IV. FELVONÁS

1. Szín – Lakosztály a palotában – A terem végében alkóv –

Belép Rodna és Izabella

Rodna Ez a szobája, gyermek?

Izabella Ez, uram.

Órákon át heverget ott a grófnő

álmatlanul és gondokba merülten,

oly némán, mint a mozdulatlan sírkő;

mint a legszebbik élet nélküli

az irdatlanban ácsorgók közül.

Így ül (szárny nélkül) angyal öltözékben.

Máskor meg lassan élet száll belé,

de értelem nem... megrendült esze

széttört tükör, és mindenik darabja

egészet tükröz, ám megannyi más

formájút, méretűt... nemünk, uram

szívével észlel, s eszünk legjava

érzésünk töredéke csak.

Rodna Beszél?

Izabella Csodálatos a ráérzés hatalma!

Mintha mindaz, mit elgondol magában

ott volna kézzelfoghatón. S beszél

A látomással. Addig mondja, míg csak

föl nem kacag, mint vígat álmodó.

Újra szövi a boldog, szép időket,

midőn mint gyermek, ő és András herceg

koszorút fontak.

Rodna András!... Mondd tovább!

Izabella A játszótársa volt, ahogy meséli,

s gyakran elmondja: András messzi van,

vív a pogánnyal, de majd visszajön,

hogy elvegye. Gyűjtöttem zöld babért

a sisakjára, de a sors keze

ciprussá változtatta, hogy a pajzsát

díszítse – mondja, és sírva fakad,

de menten elmosolyodik.

Rodna Zavart ész.

Izabella Úgy hat... És nagyságodról is beszél,

de hogy mit, azt már nem mondhatom el.

Rodna Azt majd magam; mivel ez államügy,

hisz ő a trónhoz tartozik, ha itt

van is. De menj most! Meglesz majd jutalmad.

(Izabella távozik)

Legyen csak őrült!... Hogy’ ver a szivem!

Nem kapok elég levegőt, s a sóhaj

nem lel utat magának ... Hogyha őrült,

s a háló bírja, megvan a madár!

Enyém, vagy az lehet. Beteg vagyok:

a forróság gyötör, mert gyűlölöm,

amire vágyom. Vérem bizsereg,

és szúr a vágy. Csak rá mered szemem,

s isteni beteljesülésre vár.

(Belép Beatrice)

Beatrice Pszt! Pszt! Itt most a Csend az alkirály.

Törvényt nem ül soha, már ismerem.

Ő lesz a férjem, e hatalmas árnyék,

ki Hercegemnek képiben van itt,

hogy mikor András végre visszatér majd,

az ország előtt átadjon neki,

s ő elnyerhesse címét általam.

Mitől szeretem így, hogy bármiként is

fetrengjek, nyögjek, sírni gyűlölök?

Kár is zokogni: hogyha két szemem

apadtig hullatná is könnyeit,

az sem lenne elég, hogy belefúljon

keserves szégyenem.

Rodna Ó, mily zene

s mily illat száll a pompás levegőben,

ha nem az ő lehelete? És ez

a kar pároszi márványnál fehérebb.

Sírhatott nemrég, de pilláin mintha

megannyi gyöngyharmatcsepp rezgene,

tükrözvén tűz szemének sugarát,

míg elbírja hevét.

(Beatrice-hoz) Merengsz, hugom?

Beatrice Tőlem régóta távol él, mivel

fiatalon elhívták. De talán

ez is volt oly üdvösség egy leánynak,

mint hogyha égre száll, s ott elfelejti.

Rodna Ó, túl jó vagy te arra!

Beatrice Bár hihetném!

De nem tudom. Ó, mit is sejtitek

ti, férfiak, hogy Éva a bukáskor

mennyivel több üdvöt hozott magával,

mint mi az Édenben maradt! S noha

élhetnénk itt is boldogan, a sors csak

játszik velünk... Uram, ön ismerősöm?

Rodna Elméje romban.

Beatrice Titkot közlök önnel.

Ha séta közben egy sötét, szikár,

trágár szavú emberbe botlana,

ki földre szegezett tekintetét

föl akkor emeli, ha szajha jön,

hogy rámeredjen... nem tud az imát.

