Keserű mulatság a Katona színháztörténeti sorozatának legújabb darabja, amellyel a színházszakmai, egyszersmind nemzeti önismereti kurzus elérkezett a közelmúlt s napjaink legfrissebb tapasztalásaihoz, a jövő színháztörténetéhez. A címével – „rombolni nem színházat építeni szívesen" – Schwajda György igazgatói pályázatát szellemesen, drámatörténeti reminiszcenciaként idéző este fogadtatása, kritikai visszhangja legalább olyan tanulságos, mint maga az előadás. Szemrehányásként vagy csupán aggályként, de megemlíttetik például, hogy kevesekhez szóló, feltehetően csak szakmabéliek számára érthető és élvezhető e dokumentum-összeállítás, holott a sorozat az első pillanattól nyilvánvalóan nem szériajátszásra készült, inkább amolyan születésnapi „meglepetés", „csecse / becse: / ajándék, mellyel" a 25 éves Katona József Színház társulata ajándékozta meg magamagát, és persze közönségét. Hogy mégis repertoárra kerülhettek ezek az opusok, az a minőségnek köszönhető, amely még ezeket az alkalmi jellegű esteket is önmagukon messze túlmutató érvényű előadásokká tette.
Az ötvenes évek színházszakmai közgyűléseinek jegyzőkönyveiből összeállított, Zsámbéki Gábor rendezte Notóriusok I.-et, Az emberek veszedelmes közelségében címűt még jobbára az utókor bölcs felülemelkedésével, a történelmi távlat biztonságából, kívülállóként fogadta a (szakmai) közvélemény, a formai megoldását tekintve erre az előadásra rímelő, jobbára ugyancsak vitairatokat és gyűlések jegyzőkönyveit feldolgozó Notóriusok VI. konkrétumaitól azonban nemigen tud elvonatkoztatni. (Máté Gábor annak idején szellemes reflexióként a Zsámbéki Gábor rendezte Hamlet díszletében vitte színre a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-darabot. Mintha most is valami ilyesmi történt volna – ez is egy kis játékos színháztörténeti utalás.)
A Notóriusok VI. kritikai fogadtatása magán viseli egész szellemi életünk sajátosságait, mindenekelőtt azt a rövid távú gondolkodásmódot, amely nem szívesen firtatja a jelenségek hordozta lényeget, nem szívesen gondolkodik folyamatokban. Balázs Péter, Schwajda György védelmére kel például, vagy éppen maga is ostorozza a politikát a színigazgatói kinevezések szakmai szempontokat nélkülöző metódusa miatt, ám mindenképp az előadás felhasználta konkrétumokon polemizál csak, holott maga a jelenség korántsem új keletű, nem az elmúlt egy-két év nóvuma. Már 1999-ben így történt az igazgatóváltás Szegeden, amikor Korognai Károly lett Szikora János helyett a direktor, vagy 2000-ben Veszprémben, amikor Kolti Helga került az igazgatói székbe a szakmai kuratórium által támogatott pályázó, Novák Eszter helyett. De említhető Debrecen is, ahol 2001-ben Csutka István váltotta Lengyel Györgyöt, aki pedig megpróbálta „kinevelni" az utódját Hargitai Iván személyében – és a sor folytatható, egészen a legfrissebb esetekig, a jobb- és baloldali irányultságú tagjai által egyként Anger Zsolt pályázatát támogató szakmai kuratórium javaslatának semmibevételével Balázs Péter szolnoki kinevezésében, vagy azzal a több éves, méltatlan huzavonával, amelynek végén Schwajda György lett a kaposvári befutó.
Fájdalmasan sok idő és ez a legutóbbi egész pályás politikai attak kellett ahhoz, hogy végre a szakma egy része legalább addig eljusson, hogy tiltakozást fogalmaz a Dantéban Pécsett, a POSZT ideje alatt – amely esetet oly megkapó öniróniával prezentál az előadás. Hogy ilyen nehézkesen ébredezett a szakmai önvédelem (tán erre utal a szereplők pizsamajelmeze), abban nem kis felelőssége van a szaksajtó egy részének is, presztízsharcokra, sértett vagdalkozásokra vesztegetvén az energiákat a gondolkodás, a társadalmi folyamatok értelmezése, elemzése helyett.
