A Solness építőmester egy öregedő férfi drámája. Ibsen drámahőse sokféle szerencsés konstelláció következtében lesz az, ami: egy kisváros megbecsült és nagy hatalmú építésze. Hajdani mesterét legázolta, fiatal alkalmazottját féltékenyen elzárja mindennemű megrendeléstől, annak menyasszonyát magához láncolja. Zsarnokoskodik otthon és tervezőirodája asztalainál, megszokta, hogy mindenki csak őt szolgálja, nők, férfiak, alkalmazottak, családtagok. S szüntelenül retteg attól, hogy egyszer csak át kell adnia helyét a fiataloknak. A család háziorvosának panaszolja: „Valaki egyszer csak elém áll, és azt mondja: Állj félre az utamból! Add át a helyedet! És a nyomában ott csörtetnek a többiek, és mind azt ordítja: Helyet!.. Helyet!… Helyet!" (Kúnos László fordítása)
Az ibseni feszes drámaszerkezet szigorú logikai rendbe állítja a Solnesshez kötődő nőket: az építész megnyomorított asszonyát, aki élő halottként asszisztál egy kihűlt kapcsolathoz, ifjú könyvelőjét, Kaja Fosli kisasszonyt, aki vőlegényét is cserbenhagyva, rajongva szereti deresedő főnökét, s a távoli múltból érkező fiatal lányt, Hilde Wangelt, aki egy másik, mesésen éteri világ eszményeit kéri számon a férfin, megcsillantva előtte egyúttal a kitörés lehetőségét.
A színpadi mű tartózkodóan naturalista és szimbolista elemekkel tűzdelt epizódok sora, a saját házát – otthonát – fölépíteni képtelen építőmester a legáltalánosabb érvénnyel megrajzolt művész (önéletrajzi fogantatású) alteregója, aki föláldozza életét, családi boldogságát a művek létrehozásáért. Mert alkotni, Ibsennél legalábbis, csak szenvedés árán lehet. Vérrel és verítékkel.
A műnek ugyanakkor van egy primerebb, hétköznapibb jelentéssíkja: az öregedő, de még ereje teljében lévő férfi a körötte forgolódó nők egyre kuszább hálójában evickél, s megpróbál felszínen maradni. S „a fiatalság" nem a szakmai konkurencia képében, hanem a mindent lebíró érzéki vonzerő, egy a múltból feltűnt hajdani kislány, a mára nagylánnyá serdült Hilde képében jelenik meg előtte. Ibsen művének szikár naturalizmusa mélyén elég nagy szerepet kapnak a pszichológiai motívumok: a sejtetések, kusza vágyakozások, elfojtott ösztönök és indulatok, amelyek soha ki nem mondva ugyan, ám mégiscsak meghatározzák a szereplők mozgásterét. A rajongó sóvárgások eltemetett álmokat hívnak életre, a primer cselekvések misztikum felé indáznak. A korosodó Solness életét fölforgató Hilde nem véletlenül szögezi a kérdést az amnézia jeges páncéljába burkolózó mesternek, hogy vajon nem hívta-e őt a lelke mélyén magához ama eltagadott tíz évben, mialatt a lány egyfolytában csak őt várta. S a válasz nem lehet kétséges.
Kiss Csaba, a Solness építőmester rendezője szinte hibátlanul ki tudta osztani a mű szerepeit a Radnóti Színházban. Mindenekelőtt: eszményi címszereplőt és Hilde Wangelt talált Bálint András és Marjai Virág személyében. S persze remek Kaja Foslit Szávai Viktória és Aline-t Kováts Adél megformálásában. Bálint András racionálisan és logikusan építi föl a figura átváltozását. Ruganyos, vibráló férfi, amikor megismerjük. Abszolút úr mindenki fölött. Mondhatni: despota. Ahogy bejön a színre, odamegy Kajához, átöleli, kézbe veszi a kebleit. A lány rajong érte, minden találkozásuk, elválásuk érzéki érintés, kézfogás. Mikor megérkezik Solness életébe Hilde Wangel, rezzenéstelen arccal, maga elé nézve rúgja ki a könyvelőt és a pasiját. Szávai Viktória, ez a kivételesen intelligens színésznő szépen formálja meg a kisemmizett kedves döbbenetét: őt nem lehet csak úgy kirúgni. Néma mozdulatlansága súlyos szemrehányás. Soros árulására figyelmezteti a mestert. De hát Solness ekkor már egy másik dimenzióban él: Hilde révén önmagával, önmaga eszményeivel kell megküzdenie. S lassan belátja, hogy amit meg kéne tennie, az már fantazmagória, káprázat. Az öregedő férfi szerelme halálra van ítélve a szikrázó fiatalsággal szemben.