Tartása nyegle, karja összefonva,

maszkjára kényszerített mosolya

üres... Ki vagy te, aki belopózol

elhagyatott sziveknek otthonába,

nász nélkül özvegyekhez? Halld tehát:

gróf Rodna gyáva: hangosan csahol,

hörög, de engem meg nem csal vele,

jól látom benne a hitvány kutyát.

Rodna Megpecsételte sorsát. Tervemet

most már Szaturnusz léptéhez szabom,

Vénusznak balga fénye tűnjön el!

Jöjjön a bosszú!

Beatrice Irgalmas egek!

Ily szeretőknek válni hogy’ lehet?

Mért nem haltam meg akkor? És utána?

Jer hát, s figyelj!

Rodna Hah! Mintha zavara

jóslatot igazolna!

Beatrice Hol vagyok?

Övem megoldva. Ki ez itt előttem?

De hisz tudom, ne mondd! Valami szörnyű

lidércnyomás, mi közeleg, s amit

balcsillagaim állása segít.

Ó, szív! Ha ez csak álom, a pokol

vált láthatóvá. S bár bajok előbb

is voltak, ehhez foghatót soha

nem szült a képzelet. Az iszonyatnak

végső példája ez.

Rodna Ne rejtsd, szerelmem,

homályos sejtetésbe bajaid.

Mondj mindent el nekem.

Beatrice S hallgatni fogsz?

Én nyárra-nyárt bénán aludtam át,

míg furfangossá nem vált bánatom,

s a lehetetlenben nem lelt varázst.

Ám ébredéskor... Nem szólsz senkinek?

Ó, félelmetes emlék! Ébredéskor

hólepte fürtű, régvolt emberek

mint vámpír szívták ájuló szivemből

az élet illanó szeszét. A hús

leolvadt rólam, révületbe estem,

s többé nem volt belőle ébredés.

Ó, nyomorult becsületem! De csitt!

Hallgatok, mint a sír, mit nékem ástak.

(A háttérbe vonul.)

Rodna Utam simább, mint ott fönn Phoebusé,

mikor felhőkön kell, hogy áthatoljon,

melyek duzzadt keblükre ölelik,

s heve lehül. E nőnek vágyai

kapóra jönnek. Elmehábora

segít rászednem kényes tisztaságát,

s tévútra vinnem, melyen alkalom

nyílik kiélni bosszumat.

(Az ajtóhoz lép, és a zárra tapasztja fülét.)

Helyes!

Ha hangja mennydörgéssé válna is,

ártatlan zümmögésnek hatna csak

e kőtömeg mögött... Beatriszem!

Beatrice Szent ég! Ki vagy? Hah! Megtaláltalak?

Rodna (behízelgő hangon)

Nem emlékszel már esküvéseinkre,

hogy ilyet kérdezel?

Beatrice Tudom, ki vagy.

Ez az úr itt a Herceg, hogyha kétled.

Szégyellem is, hogy nem jutott eszembe.

Kegyes néném! András, a Herceg ő;

ki némi joggal vár királyi címre

tiszta szivemben, mit bevallani

nem tudtam arcom pirulása nélkül.

Rodna Szép Beatrisz! Lásd, visszajöttem újra,

s kamatostul pótlunk be minden el-

veszett szerelmes órát. Ugye, szép lesz?

(Beatrice felsikolt.)

Mi ijesztett meg? Mondjad, mért sikoltasz?

Beatrice Ahogy beszéltél... ahogy mosolyogtál,

valami megcsillant, és láttam egy...

oly tisztán, ahogy téged, valami...

valami olyan formát, mint a kígyó.

Aranypikkelyest, lángot köpködőt,

fényeset, mint a kövek tunikádon,

s a visszavert fény sápadt, reszketett.

Rodna Buta beszéd... No, jöjj...

Beatrice A szemeid

fénylettek, mint a meteor, s a nyelved

villája szívembe döfött sziszegve!...

S a kígyó fölmeredt: éppúgy, ahogy

a Paradicsomban...

