III. FELVONÁS

1. Szín – Fogadóterem a palotában –Egybegyűlt Nemesek és Udvaroncok –

 

Gertrúd királynő jön be sietős léptekkel

Gertrúd Eljött az óra! Éreztem, hogy ő az!

Óh, én jós lelkem!... Nem az ész irányít,

a puszta ösztön... Várbörtön kövén

végig sanyargott hosszú éjszakáid! –

Láss végre, András, lágyabb fekhelyet!

Szívem túl tágas gyönge lakhelyéhez:

nincs még egy trón, mely ily királyi párt

kapcsolna össze. Túlszárnyalja hírünk

Zenóbiáét, kinek trónja egykor

levert királyok hátán nyugodott.

Miként hullám csap hullám tetejére,

úgy hömpölyget a boldogságnak árja,

úgy tűnnek föl s le zajló örömök,

s mosódik egybe minden. Tudtam én,

kivel osszam meg trónom? Mit beszélek?

Van rajta kívül eszménykép a földön?

Eltörpül itt a legszebb képzelet,

s mosolyt fakaszt az összes asszonyálom.

Hozzá képest a legkülönb király is

agyag csupán egy barna gályarabhoz,

kin játszadozva próbálgatja még

a természet, hogy mire képes. És ő

enyém, és én övé vagyok! Csodásan

súgott össze a Sors a Szerelemmel,

hogy engem boldoggá tegyen. Jön ő,

s Magyarhon színe előtt veszi át

trónját és asszonyát.

(Rodna lép be sietve.)

Rodna Úrnőm!

Gertrúd Mi újság?

Rodna Veszélyes lázadás van készülőben:

a had a főváros alá lopózott,

hogy Váradinak vívja ki a trónt,

kit László király fiának hazudnak.

Gertrúd Örömhír.

Rodna Felség, mit jelentsen ez?

Máris tömegben tódulnak elé.

Mindjárt itt lesznek. Fegyverbe, urak!

Gertrúd Nem fogunk fegyvert.

Rodna De hiszen csaló!

Gertrúd Nem az, s csapata szövetségesem.

Rodna Egyik embere csalárdul bezárt

a labirintus legmélyébe, és csak

nagy üggyel-bajjal szabadultam onnan.

Ez a Váradi küldte rám, aki

jön, és a trónra tör.

Gertrúd A rokonom.

Tudom, hogy az, és sorsomat tovább

nem sanyarítod. Ez az üdvrivalgás

a szabadságom.

(Hangos kiáltások. Belép András, Bánkbán és Ragotszki)

Nem Ragotszki az?

Rodna (Félre) Ragotszki él?... És virul! Ő, kinek

Hasszán Andrást vallotta gyilkosául,

most jön, hogy elintézzen. Szédülök!

Hogy’ csillapítsam lélegzetemet?

András Bocsássa meg nekem a szép királynő,

hogy így rátörtem!

Gertrúd Ó, kedves Kuzin!

Most, hogy a felhők többé nem takarnak,

Láthatlak, s hallhatlak, Isten hozott!

Légy üdvöz otthonodban s tárt szivemben!

András Kegyeskednél a trónra visszaülni,

Asszonyom?

Gertrúd Igen, ha mellénk ülsz te is.

Királyi rokon, az leszel nekem,

ami borostyánnak a szikla, melybe

belekapaszkodik a förgetegben.

Nyújtsd felém kezed!

(András a terem túlsó végébe vezeti a királynőt, ahol kettős trón áll a mennyezet alatt. A királynő leül. – Szünet – András gondterhelten szegezi tekintetét a padlóra)

Mért habozol?

László fia, ez ősöd széke itt.

Ülj rá, s fogadd a bárók esküjét!

Ragyogd be földed, s én majd sugaradból

merítek fényt. De hogyha elfeded

arcod, úgy elhalványulok.

András Bocsánat!

Itt gyilkossággal vádoltak meg engem.

Gertrúd Ostoba vád és megvetésre méltó.

Gyilkosság? – Szó sincs itt ilyenről.

András Türelmet, Asszonyom!

Gertrúd Nem erre vártam.

