A nő dicsérete. Ezt a címet adták a Szépművészeti Múzeumban annak a kiállításnak, amelyet Alfons Mucha mintegy száz művéből rendeztek. Az Ivančicében 1860-ban született Alfons Mucha hosszú utat tett meg a világhírig. Mint szerény iparos szülők ügyesen rajzoló gyermeke, csak hamuban sült pogácsát vihetett magával, amikor nekivágott a nagyvilágnak. Előbb Münchenben, majd Párizsban tanult. Itt például a nagyszerű Julian Akadémián. Festőművész szeretett volna lenni. Róla és társairól születhetett a Bohémélet története, mert éheztek és fáztak, s egy kedves, idős kávéház-tulajdonosnő adott nekik olcsó szállást és melegedési lehetőséget. Mucha olyan szegény volt, hogy hónapokig a vásárolt zsák babon élt, azt főzte-ette nap mint nap. Munkaként elvállalt mindent, amihez hozzájutott. Folyóiratokat illusztrált, míg egyszer barátja nem ért rá elkészíteni egy plakátot a Renaissance Színház számára, így ő készítette el a feladatot.
Akkor már az összes tanulhatónak birtokában volt. Ismerte az impresszionisták, a posztimpresszionisták, a szimbolisták munkásságát, de azt is tudta, nem utánozhat senkit. Neki azt a világot kell megteremtenie, ami csak az övé. Megragadta őt is – ahogy kortársai közül sokakat, például Gustav Moreau-t – a keleti kultúra vonzásába került színház- és balettművészet látványvilága. A Sardou darabjában, a Gismondában főszereplő Sarah Bernhardt számára kellett a plakátot elkészítenie. Nem használhatta akkor még a fotót, neki festenie kellett egy élethű portrét a színésznőről. A darab hangulatának megfelelően, bizánci mozaikok által inspirált művet készített. Egy igazi plakátot, nemcsak egy gyönyörű képet. A mű egyszerre volt figyelemfelhívó, és ugyanakkor tartalmazta mindazt az információt (hol, mikor, ki, mit – nagyon gyakran elfelejtődik ez a mostani hirdetményeken), ami szükséges a tájékoztatáshoz.
A képen egy gyönyörű nőalak áll aranypalástban, uszályos, gazdagon hímzett ruhában. Egyik keze a szívén, a másikban pálmaágat tart. Arany hajkoronája levéldíszekkel ékes. Tekintete fölfelé, a messzeségbe mered. Feje fölött glóriaként a mozaikkockácskákból alkotott név, Bernhardt. A kompozíció annyira zárt, hogy a tekintetet addig nem ereszti, amíg többször végig nem pásztázza, mert meg kell ismernünk minden aprócska indát, levélmintát. Milliomodszor nézve is mindig van rajta új, felfedezni való. A kéztartás és az ujjak kecsessége külön is elbűvölő. A mű érzékelhetővé teszi, hogy mi volt az asszonyban az a mágikus erő, amely száz évvel ezelőtt a színésznő közönségét megragadta.
A szépség és méltóság ilyen megfogalmazása magának a modellnek is tetszett, olyannyira, hogy hatéves szerződést kötött a művésszel és megbízta, a további hat színházi előadáshoz is ő tervezzen plakátokat, így a Medeiához és A kaméliás hölgyhöz is. Mindegyik plakát ugyanazt a művésznőt ábrázolja, de a játszott karaktereknek megfelelően, különböző megfogalmazásban. Közös még bennük a zárt kompozíció, amely a plakát funkciójának egyik legteljesebb kifejezője. Az a stílus, amelyet Mucha ezekkel a művekkel megteremtett, a szecesszió mesterévé tette. Olyannyira, hogy a művésznő számára nemcsak ruhákat, de kiegészítőket, ruhadíszt és kellékeket is tervezett (a Medeiához például a híres kígyós karperecet).
A Szépművészeti Múzeum kiállításán a színházi plakátokon kívül azokat a díszítőművészeti sorozatait is láthatjuk, amelyeket Mucha a párizsi Champenois nyomda felkérésére készített. Sok divatos és luxus árucikket gyártó cég és áruház, valamint kőnyomással készült plakátokat publikáló művészeti folyóirat alkalmazta a festőt tervezőként. Ő volt az, aki felfedezte, hogy egy szép nő sikerrel reklámozhat mindent, parfümtől a cigarettapapírig.