Rodna Elég, szivem!

Gyere, menjünk és pihenjünk le ott.

Elnyugszom én is nyugvó szíveden,

mint a hullámok a hold hűs fényinél,

s a komor szél, mely borzongatja őket.

Beatrice Hogy magasra meresszék tarajuk,

ahogy te és az ördög. Ily csodát!

Mert csoda volt, én mondom. Nem hiszed?

Rodna Ne gondolj erre!

Beatrice Azt nem tehetem.

Most is látom még fényes, sima testét

rám tekeredve! Hogy felejtsem el?

Csak álmomban kímélne legalább!

Rodna Őrült ez... Lásd, forró a levegő,

s a napsugár, amely szobádba tűz,

elbágyaszt. Lepihenhetnénk amott,

a benyíló nagy, szárnyas ablakánál,

hol a királyi vért látott üveg

rubin tömjénként szűri meg a fényt.

Hadd áradjon ott ajkainkon át

egymásba lelkünk s vérünk öröme!

Beatrice Jól van, vezess, ha szenvedésre lettem.

Rodna Nem szenvedésre, szerelemre, szívem!

Beatrice Nincs több szavam.

Rodna Már végképp nincs magánál.

Bátrabban lépj! Majd segítek, gyere!

(Beatrice néhány lépés után megtorpan, és végképp magába merülni látszik.)

Hogy’ meg van kötve! Ajka elfehérül

tulajdon illatától, mint a hervadó

rózsának gyönge szirma. Csöndben áll,

s ha megérintem, még csak meg se rezzen:

nem változik a kép, holttá meredt.

Kigúnyolnak e hideg, néma formák,

Knűdoszt igéző szép márvány tagok.

Hogy? Így van ez? Ki tudja? Szót se szól.

Ott azt a szobrot kellem, értelem,

s szentséges istenvérnek bájoló

pírja derengte be, és mintha élne,

a márvány kéreg verejtékezett.

Az az istennő nem vívott csatát,

szeme villámot nem lövellt, s az ajkát

a harag soha nem nyitotta ketté.

Tűrt mindent egykedvűen s jámboran,

ahogy az én szép grófnőm. Élsz-e már?

Kényelmes maszk, de ebben nem pirul majd!...

Bánkbán szűz asszonya! Gyerünk!

(Beatrice hirtelen felsikolt, és elhúzódik.)

No, lám,

még sem vált kővé!... Kérlek, ülj le hát!

Beatrice Önkívületbe estem. Ugye, láttad?

És egy tűzörvény tűnt szemembe ott,

mely beállt közénk. Elhagylak tehát,

mint elhagy engem a remény.

(Kezével int, és távolodik tőle.) Eredj!

Rodna Elég volt: jöjj a pamlaghoz velem,

vagy én viszlek oda a két karomban!

Erővel. Látod? Erősebb vagyok.

(Megragadja Beatrice karját.)

Beatrice Csak nem akarsz megölni? Mért gyötörsz?

Jaj, mit tegyek? Én nem birok veled.

Eressz el! Mindjárt eltörik a csontom!

Rodna Majd amott eleresztelek, gyere!

Beatrice Mit akarsz tőlem? No, jól van, megyek.

Rodna Hisz meg se mozdulsz!

Beatrice Eressz! Eressz! Ki vagy te?

Rodna Hát, a mátkád.

Beatrice Nem, nem! Az lehetetlen, esküszöm!

Kezdek mindenben kételkedni már.

Óh, szólj! Hadd halljam halálom előtt!

Mi a neved?

Rodna A vágytól lihegek.

Beatrice Neved?

Rodna Nem fontos. Nem viselhető el

tovább e lázas állapot. Szerelmem...

Beatrice Neved?

Rodna Megmondom. Mit egy lány nekem!

Rodna vagyok.

Beatrice Őrült, ha így beszélsz!

Fülembe tűz, szemembe vér tolul.

Ettől minden, mi körben elterül,

pokolszínt ölt, s te ott állsz, legközépen:

az ellenség maga.

Rodna Ó, te szirén!

