V. FELVONÁS
1. Szín – Lakomaterem – Gertrúd és Rodna (mint Király) uralkodói székeken. Nemesek és Dámák az asztalnál. – Egy Tiszt Rodna mellett álldogál, aki épp áttanulmányozta az érkezett leveleket.
Rodna Uralkodásunk szerencsésen indul.
A sereg, látva rosszkedvünk, feloszlott,
és száműzött vezére Szíriába
indult el újra: ez a hír, Királyném!
Gertrúd (Izgatottan emelkedik fel székéről)
Ó, mily elsietettség, Istenem!
Lehet, hogy András sose tört a trónra?
Akkor mért kellett szövetségre lépnem
a magam uralma helyett? Dühöm,
a vak vezette léptem. Megőrülök,
ha felfogom, mi történt.
Rodna (Félre) Vágyaim
teljesülőben. Gyatra származásom
királyi már. A gőgös, büszke kék vér,
mely úgy feszíti nőmnek kebelét,
lehet, hogy elevenebbel vegyül,
de aztán... Bah! A poszt és nem a vér
dönt arról, kik vagyunk.
(Kiáltások kint; Rodna a közelében állókhoz fordul.)
Az ég dörög?
Nemes Nem, a csőcselék, Uram.
Rodna És mi baja?
A nászunk tán?
Nemes Váradit élteti.
A tatár leverését.
Rodna El vele!
Ez árulás! Hogy azt a hitszegőt...!
Hirdessétek ki tüstént haragunkat!
Lógjon, ki engedetlen!
(Egy Tiszthez) Láss neki!
Gertrúd A zsarnok demagóg!... Megy Szíriába...!
Beatrisz nélkül!... Itt lesz nemsoká,
hogy megszerezze. Kitervelte ő már,
én meg csak álmodok a bosszuról, mert
magam futtattam zátonyra hajóm.
Nekem van elsőbbségem, szép hugom!
Most egy királyhoz adlak feleségül,
kinek üres csont tartja bíborát,
és te örök-tél karjai között
jégcsappá fagysz, és soha föl nem olvadsz.
Már adlak is! (Kimegy)
Rodna No lám, az éj beérett!
Zárjuk szép lakománkat, uraim!
Királynőnk elvonult. Jó éjszakát!
Neme Áldja az Ég Felséged fekhelyét!
Mind hódolattal búcsuzunk.
(Valamennyien távoznak.)
Rodna (Szolgájához) Embereid?
Szolga Lent várakoznak, Felség.
Rodna (félre) Gyorsan és biztosan kell cselekednem.
(Szolgájához) Bertold!
Szolga Uram?
Rodna (Félre) Legyen meg még ma éjjel?
Mit késlekednék? András számüzött,
a nép szíve enyém... Igen, ma éjjel
meg kell történnie.
(Szolgájához) Bertold!
Szolga Uram?
Rodna Várj! (Félre) Ha Beatrisz mégsem lett enyém,
mit ér az egész? Hiszen ő nekem
horgony, nem elsodródó gondolat!
Itt a levegő koporsószagú,
méreggé válik gyomromban az étel,
és serlegemben kígyó nyála habzik
kicsordulásig... s mindez őmiatta.
Mi más az ír, mint nővére halála,
hogy ő legyen, ki boldogítja ágyam?
(A Szolgához)
Még itt vagy? Eredj, és mondd meg Asszonyodnak,
maradjon szobájában, s várjon ott rám.
Éjfélkor s egyedül.
2. Szín – Gótikus csarnok – András és Hasszán csavargónak öltözve; arcukat eltakarják rongyaik
Hasszán Könyörgök, Felség, hogyha látja majd,
mit én már rég, hogy milyen ördögi
gondolatoknak titkos fészke lelke,
el ne árulja semmiképp magát!
András Megvédenek e rongyok minden ellen,
a dolguk az, hogy én lássak, ne ő.
Ha a királynő nem csúfolja úgy meg
rangját, kiragadhattam volna hűtelen
alattvalója karmai közül,
de ahogy most áll...
Hasszán Felség, Rodna gróf jön!
