében létrejött a remélt kulturális-művészeti segítő program, a Művészakció. Ez nyilván a háttérben jelentős intenzitással folyó egyeztetéseknek és Ribáry Géza pesti ügyvéd12 – aki nélkül talán a Művészakció létre sem jöhetett volna – zseniális szervezőkészségének volt köszönhető. Megszületett az OMIKE Művészakció felhívása, amely már a konstrukció részleteit is tartalmazta, valamint a kezdeményezés alapvető feladatait és feltételeit. Ebben megfogalmazódik a Művészakció két legfontosabb célja is. Ezek a következők: „…a magyar zsidóságot megtartsa azon a kulturfokon, melyre annak eddigelé felemelkednie sikerült; tagjai számára rendezendő kulturestéken és kulturmatinékon szóhoz juttassa a zsidó magyar előadóművészeket (színészeket, énekeseket, zenészeket) és írókat, akik ma a működési teret és a legszűkösebb megélhetést biztosító kenyeret egyaránt nélkülözni kénytelenek.”13
1939 novemberében megalakult a Művészakció irányító testülete, az OMIKE nagy kultúrtanácsa. Vezetője Ribáry Géza, helyettese Csergő Hugó, a hitközség főjegyzője, mellesleg költő, író. A művészeti életben jártas és nevet szerzett tagjai voltak továbbá mások mellett Bálint Lajos, Bánóczi László, Beregi Oszkár, Kóbor Noémi, Fraknói Károly és Hermann Lipót.
1939. november 11-én, szombaton este 8-kor tartották az első „kultúrestet” a Goldmark Teremben, amely később a különböző előadások többségének helyszínéül szolgált. Az OMIKE nyitóestjén Ribáry Géza mondta a prológot. Ezzel az OMIKE Művészakciója ténylegesen is kezdetét vette.
Működési mód, feltételek, eredmények
A Művészakció előadásait a Wesselényi utcai Goldmark Teremben, a Hollán Ernő utcai zsidó elemi iskola kultúrtermében, valamint a Bethlen téren lévő Izraelita Siketnémák Országos Intézete dísztermében tartotta.
Az első, az 1939/1940-es évad előadásait az OMIKE pártoló tagjai díjmentesen látogathatták (valójában persze a tagdíj ellenében). Ez gyakorlatilag azt jelentette – legalábbis kezdetben –, hogy 24 pengő pártoló tagsági díj ellenében 24 fenntartott helyet lehetett igénybe venni, az első évadban éppenséggel 24 előadásra. A tagdíj a nyitást követő években természetesen emelkedett, így például 1941-ben évi 12 és 36 pengő között volt, majd a következő évben a felső határ 60 pengőre növekedett, 1943-ban pedig tovább, 80 pengőre. 1939. november végén, a tényleges nyitás után csupán néhány nappal Weiller Ernő elnökhelyettes levélben jelezte Buday-Goldberger Leónak (aki egyébként 1939 végén lemondott az OMIKE elnöki posztjáról), hogy a pártoló tagok száma már meghaladta az 1200 főt, és a befolyt tagdíj összege megközelítette a 13 ezer pengőt. Az 1942-es évadnyitáskor már 5437 pártoló tagot tartottak nyilván.
Az első évad 18 ezer pengő deficittel zárult. 1941-ben, az anyagi gondok csökkentésére létrehozták a „Művészakció barátai” elnevezésű csoportot. A csoport tagja az lehetett, aki egyszer és mindenkorra legalább 500 pengő védnöki, vagy legalább 200 pengő alapítói adományt fizetett, avagy havi 20 pengő tagdíj fizetésére kötelezte magát, vagy szerzett további tagokat. A legtöbb mai ismertetés arról szól, hogy az OMIKE Művészakciója zártkörű volt. Jegyeket – vélik – nem árusíthattak, plakátokat nem helyezhettek el. A tájékoztatás a zsidó lapokon keresztül és havi műsorfüzetek segítségével történt. Úgy tűnik azonban a különböző sajtóhirdetésekből, hogy esetleg korlátozott módon, például a különböző matinékra, volt jegyvásárlási lehetőség. Ennél is fontosabb e tekintetben az, hogy visszaemlékezések szerint a megvásárolt helybiztosítások felhasználásánál már nem vizsgálták, hogy az igazolás „felmutatója” tagja-e az izraelita hitközségek valamelyikének.