E gúnydal lángra gyújt... Add meg magad

kínzó vágyamnak! (A pamlagra mutat.)

Beatrice Ülj csak ott magad!

Rodna Nem, nem magam. És nem ülök, hanem

karodban dőzsölök, hogy bosszut álljak

gyűlölt szépségeden, mely fölkavart.

Ó, csak lövellje lángjait szemed,

virulok tőle, mint a zöld öböl!

S nem fonnyadok, mint rögtön láthatod majd,

minden düh ellenére.

(A pamlag felé kényszeríti Beatrice-t, aki sikoltozik. Bánkbán fölemelkedik ágyáról, és megáll a benyíló bejáratánál.)

Hasztalan

kiabálsz, nem hallanak.

Beatrice Istenem!

Rodna Túl messze van, s én nem vagyok bolond.

Kígyózzanak csak bájos tagjaid!

küszködj, erőlködj, így az igazi:

mikor sebes hal rángatja a horgot.

Ölellek én úgy, ahogy a halál...

(Eléri az alkóvot.)

Most föld, pokol s menny mely lakója ment meg?

(Ahogy megfordul, Bánkbánnal találja

magát szemben.)

Bánkbán Én!

(Rodna elereszti Beatrice-t és félrefordul.)

Beatrice (Bánkbán karjába menekül.) Ments meg!

Rodna (félre) Vad lángom fölperzselte a virányt,

s már a Kaukázus oldalára hágott,

mígnem elérte fönt a hóhatárt,

hol a tüzek már önhamvukba fúlnak.

Bánkbán Milyen sápadt vagy, kedvesem!

Beatrice Köszönöm, nincs jelentősége. Nincs nagy.

Mintha a karom sérült volna meg...

De nem: a szívembe szúrt valami.

Bánkbán Isten gyógyítsa meg! (Rodnához) Asszonygyalázó!

Porba gázolnád nőm becsületét?

Karom lehet, hogy nem a régi már,

volt erejének nem használt a kor,

de mocskot tűrnöm nem kell még azért,

arra még jó, hogy téged megtanítson

a becsületre.

Rodna (gúnyosan) Azt rídd: irgalom!

Mit játszod itt a férfit? Szép nejed

véred még nem hűtötte le? Ne félj,

hogy lerontom diadalát, s belőled

erővel hőst csinálok!

Bánkbán Jár a szád, de

nem mersz kiállni karddal.

Rodna Nem merek?

Bánkbán Ha belehalsz sem.

Rodna Lám, egy rügyező Mars!

Mi tűz oldhatja vérének fagyát?

Bánkbán Ha nem rántsz kardot, országgá kiáltom

gaz gyávaságod. Mért vagy te Budán

s nem a sereged élén, Fővezér?

Asszonyokkal csatázol? Ily veszély

oly távol áll minden valóditól,

mint becsületestől a becstelen.

Rodna (Hátat fordít neki, és Beatrice-hez fordul.)

Átkozott szenvedély, goromba bókok!

(szarkasztikusan) De remélem, szép hölgy, hogy nem haragszik

(elhúzódva tőle) Megyek mennykőért.

Bánkbán (kardot rántva) Hagyd békén a hölgyet,

te rongy, mocsok!

Rodna (gondtalan derűvel) Dugja el, Férj Uram!

Kell még a hév az ágyban.

Bánkbán Ránts kardot, hogyha tokba nem ragadt!

Rodna Ön van előnyben.

Bánkbán Ország szemete!

Ki a jelen árjának tetején

lebegsz, miként vihar sodorta gyom,

lerántok rólad minden látszatot,

s a szélbe szórom, lássák, mit te tudsz már,

hogy gyáva vagy és lelkiismeretlen.

(Kardja lapjával veri Rodna hátát.)

Rodna (Az ajtóig hátrálva) Hé, ti! Segítség!

Gyertek, mire vártok?

Bánkbán (a nyomában) Az őrség mentsen ki, te nyomorult?

Én mondom, kardot rántsz, vagy megsebezlek!

Nesze, Gertrúdért! Ez meg (kardheggyel)

Hölgyemért!