Ahogy az egy műalkotástól elvárható, a Notóriusok VI. a feldolgozott dokumentumok, felvillantott konkrétumok által továbbgondolandó sűrítményét adja e problémakomplexumnak. Semmiképpen sem egy az egyben értelmezendő tehát, még ha a színészek – Fullajtár Andrea Csáki Juditként, Elek Ferenc Márta Istvánként, Tenki Réka Magács Lászlóként, Kocsis Gergely Bálint Andrásként és Mácsai Pálként, Bezerédi Zoltán Koltai Tamásként, Takátsy Péter Horváth Csaba főpolgármester-helyettesként, hogy csak a legmarkánsabb megszólalásokat említsük – igazán plasztikussá teszik is a helyzeteket, a megidézett személyiségeket, karaktereket. Remekbe szabott például Kovács Lehel Schilling Árpád-rajzolata – annál dermesztőbb a fejlemények ismeretében a gondolat, hogy a Keresztes Tamás által ugyancsak remekül megformált Gáspár Mátéval univerzális megoldásként próbálták a Krétakör működési modelljét a színházművészet egészére ráerőltetni. Bodnár Erika Babarczyjáról eszébe jut az embernek egy az előadásban nem szereplő közgyűlés, amelynek tárgya az Erzsébet téren leállított, a Soroksári útra átirányított Nemzeti Színház-építés elleni tiltakozás volt. A tiltakozást javaslók leszavaztattak, győzött a politika s a szakszerűtlenség: Bán Ferenc pályázaton nyertes, szakmai konszenzussal elfogadott terve, egy korszerű, mobil nézőterű színházépület helyett szerződésszegéssel fölépült az, ami; egyszersmind megszületett az Erzsébet téren a Nemzeti Gödör. (Orbán Viktor igazat mondott, amikor az 1998-as választási kampányban megígérte, hogy ha hatalomra kerül, nem a már elhelyezett alapkőre fog épülni a színház és más lesz az igazgatója.) A Nemzeti építéstörténete a legszomorúbb – és valószínűleg az egyik legköltségesebb – mementója annak a folyamatnak, amelyben a politikai érdekeknek rendelődik alá hovatovább minden, szakszerűség és ésszerűség.
A művészi sűrítés révén a Kamrában nem érzékelhető – minek is – a POSZT-on volt jelképes csatabárd elásás és a szolnoki igazgatóválasztás miatti petíciófogalmazás között eltelt hat év. Mindazonáltal a mából visszatekintve Jordán Tamás játékos-szellemes ötlete, amellyel 2002-ben legalább a szakmán belüli pártoskodást próbálta szimbolikusan eltemetni, gyermekdednek, fájdalmasan reménytelennek tűnik. Néhány hónapja már szervezett keretet is létrehoztak maguknak az újonnan kinevezett igazgatók Magyar Teátrumi Társaság néven, tagadva, hogy politikai irányultságú szakmai szervezetről volna szó, ám a Fidesz honlapján megszólalva, megjelenve.
Meglehet, a néző nem járatos ezekben a dolgokban, nem nyilvánvaló számára, hogy ki kicsoda, még ha a megszólalók korrekten megneveztetnek is. De az iskolaigazgatói és más intézményvezetői kinevezések, vagy egyéb önkormányzati döntések a jelek szerint hasonló elvi alapon működnek, nem szólva az olyan „civil" társadalmi szervezetekről, mint a médiakuratóriumok, ahol is ugyancsak a politikának van prioritása a szakmaisággal szemben. A színház világán kívüli hétköznapok is bőségesen nyújtanak tehát fogódzót a „civil" néző számára, a szakmabéliek érdeklődése pedig úgy tűnik, még jó ideig műsoron tartja majd a Notóriusok VI.-ot.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