Magad útján jársz, ahogy illik is,

de ez a szőrszálhasgatás...! No, mindegy.

András Ragotszki, életedre törtem én?

Ragotszki Nemhogy nem törtél, megmentetted azt;

mivel én rád függesztettem szemem,

és te a vészben oly higgadtan álltál,

mintha a tűzszemű hölgy védene:

pajzsos Athéné.

András Hagyjuk most a többit.

Megdőlt a vád, csak egy kérdés maradt:

hogy álljon újra talpra...

Rodna (Félre) Jog szerint

nem uralkodhat, csak Gertrúddal együtt,

s elvenni nem akarja. – Nagyszerű

gyűlölködés lesz ebből: szívpanasz,

mely őrületbe csaphat. S ily viszály

engem megújít... De Bánkbán szabad,

nem ölte meg a börtön... Csak az ármány

menthet ki most... Óh, érzem, hogy szivem

ismét ütemre ver, s lélegzetem

Szabadon jár-kel ismét: éledek!

Gertrúd Rokon! Kegyeskedsz elfoglalni széked?

András S mi Bánkbán urat illeti...

Gertrúd Rokon!!

Mért nem hagyod családunk ősi vérét

Perzselni lávaként? Élet s halálnak

ura vagyunk. Leheletünk lefújja

alattvalóink fövegét. Szavunk szent,

kezünk a kormányrúdon, s úgy hajózunk,

ahogyan kedvünk tartja.

András Engedelmet...

Gertrúd Rajtunk nem úr a törvény, jó rokon:

fölötte állunk. Hasztalan dühöng

a durva hullám, s verdesi hajónkat,

mi rezdületlen vágunk rajta át,

s tartjuk a jó irányt.

András Van itt olyan,

ki bennem apámra ismer?

Bánkbán Igen:

dicső elődöd pontos mása vagy.

Rodna Hallgass, ősz áruló! Csak hamisítvány.

Ragotszki Nem hamisítvány, Rodna úr: mi ketten

sok éve együtt harcolunk, s a harcban

jól megismerszik a király.

Rodna (Gúnyosan) Száműzetésben.

Ragotszki Erdélyben, uram,

ahova gyakran járt az én királyom

vele s Beatrisz hercegnővel...

Rodna (Félre) Úgy?

Gertrúd Hallgassatok! Nekem a kuzinommal

van most beszédem.

Nemesek Ő az, Asszonyunk!

Bánkbán László királynak élő képe mása.

Rodna Felség, én el tudok oszlatni minden

kétséget...

Gertrúd (Félbeszakítja) Kétség? Hol van itt olyan?

Igaz, hű ember elhajítja azt,

mint rézaranyt, mely szolgáknak való.

(Andráshoz) Ülj már le! Ülj le!

(Rodnához) Én jótállok érte:

ő a király.

Rodna Ha úgy akarja, Felség.

De szép húga talán még biztosabban

megmondhatja, hogy ő-e az, avagy nem.

(Félre) Ez még jót hozhat, mert én a királynőt,

Andrást és Bánkbánt együttvéve sem

Gyűlölöm úgy, mint ezt a nőt.

András Könyörgök,

hívasd be tisztelt húgodat, királynőm!

Bánkbán Őt a nyugati szárnyban kell keresni.

Gertrúd Mi szükség erre? – kérdem én... Derék!

Ti, magyar urak, játszadoztok vélem;

lovagi sarkantyúban. No, sebaj!

Kísérd, uram, a hercegnőt ide!

Bánkbán Bocsánat, Felség, azonnal hozom.

Rodna Csak légy hozzá kegyes! De jól vigyázz,

öreg: kifogás nincs! (Félre) A vén bolondja!

(Bánkbán kimegy)

Mióta láttam, hogy’ csüngött nyakán,

beteg vagyok, ha erre gondolok.

Átjárt a kép, és sajgó kín maradt

utána minden porcikámban. Ezt

nem csillapítja semmi, csak ha majd

bosszúból izzón magamhoz szorítom

a makacs derekat, s a mérget

az összezárt ajkakra préselem.

(Visszatér Bánkbán, és hozza Beatrice-t, aki

könnyedén bókol, majd remegve áll meg.)

