A regény ma is „működik". Túl a napóleoni időkön, túl a Bourbon-restauráción, 1830-ban jelentette meg a Vörös és feketét a francia Stendhal, azaz Henri Beyle (noha a sírkövére olaszul vésték rá a nevét). Az olvasót napjainkban is megragadja a hőse, a tehetséges és becsvágyó Julien Sorel tragédiája. A Magyar Elektronikus Könyvtárből több mint harminchétezren töltötték le. (A betűszomszédok közül szemelgetve összevetésül: Mary Shelley Frankensteinjét csak tizenháromezren, Swift Gulliverjét pedig csaknem huszonnégyezren.) Az 1954-ből datált filmváltozat is működik, amelyet Claude Autant-Lara az eredetinél romantikusabbra hangolt Gérard Philipe, Danielle Darrieux és Antonella Lualdi főszereplésével. Időről időre felbukkan a tévécsatornákon, amelyek pedig a nézőszámok csúcsra járatásában érdekeltek. 1950-ben adták ki a regény magyar fordítását, Illés Endre tollából, akinek munkásságán erős nyomot hagyott e remekíró. Tanulmányokat szentelt neki, 1959-ben pedig színpadra alkalmazta a szóban forgó nagyregényt. E félszázados adaptációt kereste elő a Vígszínház, s adta Békés Pál kezébe, hogy igazítsa korunkhoz. Meglehet, jobban jártunk volna, ha teljesen szabad kezet kap.
Nem a leghálásabb más alkotó művét adaptálni. Inkább tollforgatói munka, mesterségbeli feladat, legjobb esetben egy irodalmi nagysághoz felnövő szolgálat. Mindenekelőtt át kell hidalni a különbséget a műfajok között. És tudjuk, az epika korántsem simul készségesen a drámába. Olykor jottányi konfliktust sem találni, amit színmű nem nélkülözhet. Ha pedig hajdani opusról van szó, rendszerint közelebb segítenék korunkhoz. Gyakran túlbuzgó ez az iparkodás, hiszen a klasszikusok zöme éppen attól klasszikus, hogy máig érvényes a mondandója. Végül is a színpadra igazítók a szemérmes gondolatokat szájunkba rágják, aktualizáló kiszólásokba burkolják, s az ódon szavakat divatosabbakra cserélgetik.
E tekintetben Békés Pál mértéket tartott. Ám meggyűlt a baja azzal, hogy valóban drámát hozzon létre. (Talán mert a munkásságában mégiscsak a regények, a meseregények viszik a prímet.) Holott a Vörös és fekete nem szűkölködik drámai ellentétekben. De a műfajnak áldásos feszültségek az egyes jelenetekbe szorulnak, nem adják ki azt az ívet, amely egy sorsot mutatna fel. Minduntalan meg-megakasztják a monologizálások (amelyeknek a tartalma elrejthető lett volna a dialógusokban, a játékban). Egy darabig az időrendet is megbolygatták. Nem utolsósorban a főhőst nem sikerült az egyes szituációkban úgy felmutatni, hogy végül is egységes személyiségként lépjen fel. Sajnos, Julien Sorel végső lelkiállapota korábbi magatartásából nem következik, szinte pálfordulásnak tetszik. Stendhal még tudta, hogyan lappanghat egyazon lélekben megannyi árnyalat.
Vajon nem lett volna-e szerencsésebb, ha szépen, egyszerűen, kronologikus rendben jelenetezték volna a történteket? Kétségkívül nem lehetett volna azzal büszkélkedni, hogy a drámaírás újabb tendenciáihoz csatlakoztak. De jobban „működött volna" – hogy ismét használjam e szót – a maga hagyományos módján. Talán rettegtek a konzervativizmus vádjától. Valamit ki kell fundálni, persze. De ha semmi érdemlegesre nem találnak, akkor – „járt utat a járatlanért el ne hagyj".
Valami leleményre törekedett Horesnyi Balázs díszlete is. Ám sivár látvánnyal, mindössze pár bútordarabbal mutatkozik be. S a vaságy, az íróasztal, a szék nem is „játszik le" egyhamar. Újra és újra a vigasztalan előszínpadot nézegethetjük. Miközben a deszkák nagyját, nyilván a forgót, egy ringlispíl foglalja el, amelyet csak akkor látni, amikor az otromba fekete paravánok széthúzódnak előle. Hogy afféle „rendezői keretként" hintalovas fantáziaképek elevenedjenek meg, nem is igazán mutatósak. A valós szituációk nehezen találnak maguknak helyet benne. Szépérzékünket inkább kielégítik Jánoskúti Márta jelmezei, bár e korszak gazdagságától elmaradnak. Gondolom, ennyire futotta a büdzséből. De lehet, hogy irtóztak a kosztümös regényadaptációk közönségcsalogató mesevilágától. Vagyis annak a gyanújától.
