Az ember csak indokolt esetben idézzen önmagától. Szerintem ez az. „A színpadi alkotás sajátos törvényeinek megfelelve kell helyzetbe hozni a rendezőt, a színészeket és az összes többi közreműködőt. Azaz a regényt, pontosabban a belőle készült szöveget, mert enélkül nem megy. Lehetőség szerint megőrizve a rejtői humort, amely a rejtői világlátás lényege. E világlátás immanens része. Sikerülhet ez a regény konkrét dialógusainak átemelése nélkül is... Mindenesetre nagyobb az esély rá, hogy ez a módszer bizonyos hiányérzetet hagy a nézőben." (Criticai Lapok, 2008/05) Nos, ellentétben az előbbiekkel, Regős János nem fukarkodik Rejtővel, bátran átveszi a dialógusait, ha már belőle készít színpadi művet. Elég jól elboldogul így is. Nem muzeális értéket közvetít. Miközben szőnyegbombázás szerűen durrognak a rejtői poénok, verik a port, rendezik a palávert, elég jól szót ért a mai nézővel.
1968-ban, negyven éve alakult a Szkéné. Az ünnepi alkalomból múlt év végén mutatták be Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó című művének színpadi adaptációját a Picaro Művészeti Produkciós Műhellyel közösen. Utóbbi már elnevezésében is kapcsolódik÷bevallva – bevallatlanul – Rejtőhöz. A picaro, a kedves csavargó öntörvényű figurája a pikareszk műfajának központi alakja. Maga a mesélő (Tamási Zoltán) is ilyesféle csavargó alak az előadásban, pénzért ácsingózó, öntörvényű, a mai színházi viszonyoknak kiszolgáltatott rendezőféle...
A történet szerint „Mala Padan, Ifiriz franciabarát uralkodója ellen lázadást szított egy Dizard nevű Portugál. A gyarmati státusz quo megsértése lett volna, ha bármelyik nagyhatalom közbelép. Viszont Mala Padan franciabarát néger király volt. Laboux-t kinevezték Mala Padan mellé diplomáciai tanácsadónak... Lingeström és Portenif leölték a törzsfőt. Az aranyat elrejtették." Nem tiszta? Bocsánat. Az idézet arról a szórólapról való, amely a szünetben lenne hivatott a szegény nézőt felvilágosítani. Hogy a fejében összeálljon végre a történet kusza háttere. Valójában inkább az ellenkezőjét éri el.
Fricska ez – persze, hogy az –, de nem a nézőnek. Az legföljebb jókat derül rajta a karambolos száguldás két része közötti szünetben. A kortárs színház fricskája a kortárs színháznak. S mint ilyen, a nézőknek osztogatott cédula nem az egyetlen. A független(ül gondolkodó) kortárs színház karakteres stílusjegyei, jellemző tánc- és operaelemei az előadás egy-egy pontján hasonló kontextusban jelennek meg. Azt mondanám, inkább szeretetteli gúnyolódás ez, olyasfajta attitűd, amellyel Rejtő figyelte a maga világát. A produkciónak ez a vonulata atelier jellegű, ám jó eséllyel élvezi az is, akinek csupán nézőként van köze a mai színházi műhelyekhez. Regős rendezői találmánya az, hogy képes egyszerre mutatni a színházi alkotófolyamatot és magát a történetet. Mintha egy jól sikerült próbába csöppennénk bele, amellyel egy időben már a kész színpadi mű is elénk tárul.
Mindez azt is jelenti, hogy az átlagnéző – mondjuk, van ilyen – képes szórólap nélkül is percipiálni a színpadon történteket. A kalandok sora hűen követi az eredeti művet, Gorcsev Iván matróz és világfi itt is szerelmes lesz Anette Laboux kisasszonyba, miután elnyerte a fizikai Nobel-díjat egy makao nevű kártyajátékon. (A kitüntetést néhány nappal előbb a svéd király nyújtotta át Stockholmban bizonyos Noah Bertinus professzornak.) Gorcsevet a lány apja itt is rövid úton elutasítja, az idegenlégióban landol, de mégse, oda a Vanek urat küldi maga helyett, közben ő visszaszerzi a Laboux, valamint a francia kormány érdekeltségi körébe tartozó tizennégy karátos autót, ennek folytán elnyeri méltó bünte..., akarom mondani jutalmát, Anette Laboux kezét és apjának „fele birodalmát". Közben énekelnek is. Nem érdemes kihagyni.
– Vanek úr! Örülök, hogy itt találtam! Elérkezett az ön órája is!
– Meg fogja hallgatni, hogy honnan süllyedtem én ilyen mélyre?
Az ehhez fogható dialógusok sorában Rejtő mellett Regős is domborít. A történetbe szőtt narrátorfigura legalább olyan mulatságos, mint az eredetiek. Akár mesél nekünk, akár éppen verik. Félig halálra. Miután egy félreértés folytán szegény mesélőnket beszéd- és cselekvőképtelenné teszik egy súlyos fémtálca segítségével, vérző fejjel kullog el, mondván: majd meghúzza magát kisebb szerepekben. Tamási Zoltán önsajnálatra hajlamos, flegma humorral vezényli le a modern rejtői művet, mely egy fergeteges csülökevés színpadi bravúrjától kezdve a fémtálcás verekedésen át a töksötétben zajló jelenetekig ível. (Hogy aki süket, az jól tudjon relaxálni.) További erényei közé tartozik, hogy az eseményeket többnyire kívülről figyelve mindig kész magyarázatokkal szolgálni, miközben a történet karambolokkal kísérve száguld a végkifejlet felé. Ezt saját bevallása szerint azért teszi, hogy „az analitikus kritikusok se menjenek el tök hülyén". A látványvilág szellemes elemein – a rózsaszín marabutollakkal jelzett luxusautótól az elrajzolt, mégis valóságos ruhadarabokig – és az egymást követő színpadi sziporkákon túl épp az a kontraszt jelenti az egyik legnagyobb értéket, amely közte és az előadás más szereplői között feszül. A többiek megmaradnak a történet szigorú keretein belül. Ott aztán halálosan komolyan veszik magukat. Ez a dolguk. Csak semmi önreflexió.
Deák Tamás Gorcsevje elszántan küzdi ki a célját, miközben sikerül magából mindegyre hülyét csinálni. Nem ő nevettet, rajta röhögünk. Szentes Katalin Anette Laboux-ja ezt a kínos egyensúlyt inkább a komolyság felé billenti, az apját adó Bereczky Péternek pedig komolyság és groteszkum között egyensúlyozva egyebek mellett az orgánumával sikerül szélesíteni a figura horizontját. A Vanek urat játszó Szabó Attila már a fergeteges csülökevéssel megteszi a magáét, s hol van még a többi. Zöldhegyi Sarolta szoknyás és nadrágos szerepeiben is remek. Utóbbiakat épp azzal hitelesíti, hogy egy adott pillanatban fölrúgja az önreflexió tilalmának a szabályát. (Ami érthető is, hisz a férfias szerepekből konkrétan elege lett.) Van ebben is egy kis színházi önparódia. Mintha Regős János rendezése a sok vicces momentum közé beépítené a kortárs színház egyfajta összegzését. Amúgy az ő jelenléte a színpadon kedves vendégeskedésnek tűnik, nem von le semmiből semmit.
Jó tudni, hogy Rejtő szelleme valahol itt bolyong közöttünk. És elég modernül gondolkodik.
KÁLLAI KATALIN