(Belép Rodna)
Rodna Ti itt... Kik vagytok? Honnan jöttetek?
Hasszán Balassi gróftól, Felség.
Rodna Ezt csodálom.
Mért nem maga a gróf van itt?
Hasszán (Félre) Mivel
tömött erszénnyel nem volt kedve rá.
(Rodnához) Kórság támadt rá, Felség, hirtelen.
Rodna Bizalmasai vagytok?
Hasszán Szíve csücske!
Nincs titka, melyet meg nem oszt velünk.
Rodna Tudjátok hát, mi ügyben jöttetek?
Hasszán Valami érvágás félében, így van?
Rodna Te embervért csapolsz, és lefetyelsz?
Az gyanús lenne, s ijesztő, te farkas!
Nem tetszik nedves, vérfaló pofád,
rút hajlamod. Ha nem tudnád, a hölgy
magas rangú: őt nem ijesztheted meg.
András (Félre) Hölgy? Ki az?
Hasszán (Félre) Asszony? Ó, szentséges ég!
És te házas vagy... Értem már a dolgot!
Legfőbb érték vagy hölgyeink körében.
Rodna (Félre) Hogyan, ha nem vérrel? Na gyere csak!
Hasszán Uram?
Rodna Nos, fölfogadlak, Vérivó!
Hogy’ sündörögsz! Hát, vállalod?
Hasszán Ontottam vérét csöppnyi csecsemőknek,
és szebbnél-szebb szüzeknek, hogyha kellett.
Sose töröltem szárazra vasam.
Erős kezünket vízben nem fürösztjük:
így éri pénz.
Rodna Megmondtam: finoman!
(Andráshoz) És neked is... Én kénytelen vagyok
így cselekedni, oly bűnös a hölgy.
(Hasszánhoz, aki hátrált néhány lépést)
Ügyelj jól, nehogy megzavarjanak!
(Andráshoz) Hadd nézzem csak meg öltözékedet!
Mi volt ez?
András Lárma.
Hasszán Gúnyos füttyögés.
Rodna Erre! Húzódjunk beljebb, ahová
nem ér a lárma. Ah! Elég nekünk
az önmagunk rémtette társaságnak.
Ismered azt a komor ligetet
királyi lakunk bástyáin belül,
melyben egy mély és lomha vízfolyás
halad. Ha annak partjára leülsz,
s tükrébe nézel, amely fekete
a ráhajló fenyőktől, susogásuk
hallod, mely mintha gyászolná magát.
András (Félre) S csöppentik bolond váladékukat,
míg hulldogálnak nyűtt leveleik...
Óh, ez példázat!
Hasszán Tudjuk a helyet.
Tartva magunk Felséged óhajához,
ma éjjel ott találkozunk.
Rodna Helyes,
de ne beszélj ily hangosan, nehogy
gonosz szemek is bekukkantsanak
az elhagyatott víz alatti sírba.
Senki ne lássa, mi folyik az ágak
dús függönye mögött!... Te nem figyelsz?
András Azt a helyet én régen ismerem.
Rodna Jó! Most a városban minden nyugodt,
Magyarország az ágyában pihen.
Ő nem aludhat: tépd ki hát a csöndből,
s hozd azt a ragyogó, szép nyomorultat
ide, és itt a lassan csordogáló,
mély vízbe... nyomd bele!
András De kit? Könyörgök!
Hasszán Mindegy: ki jó urunk útjában áll.
Rodna S jegyezd meg: vérontás nincs, mivel az
bűnös dolog! Csak nyomd a víz alá,
mely márványfalként rejti majd a szem
elől. Gyújts fáklyát, hogy lásd, küzd-e még,
vagy végre meghalt... Értitek?
Hasszán Uram,
mindent, és végrehajtjuk gondosan.
Rodna Nem menekülhet karmaid közül?
Hasszán Soha.
Rodna És eltökélt vagy? Nem inoghatsz!