Rodna (félre) Muszáj kiállnom, mert halálra döfköd

a végén szégyenszemre még.

(Bánkhoz) Meg akarsz ölni?

(Kardot ránt, és védő tartásba helyezkedik)

Beatrice Életre-halálra!

El innen! Segítség! Ó, gyilkos! Gyilkos!

(Az Őrség körülveszi Bánkbánt, és lefegyverzi. A Tiszt karddal tiszteleg Rodna előtt)

Bánkbán Győztél, Rodna, de itt, vagy még előbb már, a lelked levitézlett.

Rodna Így, ni! Lám,

máris magamhoz tértem. (az Őrséghez) Menjetek!

Hopp, előbb nézzétek meg, nincs-e nála

valami tőr még! Nincsen? Biztos ez?

Úgy várjatok kint! Nemsokára hívlak.

(Az Őrség kimegy.)

(Rodna kivont karddal közeledik Bánkbánhoz.)

Téged gyűlöllek legjobban a földön.

S nem is amiatt áldom most a sorsot,

hogy módot ad bosszúm kitöltenem,

hanem, hogy ezt szemedbe vághatom.

Bánkbán Tanúm az Ég, gyűlölni nincs okod.

Rodna (szenvedélyesen) Köszönet, amért ekkorát hazudsz

a végórádon! Így majd legalább

pokolra jut a lelked... Nincs okom?

S az, hogy hiába lestem évekig

a politika minden rezdülését,

hivén, méltó vagyok a fővezérség

mellett a nádorságra, mindenütt

azt láthattam, hogy igyekezetem

csak a te roppant nagyságodra vet fényt...

S az, hogy szó nélkül kellett elviselnem,

hogy ő, a tüskés rózsa, akinek

szépsége szíven szúrt, a nőd legyen?

Jó képet vágni ott, hol nincs remény,

mert ért vetése gúnynak tárgya lesz...

Hogy most irhádba bújhat férfi testem,

ha magáévá vágyik tenni őt...

Mily boszorkányság ez, hogy bájait

épp neked adja, kinek lepedője

tépett vitorla – mintha csak Hymen

halotti fáklyát lobogtatna fennen,

és a sírboltban vetne nászi ágyat!...

Hogy te, a fonnyadt vén, a hivatalban

s a szerelemben is előmbe vágtál,

ez nem ok? Nem ok a gyűlöletre, mondd?

Bánkbán Hogy’ van az, hogy míg tajtékzol reám,

iménti vereségedről egy szót sem ejtesz,

csak a szerelmet, rangot firtatod?

Ki istenít téged? A csőcselék.

Az igazi katona kinevet.

Szemedbe vágtam, gyáva vagy, s te...

Rodna Elég volt! Meghalsz!

Bánkbán Akkor Istenemnek

ajánlom lelkem s asszonyom.

Rodna E szó

pestisként jár át, s így is lesz, amíg,

amíg csak... Hé, ti! Őrség!

(Belép az Őrség.) Ide gyertek!

Ez a nagyúr itt áruló! Vigyétek...

a törvényszékre!

(Odasúg a Tisztnek.) Tudod, mi a dolgod.

(A Tiszt meghajol, és int Bánkbánnak, hogy kövesse őt.)

Bánkbán Becstelen sietség ez, Rodna gróf!

Bevádol érte lelkem fönn az égben,

s az égő trónnál fogsz felelni majd.

Gyerünk, uram!

(Hírnök jön be.)

Hírnök (Rodnához.) Nagyságos úr, a bajnok Váradi

csatába szállt a tatár seregekkel,

s pusztító vereséget mért reájuk.

A győztes hadvezér közeledik.

Bánkbán S meg fog bosszulni engem. Ez a tőkét

nászi párnává változtatja nékem.

(Az Őrségtől kísérve távozik.)

Rodna András itthon!... Vagy tartja esküjét,

vagy hogyha nem, a nép pártomon áll:

nádor leszek, s a hatalom enyém.

S aztán? Türelem, ne siessük el!

Nézzük az ígéret földjét alant:

tágas, nagy városok, földek, folyók...

(Egy Tiszt lép be.)

