A huszadik század második felére a képzőművészet addig virulens ágazatai a fáradtság jeleit mutatták. A minimalart, a tasizmus, a konceptualart a korábbiakhoz képest valamiféle búcsúsóhajtásnak tűnnek. Talán ez valami pihenőféle a számítástechnika által kínált vizualitás nagy feléledése előtt?
A középszer vastag, szürke masszáján ritkán csillan át a fény, az pedig még ritkább, ha egyazon alkotó keze alól újabb és újabb utakat kínáló munka kerül ki.
Maurer Dóra akkor járt főiskolára (1957–1961), amikor nem létezhetett a magyar avantgárd. Kassák magányban, Bálint Endre Franciaországban, az Európai Iskola alkotói közül a még élők sem mutathatták be alkotásaikat. Tanára Hincz Gyula volt. Az a Hincz Gyula, aki kiállító művész a háború előtt, s megmaradt annak a háború után is. Igazgatta a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, és monumentális gobelinekkel és üvegképekkel gazdagított több közintézményt (Fészek Művészklub, debreceni és gödöllői Agrártudományi Egyetem, SOTE). A kor díjazta és elfogadta. Tanítványára, Maurer Dórára elsősorban erős színvilágával hatott.
A szocialista realizmus követelménye az akkori képnyelvet erőteljesen befolyásolta. A tilt, tűr és támogat elég határozott mezsgyét szabott. Maurer alkotó tehetsége megtalálta a módját annak, hogy kibontakozhasson. Kezébe vette a fényképezőgépet, s azzal dolgozott. Susan Sontag úgy fogalmazott: „minden fényképgyűjtemény egy-egy szürrealista montázsgyakorlat, szürrealista történelemrövidítés".
Ha a történelemhez nem lehetett nyúlni, akkor az időhöz és a mozgáshoz nyúlt, ezek jelenségeit firtatta. Már első munkáin megjelenik az a vizuális problémakör, amely a legutóbbi időkig is foglalkoztatja: az idő, a felcserélhetőség és a struktúra. Művészként és új ismeretre kész tudósként kezeli a fényképet, mint kifejezési eszközt. Ez azért is újszerű és érdekes, mert a magyar fotográfia jelentős vizuális kísérletezőket adott a világnak. Az ő munkásságuk a Bauhausban indult és Moholy-Nagy László és Kepes György teoretikus és oktató tevékenységében bontakozott ki először Európában, majd a tengeren túlon. Ezt azonban nem ismerhette Maurer Dóra. Kepes György A látás nyelve (1944) című munkája 1978-ban, Moholy-Nagy Látás mozgásban című munkája (1946) 1996-ban jelent meg először magyarul. Igaz, Maurer a hatvanas években bécsi ösztöndíjjal más lehetőségekhez jutott, mint a vasfüggönynek ezen az oldalán maradtak. Képzőművész látásmódjával a fénykép lehetőségeit messzemenően kitágította.