Sándor Frigyes és Dénes Vera (magángyűjtemény)
Így ír erről a kérdésről idősebb Magyar Bálint színháztörténész, színigazgató A Vígszínház története című könyvében: „A zsidó színészeknek van külön színházuk. Önerőből tartják fenn az ún. OMIKE művészakció keretében a Wesselényi utca 7. alatti Goldmark-teremben. Hivatalosan persze a zsidó közönség számára, ám aki nem akar mindenáron félelmet affektálni, akadálytalanul megnézhet kitűnő műsorokat operától kabaréig.”14
1942-ben meghalt Ribáry Géza, a Művészakció vezetője. Helyét Stern Samu, a PIH elnöke vette át. 1943-ban hunyt el Hevesi Simon, az OMIKE kitalálója. Az Egyesület vallási elnökévé fiát, Hevesi Ferenc rabbit választották.
Volt egy lényeges – mai szemmel akár megszorító körülménynek is nevezhető – szempontja a Művészakció működésének. E folyamatban csak izraelita vallású művészek vehettek részt, tehát kikeresztelkedettek nem. Ennek az érintettek szempontjából a második zsidótörvény után lett jelentősége, amikor annak végrehajtásakor a zsidó vallásúakon kívül a zsidó származásúnak minősített színészek, zenészek, festők is állásukat vesztették.
A maradék világot jelentő deszkákon
A Művészakció „embermentő” kezdeményezése mellett a zsid vagy zsidónak minősített és így a színpadról lekényszerített színészek egy része – mondhatnánk, jobb híján – könyvek, visszaemlékezések írásába fogott. E kötetek – minthogy szerzőik között jelentős arányban találunk kabarészínészeket – alapvetően vidám, sztorizós jellegűek voltak. Könyvet írt ekkor Rott Sándor, Ormos Béla, Boross Géza, Lendvay Andor, Pártos Erzsi, Fehér Lili, vagy éppen Salamon Béla. És könyvet írt a népszerű komika, Vidor Ferike is, akinek esetében az előszó drámaisága éppen az addigi vidám műfaj időleges elhagyásából következett:
„Kezitcsókolom!
A régi kis cseléd kopogtat szíved kapuján, kedves Közönség, aki nevettél mókáimon és együtt könnyeztél velem, ha úgy hozta a nóta, hosszú évtizedeken keresztül.
Színész vagyok és nem író, egy a komédiások ama fajtájából, akik szívüket adták bele a játékba, akik mindenkor szentnek érezték a világot jelentő deszkákat és akik hitték, hogy a Játék komolyabb mint az élet!
Most nem játszhatom tovább a színpadon! Megpróbálom tehát így papíron folytatni a játékot tollal és kalamárissal.