András Közölnéd, Felség, szeretett hugoddal,

mi célból hívtad?

Gertrúd Hogy?... Nos, szeretett

hugunk, azért hívtunk, hogy támogasd meg

elménk: ki ez az úr?

Beatrice (Riadtan) Ki ez az úr?

Én... nem nagyon tudok... beszélni. Óh!

(Félre) Ó, bár pecsételné le gyors halál

ajkam, mielőtt újra szólnék!

Rodna (Aki meghallotta, félre)

S lennék én az a gyors halál sokáig!

Gertrúd Jöjj közelébb, gyermek! Mondd, mért remegsz?

Mért a mi dolgunk megfejteni téged?

Hívd vissza orcádba a vért, s tekints fel!

Beatrice (Fölemeli fejét, és egy ideig rezzenéstelenül néz

a királynőre, majd gyorsan, kurtán válaszol.)

Igazat mondtam.

Gertrúd Semmit, ostoba!

Elmondod végre nékünk, mi a rangja

ennek az úrnak?

Beatrice (Vadul pillantva körül) Hát nem mondtam el?

Gyakran vagyok ily beteg... Mit kivánsz?

Gertrúd (Fojtott hangon) Te sápadt iszonyat!

Felelj nekünk!

Beatrice Te gyötörsz engem. Ő a király... vagy

András herceg. Ő az… ó jaj, nagyon is!

Gertrúd Hallhattátok ki: a királyotok.

András Egy szót ehhez!

Gertrúd Mi bánt még?... Ülj ide!

András Nem, nem! Azt nem lehet.

(A meglepetés rövid szünete)

Gertrúd (Hirtelenül) Azt nem lehet! Miért? Ki tiltja meg?

András (Feszült csend után, ünnepélyesen)

A törvény. Melynek szava szent, s a herceg

éppúgy alá van vetve, mint a jobbágy.

Dicső atyám törvénye, melyet ő

öröklött örökségül rám hagyott,

s egész világ sem érvényteleníthet.

Ég a tanúm, hogy előbb tépem én ki

szivem, és csorgatom a földre vérét,

Hogysem zsarnoki kézzel félrelökjem

László törvényét, vagy meghamisítsam,

és eláruljam őt, a nagy királyt,

aki míg élt, uram s parancsolóm volt!

Gertrúd Bámulat tölt el, herceg! Amidőn én

büszkén mutattam mellettünk helyedre,

jól emlékeztem még a meghagyásra,

hogy trónunk hites társaként uralkodj,

s irányítsad a mi szerény személyünk,

akik örömmel bízzuk rád magunk.

Ezennel kezünk nyújtjuk hát neked,

s vele szívünk is, hódolattal... Ah!

Átok reád, ki ilyen adományt

Semmibe vettél!

András Tisztelt unoka...

Gertrúd Tisztelt? Reszketek! Agyam elsötétül,

és minden elszabadult porcikám

földindulást kiált... Nos, András herceg,

várjuk a szót.

András Ha lennél kegyes, Úrnőm...

Gertrúd (Ismét félbeszakítja)

Hagyd, uram!... Nagy szív hallgasson!... Ne akard

tudtunkra adni, mily óvatlanul

bántunk rangunkkal, kimutatva szívünk

olyan előtt, ki megveti. De folytasd,

Hallgatok.

András Királyi rokon!

Gertrúd Rokon!

Ez sok!... De mondd!... Majd fékezem magam.

András Való, hogy szeretem országomat,

s szolgálnám is, mint törvényes királya,

ha folttalan tehetném. Aki ismer,

tudhatja jól, hogy lelkemből a becsvágy

nem hiányzik. Hát mi tart vissza mégis?

Mivelhogy származásom kegye folytán

a törvény jogot ad a koronához,

amire vágyik is természetem,

s mégsem nyúlok a virágkoszorúért,

nincs mire tennem, vélitek talán.

De bolond nem vagyok. S mégis ezennel

lemondok koronámról.

Beatrice (Félre, halk, megtört hangon) Ó, ne tedd!

Sose tudtam, mit érez a bolond;

hogy villámlás járja át ereit

s szívét, csak most, hogy én is az vagyok.