Ő teremtette meg a romantika és a szimbolizmus erotikus, de megközelíthetetlen nőtípusát. A gyönyörű nőalakok távolba vesző tekintettel pózolnak, s lehetnek így a napszakok, a virágok, a csillagok, az évszakok kifejezői, természetesen a színek különféle árnyalataiban, különböző haj- és ruhaviselettel, különféle virágokkal és ékszerekkel körülvéve. A művész stílust teremtett, különlegeset, egyedit, ma is varázslatos hatásút. A kiállítás a Szépművészeti Múzeumban június 7-ig látható.
Kafka Prágája. Kafka nem csak kötelező irodalom. Nincs olyan hónap, hogy egy-egy képzőművészeti kiállításon meg ne jelenne olyan mű, amelyet valamelyik írása, legtöbbször Az átváltozás című elbeszélés ihletett. De a hétköznapokon is gyakran idézzük A kastélyt, A pert , mert a való élet abszurditása eszünkbe juttatja. Kafka kedvelt szerző. Talán nincs is olyan olvasó, aki ha Prágában jár, nem keresi fel szülőházát, nem bolyong a zsidónegyed falai között. Különös és misztikus világ.
Kafka Prágája két kiállítót ihletett. Az ő munkáit láthatjuk az Országos Széchényi Könyvtár Bohém Bohémia című kiállítássorozatán. Varga László grafikusművész bármilyen témát vállalt is, szürrealista képgrafikáit filozofikus hangvétel hatja át. Ő teljességgel azonosul Franz Kafka világával. Érti és érzi azokat az apró rezzenéseket, amelyek közelhozzák ezt a borzongató világot.
Borbíró László 1974–75-ben járt Prágában és megörökítette az író életének helyszíneit. Megkereste és megtalálta azokat az építészeti motívumokat, amelyek szorongató lelkiséggel telítődnek. Utcakövek, sikátorok, kopott vakolat és csorba fríz mind-mind a megfélemlítettségről beszélnek. A magyar közönség nem most találkozhat először a képek jó részével, mert a Csili Galériában, 1977-ben már kiállították őket. Máig sem veszítettek varázsukból és hatásukból. Franz Kafka itt lélegzik közel.
Szigorúan ellenőrzött Hrabal. Gondolom, nem csak én vagyok így. Ha arculcsap a kisszerűség és nagyon utálnám az emberiséget, akkor elég elővenni és fölütni bármelyik oldalon a Túlságosan zajos magányt, vagy a Táncórákat, bekészíteni a lejátszóba a Pacsirták cérnaszálon megfilmesített változatát, vagy a Sörgyári capricciót, s máris elszáll a gyűlölet. Tudok szeretni megint. Pedig olyan szomorú és magányos tekintetet, mint az övé, nem láttam még. Az Arany tigrisbe kellett menni, hogy lássam. Úgy vártam a kocsma előtt a bebocsáttatást, mint az Uffizinél vagy a Louvre-ban. Ült az alkóvos részben barátaival és itta a sörét. Kifelé menet elhaladt előttem és akkor nézett rám azzal az irtózatosan magányos tekintettel. Nem telt bele fél év és galambjai után indult a levegőégbe.
Könyvei s a történeteiből megszületett filmek itt vannak velünk. Számtalan arcát ismerhetjük. A Hóvirágünnep című Menzel-filmben ő is szerepel. Nadrágszára gumicsizmába tűrve, trágyát mer. Ezen a kiállításon végigkövethetjük fényképeken arcvonásai változását a gyerekkortól az utolsó hónapokig. Mosolyog ránk a fotókon Pepin bácsi és felesége, Pipsike is. Pipsi Hrabalovára különösen sokat gondoltam bokám rándulván – harmadik pozícióban tartottam a lábam magam is. És szerettem volna Áprilka lenni, és egyáltalán. Jó Hrabal lelki közelségében lenni, mert melenget, akármilyen zord is a világ. Fényképeken nézegetni is jó. Ezért is nagyszerű, hogy megrendezték ezt a kiállítást az Országos Széchényi Könyvtár földszintjén, a Csehek Budapesten rendezvénysorozat keretében a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.
JÓZSA ÁGNES