Nem, hogyha fészkéről a keselyű
riadna is fel, s nagy keservesen
vijjogni kezdene az éji égen;
hogyha tán tollas gémet hallanál is
előrobajlani a néma vízből;
s hogyha... mert itt van udvara, tudom...
a királysas hagyná el sziklacsúcsát,
s fölötted róná mágikus körét,
aztán visítva szállna csillagokba.
Nem félsz majd? Mivel mindez velejárhat.
Jár, nem, a tettnek meg kell lennie;
meg annak, még ha mégoly mocskos is.
El vagy tökélve?
Hasszán El, s hogy mit, miért,
Felséged dolga.
Rodna Úgy van. S mondtam is.
András Csak azt nem, hogy kit...
Rodna Azt még nem, valóban...
A Királynőt.
András A Királynőt! Jól hallom? Gertrúdot?
Rodna Tudsz másikról is? Kit nem ismerek még?
Én és Isten halálra szántuk őt.
András Elvetemült! A pokolbéli ördög
maga sem tudott soha kieszelni
sötétebb gaztettet a tiedénél!
Hogy őt, aki a szennyből kiemelt,
egészen föl, a trónnak magasáig,
őt, a te fölkent házastársadat
véres munkádnak tárgyává tegyed!
Térdelj le, mielőtt a porba zúzlak,
a megbántott Isten színe előtt,
hogy irgalmáért könyörögj! Habár
az Ítélet Könyvében nincs bocsánat
ekkora bűnre.
Hasszán (Félre) Ettől féltem én.
Rodna Hogyhogy? Mit merészelsz? Nem ismersz talán?
András Nagyon is jól, te gaz! S vajon te ismersz?
Gertrúd unokabátyja áll előtted!
Rodna András!... Végem van!
András Reszkess, áruló!
Nincs a világon nyelv, mely teneked
nevet adhatna; és a kárhozat
enyhe kis büntetés. De énelőlem
el nem szelelsz!
(Hasszánhoz) Őrizd, míg odajárok
Őfelségénél: tudja meg, mi készült!
Szemed le ne vedd róla közben! Inkább
lássam az ajtóhoz szögezve tőrrel,
mintsem a küszöbön!
(András távozik.)
Rodna (Behízelgő hangon) Pajtás!
Hasszán Az ördög!
Rodna Ha eleresztesz, nincsen az a pénz,
mit meg ne adnék szabadságomért.
Hasszán Tízezer tallért?
Rodna Megkapod.
Hasszán A gyűrűd?
Rodna Tessék! (Átadja neki)
Hasszán S a Hercegnek semmit nem ártasz?
Rodna Az égvilágon.
Hasszán Lelked rajta, Rodna?
Rodna Esküszöm!
Hasszán Mondd hát: „Arra kérem Istent,
juttasson engem szörnyű végre, ha
a Herceg életére törnék!” Halljam!
Rodna Sújts hirtelen halállal, Istenem,
ha András életére törnék.
Hasszán Itt a
tízezer tallér?
Rodna Nincs, de rögtön itt lesz.
Hasszán Köszönöm... No csak, írd ezt itt alá
biztosítéknak! (Kezében tartja a papírt.)
Rodna (Az asztalhoz megy aláírni.) Mi a szövege?
A kesztyűd eltakarja.
Hasszán Fontos az?
Csak írd alá vakon! Itt nincs helye
faggatózásnak... úgy hiszem!
Rodna No, jó... jó.
(Hasszán átveszi a papírt, összehajtja, és a mellényébe rejti)
Most már eressz el!
Hasszán Adsz öt perc előnyt.
(Félre) Torkig vagyok a dolgaiddal, Rodna.
E tárgyacskákkal tönkretehetem
a főztödet, s hazug szád lesz a veszted.
(Rodnához) Akkor most jó reggelt, uram!
(Hasszán távozik)
Rodna Elég volt, lelkem! Ne remegj tovább!
Legalább emiatt ne! Szórd a szélbe
félszed! Andrásnak meg kell halnia.
De nincs, ki... Hah, a bandám! Egyikünknek
a szakadék fenekén a helye.
Hadd jöjjenek, kik odaküldik őt!
3. Szín – Szomorkás berek; egy ér fut rajta át. – Ragotszki és néhány kísérője
Ragotszki A Hercegnek és sötét emberének
már itt kellene lennie. Mi történt?
