A Pinceszínház büszkén hirdeti, hogy egy időben Márai Sándor három színművét – a Kalandot, a Válás Budánt és Az igazit tartja repertoáron. Jól teszi: a közép- és kispolgári színházkedvelők között nagy az ázsiója az ilyen típusú daraboknak, és Máraival igazán úri koszton vannak tartva. Mivel e törzsközönség leginkább közép- és időskorú, fanyalgó fiatalok nem rontják az ünnepi hangulatot, a differenciáltabb ízlésűek pedig amúgy is tudják, mit tartsanak Márairól. Ami prózai munkásságát illeti, nem tartom magam mérvadónak, de hadd idézzek – az Élet és Irodalom nyomán – a legújabb spanyol kritikák egyikéből: „Az európai közönség meleg fogadtatása ellenére Márai talán kissé túlértékelt elbeszélő. (...) A gyertyák csonkig égnek érdekes ugyan, de nem különleges, és semmiképp sem nagy regény. (...) (A nővér tézise pedig) ... olcsó trükknek tűnik, irodalmi csalásnak.” Robert Saladrigasszal egyetértésben Márai színdarabjairól (a patetikusan, de annál üresebben fennkölt Kassai polgárokat is beleértve) még rosszabb a véleményem. Míg prózaíróként – a valóban kiváló, valóban bölcs Naplótól eltekintve – a színvonalasabb lektűr-irodalom alulról W. S. Maughamhoz közelítő képviselőjének tartom, darabjai már csak divatos pszeudo-lélektani és pszeudo-filozófiai fügefalevelekkel takarózó szórakoztató színházi munkák, ráadásul nemegyszer ügyetlenül felépítve.
Vegyük csak a legfrissebben bemutatott Az igazit, melynek négy szereplője közül Péter, a gazdag és előkelő polgári családból származó vezető tisztviselő úgyszólván kamaszkora óta szenvedélyesen és romantikusan szerelmes szülei háztartási alkalmazottjába, az imponáló nagyképűséggel elnevezett Áldozó Juditba. (Juditokból faluhelyen nem sok szaladgálhatott; ma Szimonettából és Dzseniferből is több van.) Szemlátomást a lány is viszonozza érzéseit, de mivel a házasság nem opció, mindketten hallgatnak szerelmükről, holott az olyan erős, hogy még a derék és férjébe forrón szerelmes Ilonkával kötött házasság is zátonyra fut miatta. Így telik el tizenkét vagy még több év, majd a szűzi, némán szenvedő Judit Angliában (vajh hogy került oda?) kikupálódik, és – íme a nagy, merőben előkészítetlen és hiteltelen fordulat – „bevégzett” kokottként tér vissza, mi több, második feleségként nemcsak megcsalja, hanem rendszeresen meg is lopja férjét; évtizedes aszkéziséhez képest az író elég brutálisan bánik el vele. Áldás persze ezen a frigyen sincs; a magába vonult, komor Péter végleg magára marad. Közben viszont megajándékoz a darab legjobb, axiómának is beillő mondatával: „Polgárnak lenni rendkívüli erőfeszítéssel jár.” Hajaj. Mit tudnánk mi erről Márainak mesélni...
Itt kell megjegyeznem, hogy a Juditot játszó Bacsa Ildikó, akit anyaszínházában még nem láttam ilyen meggyőzőnek és jelentékenynek, szerencsésen korrigálja a szerzőt: már szobalány-jeleneteibe is csempész valami gyanúsan művi, már-már sunyi titokzatosságot, vagy inkább titkolózást, hogy tompítsa a logikátlan jellemfordulat élét. A feleségként is kokottként viselkedő, piti módon hazudós házi szarka ábrázolásakor azonban ő is csak a Bella Tangolita közhelyeihez folyamodhat.
A másik három szereplőre sem lehet panasz; Kőváry Katalin rendezői irányításával lelkiismeretesen próbálják élettel feltölteni laboratóriumi ízű figuráikat, s kifejezni valamit sorsuk megíratlan kifutásából. Györgyi Anna (Ilonka) jól adagolt szenvedélyt visz az első feleség szerelmébe, féltékenységébe és kisemmizett dühébe egyaránt, Varga Zoltán Péterre szabott létformába öltözteti a figura (főhős?) társtalanságát és fölöslegesség-tudatát. Ha Péter a fölösleges ember, Lázár, az író, akit Mertz Tibor játszik, drámai szereplőként fölösleges; mint Péter barátja, Ilonka bizalmasa, kellemesen-szellemesen, mondhatni, eleganciával ömleszti a két emberbe a maga éles meglátásokkal tagolt cinizmusát és nihilizmusát. Csak ne nyilvánulna meg mindez – társtalanság, fölöslegesség, nihilizmus – annyi üresen kongó közhelyben, fellengzős bölcselkedésben. (Ha jól hallottam, a szerelem őserdő, vízesés, majd virágoskert képében merészel előfordulni.)
Tervezőt is jól választott Kőváry Katalin. Dőry Virág színpadán kétoldalt és hátul székek, illetve (az epikureánus író esetében) kanapé szolgálnak a magányos szereplők időnkénti ülőhelyéül, míg a két- vagy többszemélyes jelenetek állandó helyszíne egy a színpad közepén álló rózsaszínű sétatéri pad, amely még a kapcsolatok labilitására, múlékonyságára is finoman utal.
SZÁNTÓ JUDIT