Szólani akarok hozzád, kedves Közönségem! Mesélni akarok magamról, az életemről, a vágyaimról és álmaimról Neked, kérlek szépen, hallgass meg engemet. Ez a könyv is én vagyok. A könnyem, a kacagásom, furcsa, groteszk kis mivoltom mind, mind ez a könyv, mert aki megszólal benne, én vagyok, a hűséges kis cseléd: Vidor Ferike.”15
Vidor Ferike és Gábor Andor (PIM 2209)
1939 novembere és 1944 márciusa között 720 színházi, opera-, operett-, vidám műsoros estet rendeztek a Művészakció keretei között. A négy és fél év alatt a színpadon, pontosabban a színpadokon 203 színész, operaénekes lépett fel. Túlnyomó többségük a kor igen jelentős művésze volt, és ez a tény – bár elfogulatlan kritikát nehezen találunk – komoly minőséget biztosíthatott az előadások számára. Így ír erről Bálint Lajos Művészbejáró című könyvében: „…attól tartottunk, hogyha sikeres előadásainknak híre jár, előbb utóbb betiltják működésünket. Így nem nagyon örültünk, mikor Failoni, az Opera karnagya, aki minden zenei bemutatónkon ott volt, egyszer azzal ment be saját színházába: – Ha jó operaelőadást akartok hallani, hát menjetek a Goldmark terembe.”16
1939-ben, a kezdéskor a Művészakció ereje irodalmi estekre és vidám műsorok szervezésére volt „csak” elegendő. Az irodalmi esteken már akkor olyan neves színészek léptek fel, mint például Beregi Oszkár, Gellért Lajos, Kelen Dóra, vagy írók, például Szép Ernő. Még nem tisztultak le világosan a határok az egyes műfajok között, erre mutat az is, hogy a következő irodalmi műsor keretében máris bemutatják az első színdarabot, Szabolcsi Lajos Az áruló című egyfelvonásos színművét. A vidám estek is kiváló szereplőkkel kerültek színre, és ez egyaránt vonatkozik a prózai és a zenei részekre. Már ekkor két műsor került összeállításra, talán azért is, mert az első minden bizonnyal magán viselte a kezdés összes problémáját.17
Az évadban, tehát 1940 első felében, mindkét műfaj előadásai tovább folytatódtak, és fel is dúsultak például olyan kezdeményezésekkel, mint az Írók estje 1940 februárjában Kóbor Noémival, Trencsényi-Waldapfel Imrével, Goda Gáborral; vagy az Eleven Újság, amelyben a foglalkozásuktól eltiltott újságírók léptek fel. Megjelennek az operaestek is – az elsőn Gounod Faustjából hangzottak el részletek, valamint César Franck Rebeka című egyfelvonásos „bibliai operá”-ját adták elő, a második az Aida volt. Ezek még nem szcenírozott, hangversenyszerű megoldások voltak. Az évad végén, május 22-én került sor az első, klasszikus értelemben vett színházi bemutatóra: Paul Géraldy Róbert és Marianne című darabja ment Ascher Oszkár, Simon Zsuzsa, Spiegel Annie és Mányai Lajos szereplésével. (Az irodalmi esteken csaknem minden alkalommal színre vittek egyfelvonásos darabokat, mint például 1940 májusában Pap Károly Dávid és Batsébáját.)
A következő évad meglehetősen hosszú szünet után, 1940 novemberében kezdődött. Ezt megelőzően, szeptemberben érdekes cikk jelent meg aláírás nélkül a Képes Családi Lapokban, amelyben komoly kritika fogalmazódott meg. Eszerint az előadások csak egy zárt kör, az OMIKE fizetőképes tagjai számára hozzáférhetők; a cikk szerzője felteszi a kérdést: „történt-e olyan kísérlet, amely a zsidóság anyagilag elesett tömegeinek lehetővé tette ezeknek az előadásoknak a látogatását?”18 Válasz e felvetésre nem született. Az évad első komoly bemutatója Beethoven Fideliója. Ez még oratóriumszerű előadás volt, nem klasszikus értelemben vett operabemutató. A váltás néhány héttel később következett be: a Magyar Zsidók Lapja beszámolója szerint Donizetti Lammermoori Lucia című operájában Ladányi Ilonának, Farkas Sándornak és Fehér Pálnak nemcsak a hangját, hanem a játékát is élvezhették a nézők. A változás mozgatója Komor Vilmos volt, aki ettől kezdve a zenei produkciók egyik irányítójaként kierőszakolta az operák színpadi előadásait. Bemutatásra került még az ősszel Friedrich Hebbel Judit című, száz évvel korábbi drámája. És azután az évad már bővelkedett bemutatókban: Offenbach Hoffmann meséi, Mozart Szöktetés a szerájból, Molnár Ferenc Játék a kastélyban, Salomon An-Ski Dybuk című darabja mellett további számos bemutatót tartottak, nem beszélve a kabaréestekről.