Lesz, ami lesz, én...
(Hasszán jön, sietve)
Hasszán Vége van neki!
Ragotszki Hol a Herceg?
Hasszán (Diadalittasan) A bandát, Rodna grófét,
széjjeloszlattam fondorlatosan,
e gyűrű jóvoltából.
Ragotszki Hol a Herceg?
Hasszán Jön Rodna majd, hogy mürmidonjait
a Hercegre uszítsa; de ha jön,
a sötét sivatagba visz az útja,
amelyben már a gödör várja őt,
s az olthatatlan láng a fenekén.
Ragotszki Miről beszélsz?
Hasszán Hogy Rodna veszni fog.
S mint férges gyümölcs hull a földre le,
úgy hull beszenteletlen sírba ő,
ha utoléri bosszúm. Hallga csak!
Nem hallasz semmit?
Lélegzetnyi zajt sem.
Én egy kiáltást véltem hallani,
de hát különös lények laknak erre:
olykor egy árva madár felsivít,
reánk hullatja piszkát, s elrepül.
(Szünet)
Micsoda csönd! Csak az a végzet-óra,
csak az a patak ott...
(Harangkondulás)
Ragotszki S a gyászharang szól.
Hasszán Felhőkből hallani: a levegő
felkapja baljós hangját, s száll vele:
viszi a szélszabdalta pusztaságba.
Nem gyullad fény. Nincs is tán senki itt
rajtunk s az Időn kívül.
Rodna (Rodna rohan be) Tönkretettek!
Végem!... A bandám! Hova lett a bandám?
Hasszán (Megragadva Rodnát)
Megszegted esküdet, s most meglakolsz!
Rodna Hova tűnt el a bandám?... Hé, eressz el!
Hasszán Hiába ordibálsz: itt senki sincs
mirajtunk kívül. Bandád hazaküldtem.
Rodna Ki vagy te, alja fickó?
Hasszán (Ledobva köpenyét) Nem tudod?
A mór! Akit te kutyába se vettél.
Mi lelt? Tán elnémít a végitélet?
Kapsz tőlem pár percet, hogy összeszedd
rongy életednek bűneit, s imádkozz.
Rodna Fulladozom! Csak nem akarsz megölni?
Kérj, amit kívánsz! Mindent megadok.
Aranyat rúdszám... Hogyha drágakő kell,
gyémánttal átszőtt selymet kapsz ruhának,
olyat, amelytől káprázik a szem.
Csak hagyj életben.
Hasszán Hogy’ végezzük őt ki?
Rodna (Hevesen)
Ragotszki! Nem látod, hogy mire készül?
Könyörgök, tiltsd meg néki! Nem szabad!
Ragotszki Nem ölhetsz, Hasszán, törvénytelenül.
Ítéletet előbb a földi bíró
mondjon ez úr fölött, s csak azután
az égi.
Hasszán Kész az evilági már. –
Nézd ezt a felhatalmazást, amely
itt van, a szívemnél, mint tőr a tokban,
s melynek pengéje, hogyha kivonom,
éltét szegi... Nos, győződj meg magad!
(Átadja neki a papírt)
Ragotszki (Olvassa)
„Megengedem és megparancsolom,
hogy hű alattvalónk... ezt kézbe véve,
nyomban végezze ki... Rodna... urat!...
Királyi pecsétünkkel szentesítve.
Gertrúd.”
Rodna Ez hamisítvány! El ne hidd!
A mór eszelte ki! Ez hamisítvány!
Hasszán (Rodnához, halkan és jelentőségteljesen)
Ha az, tiéd: te adtad ezt kezembe,
hogy Andrást végeztessem ki vele.
S neve helyébe, félórája sincs,
te írtad be a magadét. Nem így van?
Rodna Veríték ömlik végig testemen.
Semmi remény nincs? (Halálra váltan áll.)
Ragotszki Mily módon tegyünk
a királyi parancsnak eleget?
Nem szennyezem be kardom.
Hasszán Azt nem is kell.