Rodna Ez nem lehet igaz.... Hát félredobnád

a szerződést, mit atyád megkötött?

Ragotszki Szeretett Uram, légy okos: ha ettől

az egyezségtől te most visszalépsz,

Magyarországot elveszíted. Állj meg!

András Szabadulás kell annak. – Uraim!

A Fenséges Asszonyt, kit tisztelek,

és látom, mily győztes női bájjal ékes,

minden szép hölgynek mintaképeként,

kit a természet valaha kiformált,

Föloldom minden tartozás alól.

Minden szem ámulattal telve, látom.

Főleg a tied.

Gertrúd Ó, te vaksi moly!

Hát megvakultál? Nézz körül, ha tudsz még!

Gúny tárgya lettél. – Bújj ki jelmezedből,

s nyisd ki szemed! Mondd, hol van az a lány,

akivel összevetve, mi s az ország

semmik vagyunk.

András Nemes Úrnőm, Hugom!

Kérlek, testvérként fogadd el szerelmem.

Nem beteg óra szüleménye az,

sem rajongásé, trón utálatáé,

mint vélhetnéd tán, szilárd eltökélés

vitette végbe vélem ezt a tettet.

Ó, Magyarország, elvesztettelek!

Gyermeki vágyam nem rajzolja többé

a horizontot jogarral tele,

s képzeletem nem fest éteri trónt,

minden dicső álmom számkiűztem.

Hogy! Hát sóhajtok? Tűnjön el a légben

ez a pazarlás, mint a gondolat!

Elvegyülök majd embertársaim közt...

Mint egy hullám a milliók körében,

kik a világnak partját verdesik,

habbá török a tengeren. De lelkem

keserű balsejtelem gyötri mégis!

Az éles fájdalomnak vége. Itt ez

a végbúcsúja hiú álmaimnak,

miknél drágább az ég volt csak nekem,

és Beatrisz. (Fölemelkedik) Ím, legyetek tanúim:

szándékom többé nem rejtegetem,

szerződésünkre rányomom pecsétem,

s megalapítom birodalmamat

a földi boldogságnak tetején,

megfogva kezed, (Kézen fogja Beatrice-t)

páratlan szerelmem,

s örökségemet, állhatatosságod,

mely tartja trónomat... Ó, lám, a nyelvem

cserbenhagy immár, és csak bámulok!

Rodna (Félre) Bámuld csak! Istenítsd! Te ködön át

nézed, és mit se sejtesz.

Ragotszki Hogy’ van ez?

Beatrice Nyílj meg, föld, s nyelj el!

András Beatrisz! Szerelmem!

Megzavar az öröm?

Beatrice Ragadj magaddal,

sebes forgószél! Sodorj el, te víz a

föld túlfelére! Örök éjszaka

sűrű homálya fedjen, mely mögé

emberi szem nem lát be.

András Így szokás ez?

Beatrice Hát senki nem merít mély tóba engem,

hogy eltakarjon? Mindhiába kérem

a tiszta, romlatlan elemeket,

hogy hagyjanak remegni szégyenemben?

(Kezével eltakarja arcát, és dermedten áll)

András Beatrisz! Lelkem álma! Életem!

Mitől remegsz te? Nem lemondtam érted

születésemnek szeretett jogáról,

s természet éke nővéred kezéről?

A föld s a tenger minden drága kincse

kevés lenne, hogy elhomályosítsa

szerelmed mérhetetlen kincseit;

hogy csak félig is kárpótoljon értük.

Rodna A hölgy már férjezett.

András Hogy mi?

Bánkbán A nőm.

Andrád Tréfálsz. De igen rosszkor. Ez nem illik

tisztes ajkadhoz. Beatrisz a nőd!

Micsoda ötlet! Mókás, de nem itt!

Vagy talán mégis?... Eh, kacagtató!

(Erőltetetten nevet, de hirtelen hisztérikusan abbahagyja.)

Gertrúd Akkor kacagjunk mi is, ha-ha-ha!

(Keserűen nevet)

Rodna (Nevet)

András Nincs erre kedvem.

(Fenyegetően mered Rodnára) Nyeld le rossz lehed,

mert még meg találsz haragítani,

és bajba jutsz!

