Magyar olvasónak a klasszikus Krúdy-novella címe ugrik be: „Utolsó szivar az Arabs Szürkénél" (mely utóbbi szép nevezet egy Üllői úti vendéglátóhelyet jelölt hajdan). Ha ezt felidézi az előadás címe, már-már betöltötte rendeltetését, elképesztően nagy próza Krúdyé, nincs magyar novellaantológia, melybe be ne válogatnák. De hát nem ennek dicséretét vagyunk most zengendők.
Emellett nyilvánvalóan más érdeme is van a svédül író finnországi Bengt Ahlforsnak. All round színházi ember egyébiránt, darabot ír, rendez, zenét szerez, átír: dallamait akár csengőhangként is letölthetjük. A világban telt házakkal játsszák, több éves szériákat visz. Nálunk is színpadra kerül tőle hamarosan más darab is, ahogy láttam a műsortervekben. Az északi Ayckbourn, Coward, Neil Simon vagy Frayn – ahogyan elhelyezhetnők a bevett szerzői körben. De a szakmailag megalapozott könnyűkezűség nem hátrány, nem pellengér, nem bűn, nem stigma. Sőt.
Az utolsó szivar – némiképp persze – indukálja a kosztolányis sóhajt: „mily mély a sekélység… mily komor a vígság". Megpendített, körüljárni szándékozott témái ugyanis megannyi szigorú és felelős szociológiai, társadalom-lélektani tanulmány alapjai. Jóléti társadalomban élő házasok egymás iránti unalomból fakadó gyűlölködése, idős emberek szerelme, az azt elutasító hipokrízis, a papi önfegyelem korlátai, az erotika szabad értelmezése: mind előjön ebben a tulajdonképpen kacagtató két órában. Csak dicsérni lehet a jó szemmel választó rendezőt, Márton Andrást, hogy meglátta, milyen sokfelé nyit a darab tartalmilag, s ami nyilvánvalóan nyomósabb érv a színházban: milyen jó szerepeket kínál, s mennyire le lehet bonyolítani szűk térben, egyetlen szobabelsőben.
Éppen a lebonyolítás nyikorog kissé, ugyanúgy, mint a kínosan friss és becsukhatatlan cseresznyefaszínű ajtók. Kicsi zökkenők, egymás kerülgetése, kimenés-bemenés – azért kicsi a tér. Egy finnországi svéd kisvároska kényelmes házának nappalijában vagyunk ugyanis, a nyugalmazott iskolaigazgató házában, ahol külsőre nézvést remek kondícióban él a főhős (kicsit sok is, hogy hetven elmúlt, a magyar közönség tapasztalásaihoz valamint mortalitási mutatóihoz jobban közeledett volna, ha, mondjuk, csak 67-et mondunk), valamint örökké zsémbes neje, aki legyen max. 61, hihetőbb is a félrelépésre késztető szexuális étvágya, s maga a színészek fizimiskája, főként a főhőssel majdnem egykorú baráté. Ezért a lefelé srófolásért bizonyára az amúgy fel nem tüntetett fordító, de talán maga a szerző sem orrolt volna meg.
A történetet minden fordulatával nem mesélem el, poéngyilkossá válhatnék. Mindenesetre régi barátságról derül ki, hogy tulajdonképpen háromszög, s deus ex machina kell ahhoz, hogy a halálos kór fenyegetése okozta hangulatenyhülés és önvád – mármint a feleség és a barát részéről – kihozza a nyugdíjas pedagógusból a bosszúálló szadomazo őrjöngést. Ez utóbbi érzéstartomány amúgy a – feltehetően – lutheránus egyház szolgáját és a feleséget, a nyugállományú könyvtáros nőt is egybefűzi némiképp, élénken színezve az amúgy is megbotránkozásra okot adó házasságtörő viszonyukat.
Vad és furcsa dolgok esnek a nagyon unalmas kisvárosi felszín alatt, az évtizedek óta „itt nem történik semmi azon kívül, hogy rejtegetjük a szivarunkat meg a konyakunkat az egészségünkért rutinból aggódó asszony elől" érzés csak vékony hamuréteg a vágyak, érzések, hamisságok és életkudarcok parazsa felett.
Mármost ezt színészileg rendkívül hálás megjeleníteni: és Végvári Tamás, valamint Almási Éva mindent el is követ, hogy nagyon közel hozza ezt az ismerős, bár kibeszéletlen tünetegyüttest. Harmadikként nagy „come back"-je van Kovács Lajosnak, akit régóta nélkülöztünk már, s robusztusan, mackósan hozza a kisszerűen begyulladt lelkészt, akinek mentsége ugyan az özvegység, meg az, hogy barátja egyszer elütötte egy iskolai állástól, de nem elegendő ahhoz, hogy annak feleségét még a sekrestyében is magáévá akarja tenni. „Ízirájder öcsém" bőrszerkója is van, vad motoros is amúgy a figura, ez már kissé sok, de hát látványelemként szintén ad nézni- és mosolyognivalót. Szánalmas és nevettető, ahogy az önvád paroxizmusában teljesen leizzad, mindenáron bűnbánatot akar tartani azért, ami tulajdonképpen felszabadító: ők egymást szeretik, és a savanyú feleség a lelkésszel jobban összeillik, mint négy-öt évtizede koptatott férjével. Almási Éva sokkal hitelesebb idegesítő, zsémbelő, otthon sárkányszerű és fád asszonyként, mint tüzesen izzó démonként. Az ő fanyar karaktere az előbbi tartományban érvényesül igazán.
A nagy átverésen és lelepleződésen a lelkész lánya segít: ő olaszországi elrontott házasságából menekülne haza – de az öregek zavaros ügyeinek elsimításával a maga ügyeit is talán képes lesz rendbe hozni. Kovács Vandának annyira extravagáns ruhája és turbánja van, hogy néhány percig másra nem is tudunk figyelni: kevesebb is elegendő, hogy valaki színes paradicsommadárnak hasson egy puritán északi helyen. Végül is általa lehet értelmezhető, rezonőrként ő segít felismerni: nem kell a halál közelségére várni ahhoz, hogy a vágyak kimondassanak.
BUDAI KATALIN