Ki az?

Tiszt A királynő küldött, Uram,

és Önt magához kéreti.

Rodna Hová?

Tiszt A keleti szobába.

Rodna Jól van, add át

hódolatom, és mondd, megyek.

(A Tiszt távozik.)

Igen,

karnyújtásnyira mind: a völgy, a domb,

a tornyos templomok... És hogyha Gertrúd

majd ellenáll? Sebaj. A panaszával

úgyis tele az összes folyosó.

Felséges Asszony! Ha lehullsz a trónról,

tört fuvolád nagyobb tetszésre nem lel

a népnél, mint egy gyermek duzzogása,

mert nyafogásod igen unja már. –

Használja hát csak neme fegyverét,

vért nem fakaszt. Ha főhatalma nincs,

csak asszony ő, nem több mint puszta asszony,

kivert kutyánál ártalmatlanabb.

Mért hát, hogy bármily eltökélt vagyok,

a királynői cím lenyűgöz engem,

s raknék, mint Jupiter, hegyet fölé? –

Nem mintha félnék tőle, jóllehet

(remélem, nincs jelen élő, ki hallja,

Bánkbán, ki átlátott rajtam, halott,)

félek múltamnak félelmeitől,

mik alszanak; s a csőcselék szivétől,

mely fordulékony, mint a szélkakas.

Ritka, hogy el nem fogja a csömör

új kedvencétől, és ha netalán

nincsen királyi hánytató bajára,

üvölt utána... Óh, ennek dühe

úgy dúl, akár a szél táplálta tűzvész,

felfalja ellenségünk otthonát,

de tűzörvényként nyomban visszafordul

ránk, akik szítottuk... Ezt ne feledjük.

(Amint indul ki, szembe jön vele a Tiszt.)

Te vagy az én hóhérlegényem. Így van?

Megözvegyült a grófnő? Nos, beszélj!

Úgy tűnik, mellényednek bíbora

vértől magasztos, de azért jelents!

Tiszt Parancsa teljesült.

Rodna Andrást pedig

a törvény messze űzi. Köszönöm.

A fejét vetted?...Elmehetsz.

(A Tiszt távozik.)

No, hát

remélem, Nádor úr, hogy hangodat

nem hallom többé. Nem kívánlak újra

életben látni. Nem. S csak holtan Andrást.

A királynőt is ... aztán. Ó, ti lomha

járású órák, sorsom malmai,

tegyétek dolgotok... de némán!

(Rodna távozik.)

 

2. Szín – A Királynő lakosztálya – Gertrúd komor gondolatokba merülten ül

Gertrúd Döntöttem, így lesz. Ó, te büszke lélek!

Csakis a bosszú gyógyít, amióta

az a rút sértés a fejedre zúdult,

oly álnok pettyezetben, mint a párduc.

Elutasított! Ó, micsoda szégyen!

S birodalmastul, hogy még szebb legyen!...

Van mód, hogy elüssem a koronától

utódaival együtt... Pfúj! Lemond,

hogy lássák, puszta kézzel is legyőz,

de én rászánom lelkem s jussomat,

és az nászt ördöggel ülök... Lebeg

fölöttünk lázadóival, akár

egy viharfelhő – melynek árnya engem

megöl, és őt királlyá koronázzák!

Szeretnék? Nosza! Én elszánt vagyok:

csak testemen át léphet trónra most már.

(Hátrébb húzódik a színen, és gondolatokba merülten járkál föl-alá.)

(Belép Rodna.)

Rodna Lám, mily szilárd a lépte! Mintha lába

valami indulóra lépne... Mily jól

illik ehhez ruhája suhogása!

De süket légy fülem, és béna, arcom,

márvány szigorral mondd, amit akarsz,

és lelkem félénkségét el ne áruld!

Verj, vértelen szív!... Fővezér vagyok csak.

Szolgálatára, Asszonyom!... Mit óhajt?

Gertrúd Ki ez?... Bocsánat: azt álmodtam épp, hogy Királynő vagyok. – „Óhaj” s nem „parancs”?

