Georges Feydeau egyetlen súlyos kérdést járt körül egész életművében: hogyan rejtsük el szeretőnket a házastársunk elől. Legalábbis ezt valószínűsíthetjük ama művei alapján, amelyeket ismerünk a 46 bohózata közül. Talán nem túl merész a fenti állítás, hiszen ezek a vaudeville-ek eléggé egy kaptafára készültek. Feydeau állítólag savanyú, keserű és fukar ember volt, de a frivolitással bőkezűen bánt színdarabjaiban. Komikus törzshelyzetnek rendre azt tette meg, hogy titokban mellékutakon járó szereplői közül mindig épp az a kettő fut össze a színpadon, akinek ott és akkor nem volna szabad találkoznia. Hőseink kínos helyzetükben hirtelen hazudnak valamit, aztán ezt görgetik tovább, mígnem lavina méretűvé nő a hógolyó.
Ezt a dolgot Feydeau elég jól tudta, és amit tudott, ahhoz a végsőkig ragaszkodott. Kézirataiban felrajzolta és megszámozta a színészek helyét, előírta a mozdulataikat, lekottázta a hanghordozást és egyetlen mondatot sem engedett húzni a szövegből. Őt igazolta a siker. Innen nézve azt még csak megérti valahogy az ember, hogy a XIX. század végén és a XX. elején Feydeau megcsalásos tematikája pikánsnak és izgalmasnak hatott a nézők számára. Pláne, ha a kritikusok erkölcstelennek és pornográfnak minősítették. De hogy vígjátékai máig elnyűhetetlenek, s napjainkban is szívesen vetik be a színházak a közönség mulattatására, az e sorok írója számára olyan felfoghatatlan, mint a tőgypörkölt. De attól még tény.
Feydeau, a szórakoztatóipari vállalkozó egy szempontból éppen olyan szerző, mint bárki más: lehet jól játszani és rosszul. De csak a legóvatlanabb színházcsinálók gondolhatják azt, hogy ezeket a darabokat egyszerű jól játszani és megérdemelt sikerre vinni. Nem, nem könnyű a feladat. Részint mert kulcskérdés a ritmus, amely a ritmusérzéken kívül az alapos begyakorlottságot sem nélkülözheti. Az nyilvánvaló, hogy az „épp rosszkor jött be" akciókra alapozott helyzetkomikum a lehető legnagyobb pontosságot követeli a mozgásokban éppúgy, mint a megszólalásokban. (Valószínűleg annak is jelentősége van, hogy milyen messze van az ajtó az ágytól, hány másodpercet vesz igénybe az érkezés meg a távozás, és mennyit fut a színész húsz méteren. Ráadásul a vaudeville sajátja, hogy a tempónak egyre fokozódnia kell.) Részint pedig azért kell sok munkát fektetni Feydeau-ba, mert az ő humorforrásai – szexuális vágy, testi fogyatékosságok, nyelvet törő idegen, hitves megtévesztése és kijátszása stb. – korunkban talán nem tűnnek olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak, hogy betöltsenek egy egész estét. Lehet persze Feydeau sikamlós viccein nevetni – van rá igény –, de magára valamit adó színház ennyivel ma már nem éri be.
Az örökzöld francia szerzőnek mindenesetre segítségére sietett Hamvai Kornél, aki A hülyéje címmel jól pergő, szellemes új fordítást készített a korábban A balekként ismert bohózatból. Ez a jó szolgálat minden bizonnyal meghatározó szerepet játszott abban, hogy a darabot az elmúlt néhány szezonban több színházban is műsorra tűzték (Egertől Nagyváradon át Kaposvárig), s olykor – már-már az abszurdig érve – nem várt érdemeket is mutatott. Vagyis ambíció kérdése, hogy mit kínál a színház Feydeau-val.