Bálint Solnesse az első részben dinamikus, robusztus férfi. Aztán megfakul. Megtörik. Tűnődő lesz, lelassulnak a mozdulatai. Magába zárkózottan gubbaszt. Összeroskadva ücsörög. A felesége, ez az összetört, fakó asszonyka meg lassacskán kivirágzik. Kováts Adél hajlékonyan, finom árnyalatokkal formálja meg az integritását legbelül őrző, megtört lelkű asszonyt. Azt, hogy neki is megvolt – meg lett volna – a maga élete. Ami belőle maradt, azt őrzi rendületlenül, mint a tűzvészben elpusztult babákat. Ibsennél irracionálisak a cselekvések valódi motivációi. A sors fordulataira nincs logikus magyarázat. A vak végzet munkál, mint a görög tragédiákban. Az ösztönök, a csak sejtett, de be nem vallott, elfojtott vágyak szintjén történnek az igazi dolgok. Ott dől el az ember élete.
Sosem láttam még Marjai Virágot ilyen felszabadultnak, erőteljesnek. Hildéje vadóc csitri, de rettentő ereje van. Gyermeklány, aki játszik a női vonzerejével, azzal, hogy fiatal, s meg tud babonázni egy korosodó férfit. Fantaszta, aki semmi mást nem követel, mint a kislányként ajándékul kapott eszmét egy férfiról, aki hatalmas, teremtő és lebírhatatlan. Élénk derűt ébreszt a nézőtér egy részében, amikor újra meg újra követeli az ő királyságát, királylány-trónját és az ő legyőzhetetlen építőmesterét. A száztizenhét évvel ezelőtti erkölcsi viszonyok vélhetően egészen másfajta merészséget engedtek meg egy öregedő férfinak s egy bimbózó lánynak. Képzeljünk csak el egy mai fiatal lányt, aki rendre az ő királykisasszonyságát követeli az ő öregedő pasijától. Vajon mit mondana neki? Marjai Hildéje maga a kirobbanó fiatalság. Lobogó gyolcsfehér ruhába öltöztette Zeke Edit az öldöklő angyalt, aki sudár szépségével, sugárzó erejével maga az áhított szerelem ígérete. Többször végigsimít a némán szenvedő Solness arcán: nem is olyan reménytelen ez a kapcsolat. Vagy mégis?
Az előadás pompás színészi alakformálások és szcenikai-rendezői sutaságok sora. Solness arcélén kívül a nők karaktere rajzolódik ki erőteljesen. Knut Broviknak, az eltiport, öreg tanítómesternek testi-lelki fájdalmát visszafogottan jeleníti meg Keres Emil. Adorjáni Bálint fiatal rajzolója csupa lefojtott, robbanó indulat, Csankó Zoltán doktora rezonőrként kíséri a drámai fejleményeket. Kiss Csaba rendezői kézjegyét olyan motívumok rajzolják elénk, mint a lazán kezelt „korhű" rádió, amelyből dallamos popzene árad, erre kezd el a játék elején Kaja Fosli táncot imitálva vonaglani a színpad közepén. Aztán bejön a vőlegénye, s átnyalábolja a lányt. A második rész nyitóképében Solness hosszan nézegeti riválisa, az ifjú Ragnar nagyravágyó terveit. Tűnődik, spekulál, rakosgat, szöszmötöl – a játékba meg óhatatlanul belopakszik az unalom. A darabzáró jelenet mindenestől megoldatlan, ráadásul teljesen stílusidegen az előadásban. Feketére mázolt kötélháló ereszkedik alá, s az időközben fekete-fehérbe öltöztetett Solness elkezd felmászni rá. Imbolyog, mászik, egyensúlyoz, valóságos cirkuszi mutatványt végez. Az ibseni darabzárlatot, a mester lezuhanásának jelenetsorát kihúzták a játékból. A férfi fölkapaszkodik a hálón, végül odafenn visszahanyatlik, mikor elsötétül a szín. Csak Hilde győzedelmes szavait halljuk: „Éljen Solness építőmester". A látványában is szerencsétlen epizód nem ébreszt termékeny kételyt a nézőben, inkább gondolati tisztázatlanságot sugall. Pedig ha valamit, azt kristálytisztán kéne látnunk, mi is történik végül Solness mesterrel. A színészek persze mindent megtesznek a sikerért.
KOVÁCS DEZSŐ