Gertrúd Kérlek, Bánkbán uram,

értesd meg rokonunkkal, mit nem ért!

Bánkbán E hölgyhöz közöm van, nagy jó Uram:

a feleségem.

András Megint? Öregember!

Ne játssz, ne szégyenítsd gyér fürtjeid

bolondsityakkal, dobd le azt a földre!

Gertrúd Igazán furcsa.

Ragotszki Bízd hugodra, Felség:

mondja meg ő!

András Már nagyon visszaéltek

a türelmemmel. – Kérdezd meg a Holdat,

az üres tülkű, méla bornemisszát,

Hólyagos-e a forró testi vágytól?

S vádold a tiszta égitesteket,

e díszeit a mennynek, hogy buják!

Űzd át az égen fényüket, s tereld be

az anyaföldnek ajkai közé,

csak azt ne halljam többé, hogy... tiéd!

Egy istenem van és egy jegyesem,

s erős hit köt hozzájuk, nagy gyalázat

játszani vélük!

Bánkbán A nőm, nagy Uram.

András Hagyd abba, bohóc! Szentem csúfolod?

Kotródj e szép szobortól, ne akarj

márványnak tűnni!... Jer, had’ adjam

vissza a szűzi pírt reád!

Bánkbán A nőm!

András Ki az? Ki szól? Talán üres szivem

visszhangja csak?... A nője?... És ha az? Nem!

A kémlelő nap gúnyosan nevet rám...

Mily beteggé vált! S e szép játékszer itt

hideg, mint holt keze...

Rodna (Félre) Hogy’ öleli!

Mégis enyém lesz!

Gertrúd (Félre) Az érezhet így,

ki nagy régóta vágyott hófehér

igazgyöngyökre, s lebukván a mélybe,

csak buborékot markolt, s feldühödten

tér vissza most.

András (Aki megpillantotta a jegygyűrűt, és néma

ámulattal meredt rá egy ideig)

Miféle gyűrű ez?

Ébren vagyok? Vagy a keleti égbolt

űzi e csalfa játékot velem?...

Úgy lehetsz te, a tiszta, hűtelen

ahogy romlott a Menny!... De ez a gyűrű

mégsem a képzeletnek műve itt:

valóság!... Rám meredtek pimaszul?

Nem sápadhatok álmom közben el,

mert felvonódik szemöldöktök íve

az ámulattól? Nem lehet ez álom?...

Szemed még mindig a földre mered,

mely inog, mint hitem. Mert ott a gyűrű!

Hogy’ fáj a szívem! Sápadt, reszkető

ajkai némák. Asszony vagy, Beatrisz?...

Lihegsz. Ezt nem csodálom, számba véve,

mily folttalanul szerettük mi egymást,

milyen megszentelt, tiszta érzelemmel.

Fogadalmunkra – hogyha szörny varázs,

mit rád igéztek, nem nyügözte még le

lágy, gyönge szíved – kérlek, itt, azonnal

mozdulj meg, és adj érthető jelet!

(Beatrice aléltan térdre hull)

Rodna A grófnő ájult! Nézd! Ez a te műved!

András Így jelzed hűtlenséged!... Ó, te asszony!

Te szegény férjes asszony!... Bárha engem

Megöltél, megfagyasztottad reményem,

mégis találok (hála Istenemnek!)

tetted számára mentséget szivemben,

hogy bűntelen légy.

(Megáll, hogy elnyomja görcsös zokogását)

Lelkem is megölted...

A hű szerelem, mit megosztanak,

kettős öröklét... szerelmem ezért

halt meg. Felolvadok a szánalomban.

Nincs, amit megbocsássak.

Gertrúd Büntetünk! –

Mert nem kellett az ország, földiről

száműzve vagy, és minden birtokod,

tisztséged elkobozzuk. (Hirtelen fölemelkedik)

(Kísérőihez) És a grófnőt

Vigyétek udvarunkból! (Előre lép) Életedről,

ha még ma délig el nem tűnsz Budáról,

lelkem vörös dühére esküszöm,

bárki szabadon dönt, ki itt talál!