Uram! Amikor ez az áruló
bennünket bérgyilkosnak fogadott fel,
azt parancsolta, hogy Gertrúd királynőt
fojtsuk e zord, magányos vízbe itt.
Ne legyen sorsa az, mit néki szánt?
Ebben a fejedelmi öltözékben,
mely mint halotti lepel, úgy fedi,
fektessük őt a hideg, néma vízbe,
hadd villogjon ki pompás bíbora!
Ragotszki Kitűnő gondolat.
Rodna (Erőtlenül) Óh, irgalom!
Ragotszki Majd társaim segítnek. Én magam
a palotába indulok. Ha végzel,
gyere te is.
Rodna Erőtlenül) Ó, ne hagyj itt! Kegyelmezz!
Ragotszki (Fejét rázva)
Most már a Legfelsőbb Bíróra bízlak.
Hasszán, igyekezz!
(Ragotszki távozik)
Hasszán Rajta, cimborák,
végezzünk röviden!
(Rodna, látva a közeledőket, térdre roskad.)
Rodna Ó, drága Hasszán,
nem tenyeremből ettél? Könyörülj hát...
Hasszán (Félbeszakítja)
Te meg akartad fojtatni királynéd. –
Ajkad, amelynek csókja is hazug,
hiába könyörög. Vigyétek el!
Rodna (Erőtlen, kapkodó hangon)
Állj! Ne siess!
(Egy pillanatig képtelen folytatni,
majd sikerül hangját visszanyernie.)
Hasszán! Hagyj lélegezni!
Éljek szennyhalmon, bűzben, vaksötétben,
vagy hol száz éves hullák fekszenek
nemrég temetett gyermek holtak mellett,
rothadva óriás márványlap alatt –
így vezekelvén át, mi hátravan:
mindegy nekem, csak levegő legyen,
élethez elegendő, s ne halál!
Hasszán Hagyd abba! Hogy mersz így lealjasulni,
hogy már bennünket fojtogat a szégyen!
Rodna Te oly tettekkel vádolsz engemet,
miket a Végzet döntött el, nem én.
(Jámbor hangon)
Egy perc... egy hő imára még?
Hasszán Legyen.
(A többiekkel együtt hátrál néhány lépést)
Rodna Hát nincs remény? De mit papolnak akkor
isteni irgalomról? Hogyha volna,
imám nem fújná vissza rám a szél.
Hogy én, a marsall, nádor és király,
meghaljak? S vízbe fojtva, mint a macska?
Miért küszködtem akkor, s szövögettem
hálóim?... Esztelen! Így tőrbe estél?
(Kétségbeesetten veri a mellét)
Nem engedek! Én bűnös nem vagyok.
Nem bíróság ez, gyilkosok tanácsa!
Andráshoz apellálok, s nem merítnek
nyálkás mocsárba, viperák közé,
hogy ott halálra marjanak, s az élet
finom szeszét és édes érzetét
egy örök álom űrje váltsa fel.
Vagy hogy...
(Pár pillanatra elakad a hangja)
Te szent ég! Talán nem is űr
lakja a feneketlen szakadékot,
hanem ezerszer félelmetesebb
dolgok a rothadásnál... Testtelen
bűnök, jajok és fojtott sikolyok,
szikrázó ördögarcok... Közrefognak!
(Sikoltva görnyed össze, mint akinek eszét vette a félelem)
Hasszán Ti következtek. Béna és süket.
Nem baj, csak kezdjétek. Lám, térdei
összeverődnek!... Ily ábrázatot
márványlapokon láttam. Ráncain
vastag veríték. Tárt tekintetében
nincs gondolat. Lelke, mely elborult,
ki nem világosul már soha többé,
s mindegy neki, holt-e már, vagy él még.
(Megragadják Rodnát, aki felüvölt, midőn a víz felé vonszolják. Hirtelen kitépi magát kezükből, és a színpad előterébe támolyog.)
Rodna (Vadul körültekint)
Ti nem hóhérok vagytok, gyilkosok!
Rangot kapsz, Hasszán, nagy kitüntetést!
Fulladok! Ments meg! Ments meg a pokoltól!
