Az elmúlt féléves időszak nem lehetett könnyű a Tünet Együttes évek alatt méltán felszaporodott törzsközönsége számára. A Karctól az Alibiig tartó előadások sokszínűsége mellett is egy tömbből faragott stílusíve után már a kortárs tánc felé el(vissza)hajló Nincs ott semmi sem volt könnyű falat a mozdulatművészet és prózai színházi megszólalásmód határvidékére csábított nézők számára. A Simon Balázs rendezte Katasztrófa Maraton vélhetően még ennél is erőteljesebben fogja zavarba hozni az Együttes „bérleteseit", mert hiába izgalmas, hiába gazdag, nagyon más… A bemutatót követő első előadás legfeljebb ha harmad házzal ment a Szkénében. Valaki tagadhatatlanul elbukott.
Beckett kétarcú szerző, akinek a kortárs magyar színház (s vele mi nézők is) szinte kizárólag az egyik arcát ismerjük: az ikonszerűen plasztikus képekkel dolgozó, aha-élményszerűre kalibrált, az abszurdon keresztül komikus és tragikus színjátékait (elsősorban a Godot-ra várva címűt, talán még a A játszma végét, és az Ó, azok a szép napokat). A becketti életműnek van egy másik oldala is, ahol sajátos, összetéveszthetetlen eszkatológiai látomásossága, világvégi atmoszférája kisebb jelenetekben, néma- és szöveges játékokban jelenik meg. Töredékszerűségük, néhol már-már zavaró egyszerűségük ellenére ezek a jelenetek, rádiójátékok kevésbé áttételesen, elemibb módon célozzák azt a világvége vízióhalmazt, amelyet Beckett nagy ívű színdarabjaiban immár örökre – és méltán – megkerülhetetlenül dramatizált. (Valaki tehát megint csak elbukott.) Simon Balázs ezekből állította össze a Katasztrófa Maraton című darabot.
Nagyon nehezen, szinte kínosan indul az előadás: a Némajáték című jelenettel, majd az azt követő szinte teljes sötétségben előadott Szöveg és zenével (ami egyébként rádiójátékként íródott, és az örökösök által rigorózusan számon kért szerzői jog követelte meg a sötétséget) tényleges élményként nyújtja azt az űrlést és szétesettséget, amelyet előadásként inkább dramatizálni szándékszik. Egy szétesett világ helyett egy össze nem álló előadás kellemetlen élményét nyújtja. Az előadásnak a Színdarabtöredékkel nehezen elnyert lendülete viszont eztán végig kitart. A 11 jelenet dramatikus játékok és versperformance-ok füzéreként szerveződik a három szektorban körülült, fekete játéktérben egy az előadásban többször is szerepet kapó, stúdiószerű fülke előtt. Az egyes jelenetek közötti átkötés visszatérő elemei a hivatásosan képzett (Papp Ágnes) és a képzetlenségük ellenére tiszta énekhangok (Kántor Kata, Szász Dániel, Kövesdi László) szépségében előadott népdalok, amelyek az egységes előadásfolyam élményének létrehozása mellett a színpadi játékok Seholját is otthonosabbá teszik számunkra.
Gőz István játéka a Monológban némiképp az egész előadás metaforája: a kissé hamis hangon, modoroskodó gesztikulálással indított játék lassan igazsággá, egy elfogyott létezés véget nem érő beszéddarájává tisztul. Vannak jelenetek, amelyek ízzel, színnel, gondolattal gazdagítják az olvasmányélményt. A Léptekben Szabó Márta sírmélyi hangja és Góbi Rita leheletnyit komikum felé tolt játéka, egy-egy finom érzékkel odapöttyentett mozdulata, míg a Sittben a különböző színű palástba bújt alakok egyszerű mozgásívek mentén szerveződő és újra meg újra konfrontálódó, majd megoldódó vonulása idézik a létezés sehonnan sehová tartó monotóniáját. Az utóbbiban az arctalan, csuklyás figurák csupán a testtartások, a hétköznapi mozgások gesztusjegyei mentén válnak – jelszerű sematizmusuk mellett is – emberivé. Az előadás költői erejében, megkomponáltságában kiemelkedő jelenete a Ringató, amely a becketti létvégi, ontikus motyogások (Szöveg és zene, Nem én!, Monológ, Ringató, Cascando) egyikét szólaltatja meg Kántor Katára, egy hintaszékre, és mozgatóként Szász Dánielre komponálva. A hintaszékkel való játék nyers fizikalitása, a szöveg saját ereje és Kántor Kata egyszerű, tiszta színpadi játéka a lassan definiálódó „fizikai színházi" (physical theater) formanyelv majdan egyik hazai viszonyítási pontja lehet.
A darabválasztások merészsége mellett a szerepek és szereplők párosításában is bátor volt a rendezés, amikor táncosokat szólaltat meg prózai színházi terjedelemben. Szász Dániel és még inkább Kántor Kata, de talán leginkább Góbi Rita prózai megszólalásai bizonyítják, hogy értő színészvezetés mellett kortárs tánc előadók is képesek drámai erővel intonálni, még ha a hazai mozgásszínházi kísérletek mostanság éppen az ellenkezőjét példázzák is. Bár helyenként – elsősorban Kövesdi László játékában – felvillan a Tünet Együttesre oly jellemző, jól ismert és közkedvelt komikum (Katasztrófa), összességében a Katasztrófa Maraton határozott ellépés a szöveg, a mozgás és látvány tragikus komédiájának esztétikumától a szó, a gondolat komolyságának esztétikuma felé, a megszólalás jó értelemben vett harsányságának erejétől a megszólalás mélységének ereje felé. Ennek a változásnak a hátterében vélhetően az előadások szereplői közötti eltérés áll: a Szabó Réka, Ari Nagy Barbara, Peer Krisztián trió helyére ebben a darabépítési folyamatban a Samuel Beckett, Simon Balázs, Romhányi Török Gábor hármas lépett. A Katasztrófa Maraton intellektuálisabb, ennek következtében nehezebben emészthető, és karakteresen más színjátszói feladatokat generáló darab. A Tünet Együttes előadóit dicséri, hogy mindkét megszólalásmódban értéket tudtak létrehozni. Ők azok, akik bizonyosan nem buktak el.
A Katasztrófa Maraton gyaníthatóan (a dolgok jelenlegi állása szerint) meg fog bukni. De hogy tulajdonképpen ki bukik meg vele, az ebben az esetben nem (sem) egyértelmű.
TÖRÖK ÁKOS
* A gondolatmenet egyszerűsítése miatt itt eltekintünk a Nincs ott semmi című darabtól, amely Szabó Réka koreografálásában egy szöveg nélküli – tehát szövegíróktól és dramaturgoktól mentes – produkció, noha erre is igaz a „mozgás és látvány esztétikuma" kifejezés, ahogy a „megszólalás jó értelemben vett harsánysága" is.