A következő évad – ahogy írták – komoly irodalmi eseménnyel indult: bemutatták Szomory Dezső Takáts Alice című művét, majd újra két opera következett, Puccini Bohémélete és Verdi Traviatája. Ezenkívül több vidám estre került sor, valamint egyfelvonásos, könnyebben fogyasztható darabokra. 1942 első felében a szinte már naponta (péntek este kivételével) tartott előadásfolyamból kiemelkedik Bálint Lajos Támár című darabjának bemutatója, Racine Eszterje és Puccini operája, a Pillangókisasszony. De ebben az évadban olyan új típusú előadásokra is sor került, mint amilyen például a Szép Ernő-matiné, vagy Ráday Imre előadói délutánja volt.
1942 őszétől bemutatók özöne következett. A beharangozó nyolc új operabemutatót ígért (csak példaként: Rigoletto, Figaro lakodalma, Aida), és tucatnál több a drámabemutatók száma (a szerzők között Shakespeare, Ibsen, Molnár Ferenc, Szabolcsi Lajos, a könnyebb műfajokban Rejtő Jenő, Szenes Béla és Lakner bácsi). Az előadások számának felfuttatásával (ideértve természetesen a zenei produkciókat is) a Művészakció 1943 elejére már összesen „mintegy hétszáz személynek nyújt közvetve igen szerény kenyeret”.19 1943 nyarán egy kis technikai fejlesztéssel, hűtés beszerelésével lehetővé vált, hogy a nyári melegben is tarthassanak előadásokat a Goldmark Teremben. Ennek megfelelően július folyamán Ungár Imre hangversenysorozata mellett, naponkénti váltással két rendezvény volt látható. Az egyik a Békebeli béke, Feleky László és Harmath Imre operettje olyan szereplőkkel, mint Darvas Ibolya, Váradi Kató, Gárdonyi Lajos, Peti Sándor. A másik darab, a Nyári kabaré nagyon sok szereplővel ment. A magánszámokban látni, hallani lehetett a hölgyeket: Rosty Magdát, Vidor Ferikét, Bán Katót, Simon Zsuzsát. Ezenkívül valóságos „bohózat-verseny folyt a színpadon” – lelkendezett az ismertetés.20 Néhány a szereplők közül: Salamon Béla, Harsányi Miklós, Fenyő Árpád, Sas Imre.
Majd megkezdődött az 1943–1944-es évad, az utolsó, bár erről a körülményről a szervezők természetesen nem tudhattak. Jacob Gordin Anyaszív című darabjával indult a színházi szezon, majd olyan darabok kerültek színre, mint Leo Fall operettje, Az elvált asszony, egy vígjáték, az Asszonyok egymás között, amely huszonöt (!) színésznőnek adott játéklehetőséget, valamint Simon Zsuzsának a rendezés lehetőségét. Többször színre került továbbá – nem is először – Goldmark Károly operája, a Sába királynője. 1944 egyre sötétülő hónapjaiban még mindig tartottak bemutatót: januárban került (újra) színre Pap Károly Mózese Mányai Lajos címszereplésével (Áront, Mózes testvérét egy később politikusként hírnevet szerzett színész, Aczél György játszotta). Februárban még egy Molnár Ferenc-darab következett, a Delila, Nagy György és Rosty Magda bravúros játékával. És készülőben volt két Molière-bemutató, írta a beszámoló 1944. március 10-én. Március 19-én azonban a próbák kellős közepén egy másik „előadás” kezdődött – a német megszállásé.
