Az alig két éve született mű, amely szélvész gyorsasággal elviharzott Londonba is, fő vonulatát tekintve a női vonalat erősíti, jóllehet többszörösen díjazott szerzője a tévhitekkel ellentétben nem nő, hanem férfi. A sztori a családfő, Beverly Weston eltűnésével kezdődik, de hátrahagyott családjának nőtagjai – vigyázat, spoiler! – mégsem azt kutatják, miért menekült az öngyilkosságba. A történet nem a halálról, hanem az életről szól. Az elkúrt, felemelő, unalmasan hétköznapi és tragikusan kalandos életről. S ha már fekete komédiának nevezik (legalábbis műfaji meghatározása szerint), nem a haláltól fekete, hanem az élettől az. Mi történik, amikor az utolsó férfi meghal? Vallai Péter Beverlyjének rövid, de annál emlékezetesebb föltűnése után jönnek a kicsit vagy alig férfi férfiak és megcsalják, elhagyják, elárulják a – nem mindig nőies – nőalakokat. Úgy van itt is, ahogy az életben. Senki nem bűnös, senki nem bűntelen. Charlie Aiken kárpitos, a családfő sógora az egyetlen, aki nem a tetteivel lázad a modernkori matriarchátus ellen. Beéri a felesége iránti mély megvetéssel. Reviczky Gábor „lesajnált” Charlyja szépen építkező, őszinte figura – jól ellenpontozza Igó Éva mélyen őrlődő, szánalom nélküli Mattie-ját.
A szókimondásával tüntető történet lírai vonulatával a legkönnyebb azonosulni. A titkolni próbált unokatestvér-szerelem a legfiatalabb nővért játszó Láng Annamária és Fesztbaum Béla Kicsi Charlesának megejtő kettőse. Utóbbi mint az Aiken házaspár egyetlen fia, az élhetetlenség és a debilség között egyensúlyozó, végtelenül szeretni való figura. Talán azért ilyen végletes, mert „normális esetben” képtelen lenne erre a minden várakozást felülmúló, őszintén túláradó szerelemre. Egészében véve a társulat imponálóan összeforrt képet mutat, senki nem arra hajt, hogy bérletet nevezzenek el róla.
Szóval a helyszín: nagy vidéki ház az oklahomai Pawhuska külterületén, Tulsától hatvan mérföldre északnyugatra. Szereplők: lényegében a Weston család tagjai. Beverly, a történet elején kimúló családfő (író, alkoholista), Violet, az anya (gyógyszerfüggő), Mattie Fae Aiken, Violet húga (sokszorosan életidegen) s a már említett családja, nem mellékesen a Weston házaspár három felnőtt lánya, Barbara, Karen és Ivy (boldogsághiány némi kis alkoholba fojtva), a Jaen nevű tizennégy éves unoka (fű és cigaretta), továbbá a nők férjei, újdonsült és régi szerelmei (mindent összevetve leginkább marihuána). Van egy csejen indián házvezetőnő is (bölcs előrelátással még a családfő alkalmazta). Ha már itt tartunk: az első pillantásra könnyed sodrású darab a felszín alatt visszafogott eleganciával rejt magában mélyebb tartalmakat. Az a magától értetődő rasszizmus, amellyel Johnna Monevatát, a napi terheket – mély együttérzéssel – a vállán cipelő indián házvezetőnőt mindvégig kezelik, többet mond el napjaink (amerikai) társadalmáról, mint megannyi rasszizmus ellenes alapmű. Bodor Böbe úgy építi föl Johnna alakját, hogy a család tragédiájának a hátterében ott az övé is. S nem csupán ott van, de belénk vésődik kitörölhetetlenül. (Mindez paradox módon úgy, hogy szinte észre sem vesszük.)
A családhoz tartozó hat nő sorsa egyenrangúan van jelen, azzal a megszorítással, hogy Violet az a bágyadt, beteges fényű Nap, aki körül bolygóként keringenek a gyermekei és a többi családtag... S ha az előadás nem is igazán komédiaként mulattat, a fekete humor mindvégig jelen van: nem ismer tréfát a halállal való pimaszkodásban.
„BEVERLY Fekete Sas. Ismertem.
JOHNNA Ismerte az édesapámat? (...)