Föl sem oldoztak! Reszketek! Hideg van!
Vérem besűrült, s mindent hó borít!
Halálra váltam, hajam él csupán.
Sötét... sötétség vesz körül. Könyörgök,
hadd vezekeljek!... Emberarcotok van,
de hol a szív, a lelkiismeret?
Lelkemre kérlek, irgalmazzatok!
Nem? Reng a föld alattam, süllyedek!
Szentség és feloldozás nélkül? Így?!
Nem, nem! Iszonyat! Nem halok meg így!
(Az utóbbi mondatok közben fokozatosan a földre süllyed, míg legvégül, a félelem tetőpontján, holtan esik össze.)
Hasszán Emeljétek fel!... Többé nem beszél.
(Azok közelebb mennek, hogy felemeljék.)
Egyik Kísérő Ez hulla már.
Hasszán (Rövid és döbbent csönd után)
Szörnyű, de így igaz:
a halálfélelembe belehalt.
Így zárta le az Égnél tartozását.
Maga vonta fejére ezt a véget.
Süllyesszétek vizi sírjába testét!
Menjetek!
(Társai távoznak Rodna holttestével)
4. Szín – Lakosztály: a szín végében egy alkóv, amelyben Beatrice alszik; közelében Gertrúd Királynő ül, egy fiolát tartva kezében (A IV. Felv. 1. Színének helyszíne) (Gertrúd előrejön, megáll, és magában mormog, mielőtt hangosan megszólalna.)
Gertrúd Csak ne emlékeztetne így Atyánkra!
Vagy csak a képzelet láttatja úgy?
Mit tétovázom annyit tett helyett?
Kétszer akartam fölkelteni már,
de valami varázslat mind a kétszer
elvette szóm. Asszonyi gyengeség
ne álld bosszúmnak útját!
(Közelebb lépve a pamlaghoz) Nézz oda!
Arcán valami mosolyféle bujkál,
mit boldog ábránd kelt az álmodóban.
Úristen! Ő az, kit a képzelet
melléje fektet; igen, kebelét
mint tó vizét a vad szél, úgy dagasztja
karjának ölelése; és az ajka
e két nedves, vörös szirom piheg.
Meg kell, hogy haljon a buja! Igen!
Forró csókoktól reszket, rogyjon össze!
Én elfátylazom ajkad mindörökre!
Letépem róla szeretődet! Inkább
mennykő lett volna párod! Hol a méreg?
Nem, az túl lassú.
(Egy asztalkára helyezi a mérget)
Meztelen vasam
(Előhúzza tőrét)
gyorsabban hat majd bájaidra és
simítja el kis hullámaidat.
(Az ágy fölé hajol, majd visszahúzódik egy pillanatra)
Hogy van ez? Gyermeteggé vált erőm:
dühöm hiába uszítom reá?
Beatrice (álmában) András!
Gertrúd Ez a név visszaad magamnak.
(Éppen döfni készül, amikor belép András, és kicsavarja kezéből a tőrt)
András Állj, gyilkos! Vissza!...Ó, kegyetlen asszony!
Gertrúd (Megriadva) Ki vagy te? Áruló!
Ezt hogy merészled?
András Ártatlant ölnél? Védtelent, akit
a természet köt hozzád? Félretolsz
minden emberi érzést? Ó, szivemben
kettős harag forralja a rokon vért,
s kergeti arcomba! Hitvány királynő!
Gertrúd Nem tartozom felelni senkinek.
Eressz el, szolga!
András (Szigorú hangon) Szót se szólj! E perctől
parancsolásra többé nincs jogod:
nem vagy uralkodó.
Gertrúd Elég! Eressz el!
András (Ünnepélyes komolysággal)
Asszonyom, ne légy elbizakodott!
Tompítsd sas szemed villámlásait,
helyettesítsd csodálkozással inkább,
nehogy dühöd, a magasba törő,
az ég tüzes nyilát zúdítsa rád!
Gertrúd Engedj elmennem!
András (Ellentmondást nem tűrő hangon)
Vigyázz, nem ajánlom!