Ladányi Ilona, Relle Gabriella (Opera Archívum)
Zene volt füleiknek
A Művészakció zenei produkcióinak száma a négy és fél év alatt 184 volt. Ezeken 200-nál több zenész, szólista, énekes, karmester lépett fel. Az előadások megszervezése annál is nagyobb feladatnak bizonyult, mivel nem állt rendelkezésre nagy létszámú zenekar, már a hely (pontosabban a helyek) szűk volta miatt. Egyes források szerint némely produkció esetében kisegítőket – akár nem zsidókat is – igénybe vettek. A hely adottságairól így írt Tallián Tibor az OMIKE operaéletéről készített tanulmányában: „1940 őszén, az OMIKE Művészakció keretében Komor szabályos operaház felépítését kezdeményezte, amelyre csak a Goldmark Terem színpadának átépítésével nyílt lehetőség. Óriási találékonyság és ügyszeretet kellett ahhoz, hogy a kamaraméretűnek is csak jóindulattal nevezhető színpadon, amelynek szélessége 7 méter, használható mélysége 6,3 méter, a színpadnyílás pedig 4 méter magas és 5 méter széles volt, kiszolgáló helyiségek nélkül olyan nagyoperákat adhassanak elő illúziót keltően, mint az Aida, a Sába királynője vagy a Faust. Komor mégis ragaszkodott a teljes repertoárhoz, hogy művészeinek széleskörű szereplési lehetőséget, nagyszabású szerepeket biztosíthasson. S tudta azt is, hogy halvány víg- és kamaraoperákkal operai műhelypresztízst nem szerezhet. Programjának oroszlánrésze volt abban, hogy 1941 őszén Ribáry a pártoló tagság megkettőződését jelenthette az előző évad elejéhez képest.”21
1939. november 14-én szólaltak meg hangszerek először a Hollán utcai kultúrteremben. A zenekart Somogyi László dirigálta, az első zeneszám Vivaldi Concerto grossója volt. A szünet után az akkor tizenöt éves Starker János játszotta Boccherini Gordonkaversenyét. Az 1940. első félévi zenei programokról hézagosak az információk. Tudjuk, hogy a zenekari esteket felváltva vezényelte Sándor Frigyes, Somogyi László és Fraknói Károly. Már az első évadban megjelentek a szólistákra épített estek. Ilyen volt márciusban Herz Lili és Győri Pál közös hangversenye, majd Fischer Annie önálló estjének bemutatója májusban Beethoven műveivel. Egy másik műsorfolyam beindulását jelentették a szerzői estek, mint a Goldmark-est és a Strauss–Lehár-est. A zenei programok egy alkalommal kiléptek szokásos kereteikből, 1940. május 2-án Händel Joshua című oratóriumát mutatták be a PIH rendezésében a Dohány utcai zsinagógában. A „kenyértelenné vált művészek javára” rendezett hangversenyen a szerepeket az OMIKE Művészakció művészei (Brand Hanna, Radnai Erzsi, Ernster Dezső és Fehér Pál) biztosították.
Az 1940–1941-es zenei évad az előzőhöz hasonlítható szerkezetben folytatódott. A zenekari estek közé már 1940 decemberében beékelődött Herz Lili és Ernster Dezső közös hangversenye. 1941 májusában, szinte programszerűen három szólista estje következett: Halmos György zongoraművészé, Ernster Dezső énekesé, Horváth László gordonkaművészé. Ha a különlegességeket vesszük sorra, februárban került bemutatásra Kadosa Pál Brácsa-concertinója Lukács Pál közreműködésével, a márciusi Beethoven-est négy hegedűszonátával, áprilisban az olyan fiatal tehetségek estje, mint Schneider Hedvig (zongora), Halmos György (zongora), Román István (hegedű), Starker János (gordonka). És persze a különleges koncertek között kell számon tartani azt a májusi Bach-estet, amelyen Ribáry Géza – a Művészakció vezetője – játszotta a c-moll kétzongorás versenyművet a már akkor jó nevű Jámbor Ágival. Az évadban színre került a következő Händel-mű, a Júdás Makkabeus. A Dohány utcai zsinagóga hangversenyén Ribáry Géza bevezetője után Weiner László vezényletével szólalt meg a mű, és különlegességként a Szombathelyi Collegium Musicum énekkara lépett fel az OMIKE művészei mellett.