De nem, ne nézzen így rám: remegek,

hisz felriadásom is azt mutatja,

mit álomittas, tágra nyílt szemem:

koldus vagyok.

Rodna Mi?

Gertrúd Kolduló szegény

Hatalmasságodnál. – Hatalmas az,

ki tudja az utat a hatalomhoz.

S mivel te győztél rajtam, kész vagyok

nádorrá tenni téged, tudva, hogy

nem jó, ha egymással rosszban vagyunk.

Volt idő, mikor ébren s alva is

tombolt a vita köztünk... Vége ennek.

A te hatalmad nő és fényt iszik,

az enyém vaksin hunyorog a fényben,

de ha mi összefognánk, azt hiszem,

jól járnánk véle... Te jól, annyi biztos.

Rodna (félre) Milyen szerény!

(A Királynőhöz) Hisz uralkodsz!

Gertrúd Ne túlozz!

Uralkodtam én eleinte, és

országaim nyögték uralmamat.

De hogy ki vagyok, te kivé tehetsz,

s kivé hagy lennem ő, vagy épp a dolgok

forgandósága, az most itt a kérdés.

Beszéljünk róla!... Te nem figyelsz rám.

Rodna Hogyne figyelnék, Felség, amikor

ekkora ügyről van szó! De nem értem.

Gertrúd Barátságunk abroncsán dolgozom

minden erőmmel, hogy szilárd legyen.

Rodna (félre) Ha selyemhernyóként himbálja szálát,

hogy behálózza Cupidót, s szivem

pórázra fűzze, itt az alkalom,

hogy kibogozzam a gordiuszit.

Másképp hogy’ foldjam be egyezkedésünk hézagát!

(A Királynőhöz) Milyen abroncson, Felség?

Gertrúd Aranyon, melynek bűvkörébe zárjuk

gyűlölködésünk maradványait.

Rodna (félre) Esze cselt ver, mint pénzt a pénzverő,

s nyelvével aranyozza be a művet.

Szerintem kettőnk célja nem közös,

míg csak a sír, mi mindent összebékít,

el nem nyel minket is.

Gertrúd Én lévén az, kit itt látsz, megtanultam,

sorsomhoz szabni vágyam. Vedd kezem:

sikerült engem elfordítanod

attól a férfitól és önmagamtól...

Pfuj! már nevétől fáj a szám... aki

a koronára tör... Én akkor inkább,

mint a lehullt levél, kezedre szállok.

Nézd csak!... Látod, mi ez?

Rodna (félre) Páros jó tanács:

ölj és ölelj!

(A Királynőhöz) Térden hadd csókolom meg!

(A Királynő hátra lép, és méltóságteljes arcot ölt.)

Gertrúd Ezt nem szabad... Még nem szabad... Maradj ott.

Ezt a kezet királyok keze fogta,

s jogar volt benne, ámde tegnap óta

oly akadály van rajta, mint a hegy.

A lelkem az, s bár égről szól a szám,

imára nyílni nem tud.

Rodna Ó, könyörgök...

Gertrúd Hallgass! Szód nem igénylem, csak füled.

A táborból üzenték híveim,

hogy őt, a mi volt férfi rokonunkat

királyukká tették a lázadók,

így éljenzésük mellett trónra léphet,

elfojtva ellenzőinek zaját.

Készek, hogy fenyegetéseiket

beváltsák rajtad is.

(kis szünet után) Ez nem ijeszt?

Rodna Nem, Asszonyom.

(félre) Ezt már az ügynököm

hazudta néki.

(a Királynőhöz) Vannak itt sokan,

kik Rodnát Mars istenként védenék

akár a világ ellen is.

Gertrúd De nem

az Ég ellen. (félre) Mint sas erőlködöm

a kígyó gyilkos gyűrűjét feszítve,

s viszi szárnyam a rejtett mérgeket

fényben, viharban, éjjel, nappal egyre...

(Rodnához) Nem annyit érne mindez,

mint a mellvért?

Rodna Hah!

Gertrúd Tudom, hogy királynőhöz mily nem illők

az ily alázatos szavak, de rajta! –

Égre törő gőgöm a földre hullt.