A sorozatok új értelmezést adtak a leghétköznapibb témáknak. Míg abban az időben készített rézkarcain (Holtak háza, Pompei-sorozat) a szürrealizmust érzékelhetjük, az évtized végétől már a kísérletező tudós tárgyiasságát figyelhetjük meg munkáin. Nagyszerű társakra is talált ebben. Beke László, Erdély Miklós nevét kell elsősorban említenünk. A korszellem a hivatalos irányzattól eltérőnek csak kevés teret és azt is rövid ideig engedett. A Galántai–Klaniczay-féle balatonboglári kápolnatárlatok ennek a kísérletező, különleges alkotó szellemnek adtak helyet. Ebben az időszakban Maurer még kisfilmeket is készített. A legemlékezetesebb ebből az időszakból a Tanulmányok minimális mozgásokról (1972). Ezt teljesítette ki a Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok etűdsorozata (1972). Ezeken a munkákon már megfigyelhető, hogy a művész a tiszta, az egzakt konstrukciókat létrehozó matematika eszközeihez nyúl. Az 1970 és 1972 között született művek nagy része a tszám, számosság, számlálhatóság, a mérés, mérték, arány fogalma köré csoportosítható. Még fellelhető bennük a természetben található organikus tárgyak használata. Ezeket rendezi rendezetlenségükből újabb és újabb struktúrákba. A Mágikus négyzet (1972) címűn szalmaszálak rendeződnek szorzótábla alakzatban. Négyzet és téglalap ütközik az Elrejtett struktúrák papírból hajtogatott frottázs-sorozatán. Itt a téglalapon és a belőle kialakított négyzeten megjelenő rétegstruktúrák hajtásvonalai bontják a négyzet szimmetriáját (Négy képből öt kép, 1975). A sorozat fogalmával nagyon sok fotós és filmes munkája foglalkozik, mert a variabilitás érdekli (Hét elforgatás, Önarckép, 1979). „Engem – csúnya szakkifejezéssel élve – a struktúra tematizálása érdekel. Ez azt jelenti, hogy valamilyen megfigyelés vagy akár élmény alapján felállítok egy modellhelyzetet, amelyben több elem szerepel – lehetnek ezek geometrikus formák, de lehetnek verbálisan nehezen körülírható emberi sajátosságok is –, és ezeket megfelelő rendezőelv segítségével egymásnak engedem. Ami létrejön, azt tovább figyelem, ha lehet, tovább alakítom" – vallotta egy interjúban.
Az eltolás fogalma munkásságában sokféle tartalommal telítődik: Keressük Dózsát, 1972, Széttolt négyzet, 1975 – ennek több variációja van, érdekes a Széttolt négyzet II. 1981-ből, az előbbi egy realista férfiarc felcsíkozva és a csíkok elmozgatva, míg a második az elvont fogalom tárgyiasítására példa. Izgalmas a Rejtett struktúrák sorozat minden darabja, és különös lelkülettel telítettek a Zsilipek-sorozat alkotásai. Ezek többségében fekete-fehér alkotások.
De Maurer Dóra festőművész. Gyönyörűek a színei. Tudományos kérdésekkel foglalkozó művészként táblaképein is a tér, a struktúra kérdései foglalkoztatják. A konstruktivizmus a geometriai formára szétszedett világot új rend szerint csoportosítja. Módja nyílt 1982–83-ban arra, hogy a középkori-kora barokk buchbergi kastélyban „eltolásos" koncepciója alapján kifessen egy üresen álló termet. Az itt született alkotások az első darabjai voltak később kiteljesedett munkásságának. Maurer nemcsak a meglévő teret dekonstruálta, de a tér síkban kihajtott határfelületeire – a falakra, a mennyezetre, a padlóra – ráterítette saját geometrikus és a korábbi alkotásaiban kifejlesztett lineáris struktúráját. Mint Bálványos Annával készített beszélgetésében olvashattuk, a filmkészítési tapasztalatával itt ébredt rá a színek és a fény valóságos viszonyára.
Maurer úgy használja a színeket, ahogy a quattrocento idején alkotó Sandro Botticelli. Gyönyörű tisztaságuk erőt sugárzó. A Quasi-sorozat képei a geometriai formák különböző alakzatainak rendjét hirdetik. Valahol azt nyilatkozta, hogy őt szív nélküli festőnek tartják, mert képei túlságosan logikán alapulnak, intellektuálisak. Méghogy szív nélkül? Tele vannak emócióval az Overlappings-sorozat művei. Hiába a mértani formák, itt már semmi nem szögletes és kétdimenziós. Az ívek önmaguk formáján túlmutatók. Egyik mű sem fejeződik be ott, ahol véget ér a festett forma. Továbbível, lendül, hajlik, szárnyra kel.
Minden zavaros és maszatos körülöttünk, s morál híján elasztikus. Maurer ragyogó színekben ívelő formái felmutatják a rendet, a végtelent.
JÓZSA ÁGNES