Királyságodtól megfosztottak. Engem
küldtek, hogy hírét tudassam veled,
és fűzzek rozsdás láncot hófehér
tagjaidra, hogy mint szerelmes kígyó,
utat rágjon magának szívedig,
s ott sütkérezzék.
Gertrúd Királyok Ura!
Ki parancsolta ezt?
András Ki más? A férjed!
S hogy vessek véget bíbor bűneidnek,
s fojtsam páratlan tested vízbe ott,
hol hazug részvét nem kíséri. Kész vagy?
Gertrúd Megőrülök. Ezer vad fúria
tombol fáklyával bennem. De te nem mersz
bántani minket. Királynőd vagyunk.
András Tévedsz! A jogtalan tett a királyt
megfosztja méltóságától. Az Ég
a fölkent főre szentségét nem adja,
ha azt nem lakja senki, mint tiédet.
Mert mikor bűnt követsz el, szent erőd
elhágy. És bíbor köntösöd a nagyság
halotti leple már csupán. De mondd,
mily ördög bírt reá, hogy kést emelj
erre a szép virágra, mielőtt még
eláraszthatná édes illatával
országodat? Könyörgök, válaszolj!
Gertrúd Nem tartozom vele, és nem tudok.
Hangod a vallomástól visszatart.
Neked halotti lepel köntösöm,
a királyok bíbor színével ékes...
Így csak ellenség szeme néz reá,
amelyben nincs iránta tisztelet.
Vagy könnyeink talán a hullafoltok
súlyos redői közt? Szegény fejem!
Ki koronát hord, kint hordja szivét,
s vak a fénytől, mely otthonába tör,
amelynek valamennyi terme színház.
A kék szín lég kibontja szárnyait,
a víg, örök nap visszaifjodik,
s minden hajlékra szent kegy záporoz,
csak ez marad magányos, ez a népes.
Minden szív társra lel, csak az enyém nem,
a leghatalmasabb... A nyomorúság
terén legalábbis! Kinek keserves
könnyei titkon ömlenek, mivel
koronás főnek méltóság a dolga,
s reá egy nemzet szeme szegeződik.
Mindenek közt, mi fénytől menekül,
s örömmel bújna rejtekhelyre el,
én, akinek fenséges csönd a társa,
én nem tudom csak, hova, merre bújjak
a szemektől, mik bekerítenek.
Nem rejthetem szívemnek sóhaját
a ködnek tágas köpenyébe sem,
vagy vastag felhőbe, hogy lepje trónom,
a szemek minden tettem követik.
S ha kába méltóságba burkolóznék
szívük elől, úgy megvonnák bizalmuk.
Egy jót tehetne csak a sors velem,
és meg is tenné, hogyha nincs hugom,
ki mint ámító, vásáros cigány
ellopta jussomat.
András Avass be, kérlek,
mi jussod lopta el?... A herceget?
Gertrúd (A meglepetéstől egy pillanatra elnémulva)
Merész vagy, lovag. Ám ha már beszélek...
Gyötrő remények!... Óh, ti, kik fülünkbe
álmot susogtok, csaltok, mint a zöld ág,
mely szeretőként széllel enyeleg!
(Tenyerébe rejti arcát, majd újra fölfedve, színlelt nyugalommal)
Ahogy mondtad.
András Hallgass meg, kérlek, akkor...
Boldog időket éltem egykoron,
megboldogult atyád kedveltjeként.
Történt egyszer, hogy megriadt lováról
földre esvén, egy óriási vadkan
meredt fölébe roppant agyarával,
de én még jókor ledöftem a szörnyet.
Gertrúd Drága atyám! S te megmentetted őt?
András Igen, s először húgod tűnt elém,
majd András herceg...
Gertrúd Húgom? Mondd tovább!
András Te már királyné voltál akkor, vagy talán...
Mit mondtál, hol voltál te akkor?
Gertrúd Nem mondtam semmit. Könnyem hullt csupán.
S drága atyámat többé sose láttam.
Pedig mily hőn szerettem, s mennyire
fáj, hogy dicső alakja nincs jelen.
Térden hálálnám meg az égnek őt.