BEVERLY Meghalt, ugye?
JOHNNA Igen, uram.
BEVERLY Megkérdezhetem, hogyan?
JOHNNA Infarktus. Beleesett egy
konténer szőlőlébe.
BEVERLY Borszőlő? Az oklahomai
prérin? Őszinte részvétem.”
E fekete humor legsűrűbb pontja Violet maga. A törékeny, imbolygó, delíriumból delíriumba zuhanó alak a maga vészjósló szájrákjával. Pap Vera életigenlő természetességgel mutatja azt a világrendünkből adódó törvényszerűséget, mely szerint ha megszülettünk, valami módon el is kell haláloznunk. Ugyanakkor a figura egyfajta átmenetet képez élet és halál között, körülötte a mindent beborító köd, mely sem az elvesztegetett élet, sem a magány tragédiáját nem képes tompítani. Pap Vera humorból formál tragikumot – és fordítva. Vannak pillanatok, amikor áttetsző alakja egymaga betölti a színpadot.
Akad itt azért könnyedebb humor is. Beverly például a következő szavakkal alkalmazza Johnnát a már idézett jelenetben: „Az a helyzet, hogy a házimunka már kezd az italozás rovására menni. Ezért van itt maga.” (Fordító: Deres Péter, Maros András.)
Eszenyi Enikő a magyar színház legjobb hagyományaira támaszkodva az ún. pszichológiai realizmus módszerével építi föl a történetet. A szöveg alkalmas arra, hogy a szereplők társadalmi, egzisztenciális, pszichés hátterét, tetteik motivációit alaposan átgondolva és kidolgozva a karakterek életközeli helyzeteket, valós konfliktusokat hozzanak létre. Eszenyi rendezése mindenekelőtt precíz, a nagy családi kavarodásban semmi sallangnak, egyetlen felesleges mozzanatnak nem enged teret, ugyanakkor az előadás minden mozzanata „szól valamiről”, minden mindennel összefügg, mindig mindennek oka van. Ökonomikus szerkezet, amely elbírja a rárakódó emocionális terheket.
Gazdaságosan bánik a színészi energiákkal is. Visszafog inkább, akkor is, ha látszólag szabadjára enged. A darab egyre inkább széteső figurái mögött koncentrált színészi fegyelem rejlik. Ez lehetőséget teremt arra is, hogy a történet rejtett mozzanatai, belső finomságai szép lassan bontakozzanak ki. A Börcsök Enikő (Barbara Fordham), Gyabronka József (Bill Fordham) és Epres Attila (Deon Gilbeau serif) féle latens szerelmi háromszög ott kezd igazán izgalmassá válni, amikor rájövünk, hogy Barbara szempontjából a két férfi között túl nagy különbség nincs. Hegedűs D. Géza „cukrosbácsija” is pont annyit előlegez meg a karakter sötét oldalából, hogy nézőjét mindvégig izgalomban tartsa. Hegyi Barbara jól adja mellette a középkorú naivat. Innen már csak gondolkodhatunk, hogy az az önérvényesítő lánygyerek (Braghini Rozina és Döbrösi Laura felváltva), aki nem lett megrontva, bár rég nem ártatlan, talál-e az élethez kapaszkodókat valaha.
Nagy fegyelmet kíván a tér bejátszása is – a színpad három szintjén parallel zajló cselekmény. Bár a szerzői utasítás a részletekig meghatározza a helyszínt, Árvai György díszlete kevésbé polgári, lepusztultabb és sötétebb tónusú (világítás: Komoróczky Gábor), mint volt az amúgy hasonló jellegű chicagói vagy még inkább a londoni színpadtér. Itt a kontinensen – ahol a magyar közönség láthatta elsőként a művet – kuszábbak a viszonyok, kevésbé kivehetők a lélek útjai. Remek ötlet, hogy a lépcsőt a nézőtérrel szemben helyezte el, teret adva ezzel Pap Vera mellbeverő antréjának.
A legszellemesebb mégis az, hogy Vallai, miután kimúlt a darabból mint vízihulla, átsétál a Vígszínház Házi Színpadára és háromnapos vízihullát játszik à la T. S. Eliot. Eszenyi találta ki.
KÁLLAI KATALIN