Jelenleg két helyen látható A hülyéje: a Pécsi Nemzeti Színházban, ahol még a tavalyi évadban mutatták be, valamint Pesten az Örkény Színházban, ahol novemberben tartották a premiert. Mindkét városban „akár napjainkban" jellegű az előadás világa. (A modern vonalak és a faburkolat még hasonlóvá is teszik a két Vatelin úr lakását egyrészt egymáshoz, másrészt pedig mondjuk valami nagyvárosi irodahelyiséghez.) Az Örkényben Izsák Lili díszlet- és jelmeztervező színházibb közeget teremtett, mint Daróczi Sándor Pécsen. Pesten egy viszonylag keskeny színpadsávot hoztak létre az előadáshoz, amelyet két oldalról nézők szegélyeznek. Ez a kétirányúság ugyan csökkenti a „félre" kiszólások hatásfokát, viszont gyorssá és könnyen áttekinthetővé teszi a játékot. A kétszárnyú lengőajtók étteremre emlékeztetnek, és jól eleresztett művházakban vagy tisztiházakban láthatni ilyen fémvázas ülőgarnitúrákat. Önnön hatásait egészségesen semlegesítő, praktikusan hasznosuló a díszlet. Üdítő színfolt a sok üdítő színfolt: a szereplők ugyanis egy-egy színt hordanak, plusz SZTK-keretes szemüveget. Pontagnac okkersárga öltözéket visel, Rédillon királykéket, Mme Pontagnac jajpirosat. A szemüveg egyébként Pécsen is felbukkan, ott a Vatelin házaspár orrán. Férj és feleség minden cuppanós csókjuk előtt leveszik az okulárét, hogy össze ne akadjanak. Ez a kis poénos játék – ha úgy tetszik – adekvát Feydeau-val, amennyiben szintén kétes ízlésre vall. Szemüveg le- és felvételével kacagtatni, az is van olyan, mint süket asszony vagy beszédhibás férfi rovására gyártani az élceket.
A Béres Attila rendezte pécsi előadás szemlátomást azt a minimálcélt tűzte ki maga elé, hogy a vicces mondatok viccesen hangozzanak el. Ezen viszonylag ritkán lépnek túl a szereplők, akik általában a legkézenfekvőbb megoldásokhoz folyamodnak. Zömmel egyéni intuíció nélkül nyúlnak a poénokhoz és a helyzetekhez, s elég ritkán érhető tetten, hogy szisztematikus elgondolással aládolgoznának egy-egy gegnek. Az első szívderítő színészi pepecselést talán akkor konstatálhatjuk, amikor Ottlik Ádám Soldignacként beállít Angliából a corpus delictivel, a titkos szeretőnek írt levéllel, amelyet a felesége szemeteséből halászott ki. S a papíroson, amellyel a megcsalt férj hadonászik, mindvégig ott fityeg a rátapadt, elhasznált teafilter. Köles Ferenc (Rédillon) színészi nekiveselkedését szintén méltányoljuk, mert ő látványos, frappáns és jó humorú amorózóantrékat dolgozott ki magának átminősíthető virágcsokrokkal, zenés belépőkkel és összegabalyodó magnószalagokkal. Pál Andrást (Pontignac) széles és szeles bohémos külsővel ruházták fel, de az a könnyedség, ami mozgásában megvan, még hiányzik a bohózati játékstílusából. Feltűnő például, hogy az ő „félréi" gyakran nincsenek a helyükön a ritmust és a hang dinamikáját tekintve. A Vatelint játszó Zayzon Zsolt könnyen megzavarodó, kapkodni sűrűn kezdő férjet formál, s ezen a szűk színészi mezsgyén balesetmentesen közlekedik. Öt nagyszerű perce van, abban a jelenetben, amikor magára venni igyekszik a durva, kíméletlen macsó férfi képét, hogy elijessze nehezen lerázható szeretőjét, a Szabó Vera alakította Mme Soldignacot. Az előadás legfigyelemreméltóbb jelensége Mme Vatelinként Darabont Mikold. Ő nemcsak a poentírozásban nyújtja a szükséges és elégségest, hanem a stílusa is a lehető leghelyénvalóbb: sikkes, pontos és mértékletes. Ráadásul nemcsak szöveget mond és helyzetekben viselkedik, hanem figurális megközelítését adja a szerepének. Magatartásában visszatükröződik az asszony ellentmondásos helyzete és érzeménye. Egyrészt szereti az urát, másrészt viszont maga is szívesen kikacsintgat a házasságból, hátha a férj végre okot ad arra, hogy viszonzásul megcsalja őt. Így aztán Darabont Lucienne-je egyszerre tartózkodó és hívogató. Kecses mozgású, hűvösen arisztokratikus nő, akiben egy dorombolni kész, puha cica nyújtózkodik. Darabont Mme Vatelinjének nőiesen titokzatos mosolya a fiatal Váradi Hédit idézi.