Lássuk tehát, mennyivel jutottak többre. Hol van az a gondolat, hol az a színházi minőség, amely előre mutat? Szeretnék tapintatosan fogalmazni. Mert volt egy pillanat, a színjáték legelején, amikor magamban fejet hajtottam az emberi tartás láttán. Hogy valaki abban az életkorban, amikor mások legföljebb napi teendőkkel birkóznak, még egyenes derékkal szolgálja anyaszínpadát. Azután kissé belezavarodott a szövegébe. Bocsánatosnak éreztem.
Majd jöttek hozzá képest „gyerkőcök", de azért többé vagy kevésbé korosak, és szemlátomást belecsücsültek a szerepükbe, mint egy kényelmes karosszékbe, ahol semmilyen erőfeszítésre nincs szükségük. Ugyanazok a hangok, ugyanazok a gesztusok. Hovatovább emberemlékezet óta. Van-e még rendező, aki kimozdítaná őket? Mintha visszaélnének egy direkció „ódivatú" emberszeretetével. Bizony, ők a múlt. Még akkor is, ha netán még évtizedekig szerepelnek. Nem szólok a kivételekről, hogy ne legyen álságos a nevek elhallgatása. Akinek nem inge, ne vegye magára. De akinek inge, vegye!
Talán fásultak lesznek azok is, akik nemrég az iskolapadot koptatták. Vagy még koptatják. De látni még a szemükben az ambíciót. Az egyikben több a szorgalom, a másik nagyon is buzog, egyszer csak túlméretezi a gesztusait. A harmadik már tud gazdálkodni az erejével. E nemzedékbelieket sem sorolom elő név szerint. Csak a főszereplőkkel teszek kivételt.
De előbb egy mindinkább szembetűnő jelenségről, amely nemcsak a színészi játékot, legalább annyira a színészvezetést érinti – itt és másutt. Eleinte az alternatív produkciókba szivárgott be az a játékmód, amely a huszonegyedik századi magatartásokra hajaz. De gyakran párosult henye beszéddel, laza viselkedéssel, s úgy tetszett, mintha görbe tükröt tartanának az emberi természetnek. Időközben pályára léptek azok a színészek, akik szakmailag már képzettek, játékuk mégsem fitogtatja mesterségüket, még a gyengébbek is „cikinek" éreznék, ha nem köznapi hangot, köznapi mozdulatokat használnának. Máshogy ülnek, máshogy állnak, máshogy intonálnak. A legjobbak pedig, mint arról a főszerep okán szó lesz, a korunkra jellemző pszichológiával élnek. Ők a jövő. Miközben az idősek inkább csak verbálisan „üzennek a mának", ha szájukba ilyen szöveget adnak. Tisztelet a kivételnek. Így az előadások „generációs" alapon gyakran kettészakadnak, ahogy e Vörös és fekete is, amelyben Szikora János a társulatot nem hozta „közös nevezőre".
Halljuk, miféle érdekek mozgatják azt a kort, amelyben Julien Sorel érvényesülne. Elmondják. Így megy, amióta világ a világ. És tanúi vagyunk azoknak a vonzalmaknak, amelyek férfit és nőt összekötnek. Ezúttal egy hervadó asszonyt és egy fennhéjázó bakfist egy vonzó fiatalemberrel. Ez sem újság. Igó Éva mint Madame de Renal olyan alázatosan, olyan szorongva keresi Julienje kedvét, ahogy egy mai, vidéken fonnyadó polgármesterné is tenné, ha az ágyába kéredzkedne egy törekvő huszonéves. Bár inkább szánni való, mint szerelmet ébresztő. Tornyi Ildikó mint Mathilde de la Mole gőgös, akaratos, szeszélyes, majd féltékeny és ragaszkodó, cseppet sem gátlásos, akárcsak a mai „csajok". De az a kivételes tartás, amely a regénybeli arisztokrata lányt jellemzi, hiányzik belőle. Szerencse, hogy nem jelenítik meg azt, amikor magához veszi szerelmének levágott fejét.
Egynémely elégtelenség ellenére, e színjáték „magánügyei" sokkalta tartalmasabban szólnak a korunkbeli nézőkhöz. Nem az olyasmire gondolok, mint amikor egy monológot aktus közben mondatnak el. Mintha szemléltetnék gyengébbek kedvéért, hogy mást tesz és mást gondol Julien Sorel. Aki játssza, annak, vagyis Varju Kálmánnak nincs szüksége effajta segítségre. Ez a szerep sem az övé, papírforma szerint, ahogy Cherubin sem volt az. De nagyszerűen hasonítja magához, azaz jó néhány nemzedéktársához. Igen, így kalandoznak ágyról ágyra. Így félnek belebonyolódni érzelmekbe, felelősséget vállalni, kiadni magukat. S ha tehetségesek? Így utálnak mindent, ami az útjukban áll. Nem szenvedélyesen szeretnek, hanem szenvedélyesen utálkoznak. Csak végül az a „megtérés" – egy érzelem kései viszonzása, egy agresszió önkínzó bűnbánata –, ahhoz nincs kulcs. (Egyelőre?) Írónak, rendezőnek kellett volna megtalálnia. Ebből az előadásból mégis e furcsa hősre fogunk emlékezni.
BOGÁCSI ERZSÉBET