Te bizonyosra építs, ne romokra.

De támaszkodj címemre, s láthatod majd,

mily kőfal lesz az Váradi előtt,

s mily erős bástya teneked.

Rodna Jól hallok?

Gertrúd Nincs a világon bizonytalanabb

a tömegre épített hatalomnál...

A te pompás palotád, jó uram,

diadalod jele, de nem szilárd:

nem támaszkodik zárókőre íve.

Törvényesítsd hát úgy, hogy Magyarország

Királynőjével házasságra lépsz.

Így mit elértél, nem fog romba dőlni,

tartós és nagy marad.

Rodna Hogy’, Asszonyom?

Remélhetem, hogy férjed lehetek?

Gertrúd (Kezét Rodna fejére téve)

Igen, uram, ha tetszésedre van.

Minden féltékenységnek, félelemnek

véget vetünk. Én kész vagyok kezem

tenéked adni, hogy büszke szerencséd

tartós legyen. Nyomd ajkadnak pecsétjét

egyezségünkre, mely a gyűlöletnek

kiirtja gyökerét is.

Rodna Isten őrizz,

hogy elszalasszak ily kegyet! Kezed

ím esküm őrzi... Így vezérli majd

közös szív terveinket!

Gertrúd Ámen! És

Váradi sosem lesz magyar király!

Most menj, s a kápolnában várj reám!

Minden meglesz majd, ami kell... e földön.

Rodna (félre) Egy örökkévalóság!

(a Királynőhöz) Isten áldja

Felségedet! És minden jót nekünk!

(Kezet csókol, majd távozik.)

Gertrúd Bukásomnál is pusztítóbb e Júdás.

Győzelme megkísérti hitemet,

belőlem istentagadót csinál,

és örök sírba tesz.

(Föl-alá járkál, majd megtorpan, és úgy marad, töprengő testtartásban.)

Bánkbán halott.

Özvegye újra szabad. Hogy’ van ez?

Övé lesz? Míg én állok vágyakozva,

reményemtől megfosztva, kárhozottan?

(Az oldalajtóhoz megy, és kiszól.)

Vár kint valaki?... Úgy!... S ki van vele?

Kuzinunk!... Hé, ti!... Csak így ideállít?

S itt így fogadják? Béke és öröm

tekintetében kívánhatna-e

különbet szabadon, mint számüzötten?

Ez őrület!

(Belép az Udvarnok.)

(az Udvarnokhoz) Menj!

Udvarnok Felség, hívatott?

Gertrúd Igen.

(rövid szünet után)

Kint jártam napkelte előtt.

Mosolygott minden, mintha csak nevetne

nyugtalanságomon. Ott, túl a sűrűn,

úgy virított a föld, mint hogyha tarka

csillagok hulltak volna rá, s növényként

lövellnék szerte fényüket, kivált a

forrás mellett, a ciprus közelében.

Közelebb mentem, s néztem, mily dicsőn

hordja fejük a fénylő harmatot:

mint egy királynő minden kis virág.

Bíborba öltözötten álltak, és

a lassú szellő köztük átsuhanván,

gyöngécske száruk meghajolt, s a kis

szirom mint haj merült a vízbe.

Udvarnok Óh!

Gertrúd Figyelj! Tudom, mily isteni hatású

mindőjük bimbaja: mint méh a mézet,

úgy rejt magában mind egy csöpp halált.

Menj, tépj nekem belőlük egy maréknyit,

s gyűjtsd fiolába balzsamuk.

Udvarnok Mi célt

szolgál e súlyos méreg?

Gertrúd Életet ment!

Itassam... talán meg veled? Eredj, hozd!

(Az Udvarnok távozik.)

(A Királynő az ablakhoz megy, és kinéz.)

Ezek a nap utolsó cseppjei.

A fény forrása csöndben csordogál:

a sugaras dél árja elszökött,

és alszik odafönt. Itt lenn, a földön

még vánszorog egy élő, aki már

nem lesz, mire a felhők elvonulnak,

és parti szikláit az óceánnak

új fényár fürdeti... Meghal ma éjjel!

 

Vége a negyedik felvonásnak