Egyre többször kényszerülök elgondolkozni azon, hogy minek az ember fejében az a túlméretezetten nagy agy. Mi a francnak az a rengeteg tudás, amit az ember összekotor a fejébe, a tanulással töltött évtizedek alatt. Mire megyek azzal, teszem azt, hogy tudom, ki az a Székely Aladár, aki amúgy a kiállítás címe szerint ismeretlen. Kérdőjellel. De mondjuk, tudom. És akkor ezt most el kellene mondjam Önöknek, akik szintén tudják. Mert különben ugyan miért jöttek volna ide?

És utána majd közösen kimegyünk az utcára, felszállunk a villamosra, bemegyünk az okmányirodába, a CBA-ba, vagy bárhová, ránézünk a szomszédunkra, egy tévés személyiségre, és akkor egy szempillantás alatt rájövünk, hogy annyira, de annyira semmit sem ér az, hogy tudjuk, ki volt az ismeretlen Székely Aladár.

Mondhatnák az optimistábbak, hogy azért ne túlozzon ez az ember, Ady… Vagy esetleg tavaly Babits és a Nyugat révén csak ismerik… És akkor csak megyünk valamire azzal, hogy mi legalább azoknál sokkal jobban tudjuk. De nem. Reménytelen.

Persze, ha még van idejük egy további kérdésemet meghallgatni – miért ne lenne, hisz ezért jöttek egyebek mellett… Szóval, ki az a Babits, ki az az Ady? Már a régi ötszázas is megszűnt, ki emlékszik már rá? Pedig azt feltehetőleg többen forgatták egy év alatt, mint a jeles költő valamennyi művét a megírástól máig. Lehet, hogy hülyeség ennyit és ilyeneket éppen itt kérdezni. Csukjuk be a szemünket, higgyük azt, amit szeretnénk hinni… De végső soron bele kell nyugodnunk, hogy ez a helyzet. Van egy remek fényképész ezekkel a gyönyörű képekkel, melyeket egyenként nagyon szeretek, s amelyek közül persze egyetlenegy sem jelenhetne meg egy mai napilapban, magazinban, bulvárban, mondván az ő közönségüknek más kell, izgibb és dögösebb, legalább kicsit hasonlítson valamelyik ügyeletes celebre, vagy satöbbi. Vagy nem is mondanának semmit, csak úgy néznének. Amiből nekünk kéne észrevenni magunkat, ráeszmélve, mennyire eljárt felettünk az idő.

Szóval bele kell nyugodnunk, hogy ez az egész itt körülöttünk tulajdonképpen csak nekünk és senki másnak nem fontos. Lehet így is élni. Lehet azt is tudni a túlfejlett agyunkkal (tisztelet Vonnegutnak, csak úgy zárójelben), hogy az igazi problémát nem a politikailag végletesen megosztottak, nem az egyre nyíló olló gazdagok és szegények közt, nem a zsidók és antiszemiták, cigányok és magyar gárdások jelentik, hanem a Székely Aladárt ismerők és nem ismerők egyre aránytalanabb tömege. Legalábbis én ezt gondolom.

A mi kiállításunkat meg, csak úgy, saját, belső használatra, magunknak megnyitom.

KINCSES KÁROLY