1941 őszén–telén viszonylag kevés zenei produkció zajlott. Igaz viszont, hogy a Goldmark Terem helyszíne lett egy hazai zenetörténeti eseménynek: 1941. december 8-án itt mutatták be Magyarországon először Bartók Divertimento vonós zenekarra című művét, melynek fogadtatása is nagyszerű volt: „A magyar hangulatú, színes hangszerelésű három tételes mű valósággal magával ragadta a közönséget, melynek lelkes tapsaira meg kellett ismételni a harmadik tételt.”22 Folytatódtak a korábban bevezetett, rendkívülinek minősített előadások, mint például a Lehár-revü 1941 karácsonyán. Bár már 1941-ben megkezdődött a fiatal és rendkívüli reményekre jogosító Weiner László sikersorozata (néhány évvel később a holokauszt áldozataként fejezte be életét), 1942 lett az ő éve. Rögtön januárban bemutatták Concerto című díjnyertes szerzeményét (többek között a nagyszerű Farnadi Edit közreműködésével). Újra meg újra szerepelt Starker János is, akkor éppen Fischer Sándor karmester vezénylete mellett. Két hangversenyt rendeztek a hosszas betegségből felépült, kitűnő Fehér Pál tiszteletére, számos művész közreműködésével. Az év első felében viszonylag sok szólókoncertre került sor, így például Sándor Renée (zongora) és Rózsa Vera (ének) közös hangversenyére, ugyanígy Rauchwerger Lili és Ernster Dezső tartott az előbbiekkel azonos műfajú közös hangversenyt. A sort hosszan lehetne folytatni. Bővült a műfajok száma is, 1942 tavaszán volt még hangverseny vonósnégyes közreműködésével, bemutatkoztak ifjú tehetségek, és júniusban jazz-matinéra is sor került.
Az 1942 őszén kezdődő évad az egyre jobb zenét játszó Ajtai Adler vonósnégyes koncertjével indult. A kevés zenei produkcióból mindenképpen ki kell emelni a Kodály-estet, amelyet a zeneszerző hatvanadik születésnapjának tiszteletére rendeztek (ismeretes, hogy Kodály Zoltán állandó látogatója volt az OMIKE Művészakció rendezvényeinek). 1943 első féléve a már kipróbált és bevált nyomvonalon halad tovább. Domináltak a zenekari hangversenyek, amelyek megszilárdulását elősegítette a nagyszámú kitűnő zenész jelenléte is. A sztárzenészek (Rózsa Vera, Ernster Dezső, Fehér Pál, Revere Gyula) számára továbbra is biztosították a külön estek sorozatát. Mint említettük, az 1943-ban üzembe állított hűtés nyáron is lehetővé tette Ungár Imre koncertjeinek megtartását.
Az utolsó, befejezetlen évad a zenei programok számára 1943 novemberében indult. A zenekari esteken többször előadták Bartók Divertimentóját, amelyet a Művészakció közönsége nem szűnt meg szeretni. Végül még 1944 első hónapjaiban is sor került néhány zenei estre. Ezek is tartogattak meglepetéseket: februárban bemutatták Kelen Hugó új zenei szerzeményét, a Zsoltár a Mindenség szeretetéről című kantátát, amelyhez egészen komoly apparátusra – szólistákra, vegyes karra, zenekarra, szavalókórusra – volt szükség. Az utolsó zenei előadást 1944. március 16-án tartották. A Művészakció zenekarát Sándor Frigyes vezényelte, a műsoron Mendelssohn, Schubert, Mozart, Haydn művei szerepeltek, valamint – még utoljára – Kadosa Pál új darabja.
És volt még hat képzőművészeti kiállítás, adtak ki könyveket, rendeztek irodalmi esteket, a színészek vidéki hitközségekbe mentek játszani. Mindezek bemutatása már szétfeszítené e rövid tanulmány kereteit.