Az Örkény Színház Lucienne-je, Kerekes Viktória szárazabb és gyötrődőbb asszony. Ő aztán igazán nem hajhássza az élvezetet – ezt a hajhászást, ezt istenien mondja Kerekes a harmadik felvonásban –, csak hajtja előre a kétségbeesés. De van is neki olyan férje Széles László Vatelinje személyében, akiért jogos az aggodalom. Széles két edényfogóval a kezén jelenik meg először – ő főzte ugyanis azt a fagyit, amivel Pontagnacot, a váratlan vendéget megkínálják –, s evvel rögtön exponál egy olyan férjet, aki papucs talán, de megbízható és odaadó. Széles Vatelinje az egyetlen a színen, aki mindenbe belegondol, ami elhangzik, s mindenkivel szemben empatikus. A hazudozó és menekülő bohózati hős mögött egy egész ember sejlik fel – kicsit pipogya, tétova, sodródó, de jó ember –, a maga teljes belső világával. Házasságban is szerencse az ilyen férfi, hát még egy szimpla, srófra járó Feydeau-bohózatban!
Ahogy Széles játszik, nem játszik úgy senki itt, ugyanakkor a többi szereplő kifogástalanul és életerős humorral oldja meg az elsődleges feladatot, a bohózati ténykedést. Debreczeny Csaba és Polgár Csaba könnyeden, elegánsan, ötletesen hozzák és adják el a poénokat. (Nálam az a listavezető, amikor Polgár Csaba Rédillonja felkap egy villát, és avval fenyegetőzik, hogy kiszúrja a saját szemét.) Mácsai Pál biztos ízlésű rendezésében egy harmadik színészi út is nyílik – hasonló ahhoz, mint amelyen Pécsen Darabont Mikold jár –, ezen Takács Nóra Diána libben végig egy kecses buldózer lehengerlő bájával. Mint kikapós asszonyka, szépségesen elszánt mosollyal, ellentmondást nem tűrően kívánná megadni magát annak az ostromnak, amelybe Vatelin egyáltalán nem hajlandó belefogni. Takács Nóra Diána alakítása mind nőiességében, mind energikusságában, mind karakterességében imponáló.
A hülyéje két legkényesebb figurája az a középkorú, humortalan házaspár, amely a második felvonásban keveredik bele a történetbe és egy garniszálló többszörösen lefoglalt szobájába. A feleség süket és összevissza beszél, a férj pedig kelletlen segédszemélyzet az asszony mellett, s gonosz megjegyzések tömegét ereszti meg. Pesten Kerekes Éva – aki mindig is nagy kedvvel tért el, akár a túlzásig is, az alkata kínálta figuráktól – a már ismert komikai hangjait hallatja Mme Pinchard szerepében. Pécsen Stubendek Katalin valamiféle fogbetéttel egy torzított „Pacsirta"-figurát rajzol színre. Férjeként Lipics Zsolt beveti minden olyan komikus eszközét, amit valószínűleg a pécsi közönséggel együtt kísérletezett ki hosszú évek alatt. Lipics láthatóan nagyon tudja, mik azok az élő emberre alig emlékeztető hangok és megnyilvánulások, amelyek a legnagyobb nevetést váltják ki a publikumból. Pesten Csuja Imre játssza a szerepet, nagyobb férji beleérzéssel, családtörténeti megviseltséggel. És talán egy fokkal szolidabb igénnyel. Nem feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy minden mondatát a körülöttem ülők éktelen hahotája kísérje. Bizonyára nem bánja, ha néha a tartózkodóbb nézők is nevetnek egy kicsit.
STUBER ANDREA