(Gertrúd és kísérete távozik) (Az udvaroncok fölemelik Beatrice-t, és magukkal viszik, Bánkbán követi őket.)

András Szegény virág! Letépve, eltaposva

látlak viszont az ország kövesútján?

Jézus segítsen!

(Bánkbánhoz) Bocsáss meg, uram!

Bántó szavaim többnek ne tekintsd,

mint tévedésnek!

Bánkbán Hallgass róla, kérlek.

(Beatrice és kísérői távoznak.)

Száműzetésed fáj, nagy jó Uram!

Ég áldjon! Oltalmazzon Isten!

(Bánkbán is távozik)

(Egy Hírnök lép be izgatottan)

Hírnök (Rodnához intézve szavait)

Rossz hírek, Fővezér Úr!

Rodna Halljam őket!

Hírnök Sebes futár jött, hogy a vad tatár

északról újabb hordákkal betört,

Pusztítva, gyújtogatva tör előre,

és forgószélként jön Buda felé.

Rodna (Zavarodottan)

Hé! Mit beszélsz?

Ragotszki Hát, nem hallod, Uram?

Betört a tatár! Ez a Fővezérre,

tereád tartozik!

Rodna Eh, lári-fári!

Nincs itt tatár, csak gyáva rémhirek.

Fára a felderítővel, aki

ilyen lármát csap!

Hírnök Igazat beszéltem!

Bocsáss meg, Uram, a köznép ezrivel

sereglik a kapukhoz.

Rodna (Konokul) Nem igaz.

(A Hírnökhöz) Miért akarsz becsapni?

Ragotszki Istenemre,

oly igazat mond, ahogy félelem

nem egy a bátorsággal! Mit remegsz?

Rodna (Izgatottan) Én?

Ez a kis baj már gyerekkorom óta

rám-rám jön olykor-olykor.

András Uraim!

Hagyjátok ezt a mihaszna beszédet!

Már tatár hordák szántják földjeinket,

s csecsemősírás, anyák jajgatása,

szüzek könnyárja, papok végnyögése

az erőszaknak útját nem szegi.

S mi még vitatjuk, rontsunk-e oda,

s vágjuk le őket? Lóra, szaporán,

farkas-riasztó tűzként, Fővezér!

Mutasd meg Váradnál a hóditóknak

a magyar nemzet dühét! Lóra, hát!

(Szünet)

Vagy bízz meg engem, s megvívom csatádat.

S majd ha kivertük a dölyfös tatárt

hazánk földjéről, szívem tudni fogja,

legalább félig, hogy’ győzze le kínját

a szabaddá lett, tiszta levegőn.

Rodna Tiéd a harc, de esküvel fogadd,

fegyverrel nem fordulsz az állam ellen!

András Nem támadok rá, úgy segéljen Isten!

Rodna Akkor hát menj.

András Ragotszki, készülődj!

És te is, te is jer velem! Remélem,

az itthon maradottak csakhamar

hallani fognak győztes háborúnkról,

mert mi, katonák, harcba úgy megyünk, hogy

Győzünk, vagy meghalunk.

(András, Ragotszki és a többiek távoznak)

Rodna Is, is, – remélem;

vagyis, hogy levered a dölyfös ellent,

és a pártatlan dögvész, mint Gazánál,

elvisz majd téged is!

Miközben én

Bánkbánné asszonyt szórakoztatom.

Komornáját már lefizettem, és az

módot ad rá, hogy közelébe jussak.

Hús-vér ő is, csak tiszta, mint a friss hó,

amely holdfénynél hullt alá az égből,

csigás fürtökkel, mint egy oreád,

a legszebb hegyi nimfa, aki báját,

fényét, színét a naptól kölcsönözte...

Leolvasztom majd róla a jeget,

s fogékonnyá teszem az ölelésre.

Azt mondja, nem? Én erősebb vagyok.

Csak egyszer tartsam őt a karjaimban,

úgy leszek őrült elereszteni,

ahogy a sólyom hagyja ott a prédát,

galambszárnyaktól megriadva. Nékem

jó kényszerítve is. Ha vágyamat

nem viszonozza, lásson keselyűt...

a gyűlölettől éheset! De máris!

(Távozik)

Vége a harmadik felvonásnak