Végül forduljunk újra a kortárshoz, a résztvevőhöz, Bálint Lajoshoz, aki így emlékszik 1944. március 19-re: „Épp Molière egyik komédiájának főpróbáját tartottuk egy Szegedről jött fiatal rendező, Horvai István vezetésével, mikor a bejárati ajtó függönye mögül néhány német katona rontott be, és szakította félbe a próbát. A színház négyéves működését ezen a napon fejezte be. Eltűntek a színészek, eltűnt a közönség is.”23
Az OMIKE Művészakciójában 1939 novembere és 1944 márciusa között 918 előadást tartottak a három helyszínen, az összesített látogatószám meghaladta a 340 ezret.
HARSÁNYI LÁSZLÓ
Jegyzetek
1 A cikk alapját képező előadás elhangzott Budapesten, az Újlipótvárosi Klub-Galériában 2015. február 12-én, a Kihívások és válaszok című előadás-sorozat második előadásaként.
2 Beregi Oszkár: Visszaemlékezés, kézirat, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.
3 Megjelent a Pesti Napló 1938. május 5-i számában: Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz.
4 A neológ zsidó közösség hetilapja a XIX. század végén és a XX. század első felében.
5 Kiss Ferenc székfoglaló beszéde, Magyar Színészet, 1. évf. 1. szám (1939. március 16.), 4.
6 Numerus nullus és leszállított helyárak az új, keresztény Belvárosi Színházban, Magyarság, 1939. január 21., 12.
7 Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Levéltára, Zenekamarai tervezet (másolat) Dohnányi Ernő szignójával, 1938. október 13., 3.
8 Lajos Ferenc: Képzőművészeti Kamarát a művészek nyomora ellen!, Egyedül Vagyunk, 1939. január 14.
9 Hevesi Simon (1863–1943) rabbi, hittudományi és filozófiai író.
10 Herzog Mór Lipót (1869–1934) üzletember, műgyűjtő; Baracs Marcell (1865–1933) a Demokrata Párt politikusa, ügyvéd; Buday-Goldberger Leó (1878–1945) a magyar textilipar egyik kiemelkedő vezetője, felsőházi tag; Weiller Ernő (1879–1944) ügyvéd, várospolitikus, számos zsidó egyesület alapításában vett részt.
11 Bálint Rezső: Magyar zsidó művészek 1939-ben, Múlt és Jövő, 1939. október, 275–276.
12 Ribáry Géza (1889–1942) budapesti ügyvéd, a PIH elnökhelyettese, a Művészakció megszervezője.
13 Magyar Zsidó Levéltár, XI-A, T.77.65.
14 magyar Bálint: A Vígszínház története. Alapítástól az államosításig (1896–1949), Budapest, 1979, 450.
15 Vidor Ferike: Kezitcsókolom!, Budapest, 1940, 7.
16 Bálint Lajos: Művészbejáró, Budapest, 1964, 245.
17 „…a második vidám est határozottabban nívósabb volt, mint az első és a magyar kabaré-stílus nemesebb hagyományainak feléledését jelezte” – írta A Magyar Zsidók Lapja 1939. december 28-i számának 10. oldalán a (sós.) szignójú kritikus (minden bizonnyal Sós Endre újságíró, író).
18 Szélesebb rétegekre is sugározzék a kultúra, Képes Családi Lapok, 1940. szeptember 22., 12.
19 Mielőtt a függöny szétnyilik…, A Magyar Zsidók Lapja, 1943. február 25., 5.
20 Békebeli béke (operett) és Nyári kabaré: az OMIKE-Művészakció juliusi műsora, A Magyar Zsidók Lapja, 1943. július 8., 10.
21 Tallián Tibor: Az OMIKE művészakció operaszínpada 1940–1944, Muzsika, 1996/1, 14–18.
22 A Magyar Zsidók Lapja, 1941. december 11., 6.
23 Bálint Lajos: Művészbejáró, id. kiad., 247.