Az égnek s néked.
András Ezt tette hugod.
S tisztelt atyád kezünket egybefonta.
Nem az vagyok, kinek ruhám mutat.
A szép Beatrisz keze vont ide.
Gertrúd S ő megtagadta volna óhajod?
A háládatlan!
András Te az ő helyében
mást tettél volna?
Gertrúd Kérlek, mondd tovább!
Nem volt ellenfeled szívében? Akkor?...
András Szerettem jó atyád, és ő is engem.
Beszélgetéseink során nemegyszer
tért ki reád is.
Gertrúd Énrám? Ne mondd!
Gondolt Gertrúdra? Óh, a drága, drága!
András Azt mondta rólad, hogy természeted
Olyan, akár a tűz, oly lobbanékony.
Szívednek meg kell perzselődnie,
hogy lásd hibád. Szemednek könnye kell,
hogy megtisztítsa szenvedélyed.
Gertrúd Óh!
Mily jól festett le, s mily sajnálatos, hogy
megvonta tőlem régi, mély bizalmát!
András Magát vádolta, mért nem fogta vissza
vad véred addig, míg az született
nemességedet nem rontotta még meg.
Így – mondta – bűnöd joggal tépi őt le
Ábrahám kebeléről.
Gertrúd Óh, Atyám,
nem fogok ártani!
András Én azután
harcolni mentem, búcsút véve tőle.
Nem láttam többé, de a képe itt van,
szívemben, élőn, s forrásként buzog.
Zápor ő, mely az elszórt magvakat
oly édessé teszi, hogy nem is értjük,
hová lett éltetőjükből a kín.
Ámde szárítsd fel, hölgyem, könnyedet, mert
van még szívedbe mit csöppentenem.
Gertrúd Atyámtól? Hadd borulok arcra akkor,
mint nagy szárazságban a nyomorultak,
fölgyűjtve ingükkel a harmatot.
Virágfüzér lesz bennem mindenik
ajkán termett szó... Mit mondott atyám?
András Halálos ágyán írt nekem, de egy gaz
föltartóztatta emberét, ezért
csak most kaptam meg... s adhatom kezedbe
ezt az emléket,
(Egy kis dobozt nyújt át)
hogy, ha rátekintesz,
atyád szigorú hangját halld magadban,
s ne bűnös akaratodat. Hogy érezd,
ő gyermekén tartja tekintetét,
s látja, szavát az hogy’ fogadja meg.
Gertrúd Mit rejt e doboz?
András Atyád arca mását.
(Fölmutatja a miniatúrát)
Gertrúd Add ide! Add ide!
András (Ünnepélyesen) Tessék, KUZIN!
(A Királynő remegve, szinte önkívületben veszi át, majd némi szünet után, komoly arccal mered a férfira, és felkiált.)
Gertrúd András!
András Olvasd el!... Rögtön itt vagyok.
(András kimegy)
Gertrúd Atyám levele... Óh, unokabátyám!...
Nem tudom elolvasni könnyeimtől.
Vád a fejemre mindenik szava.
(A papírra pillant)
Andrásra száll áldása!... S a király
elveszi húgom? Soha! De atyám
azt írja itt, ha ellenszegülök,
márvány lakát feltörve itt terem,
hogy megbüntessen. (Ránéz a képre)
Az ő képmása! Milyen eleven!
Mintha ő maga volna... Ritka művész! –
Szemében ott lobog a lélek, és
életre melegíti. Ó, te por!
Hajdan én nagyszerű atyám, mi vagy
te most, ha nem por? Ám te tiszta lelked
és tiszta szellemed a rothadást
messzire űzi, s megrázza valóm.
Van valami, ami megérteti
éles tekintetét, mely mint az örvény
szívja be lelkemet, és issza vérem,
mint a hold az árt, megbánást mérve rám.
Vesztettem. S immár sértett húgomé lesz
a boldogító élet ővele...
(András parancsoló hangja kintről)
András Fogjátok el Rodnát, az árulót!
Gertrúd Mit hallok? Ellenségemmel kötöttem
felbonthatatlan szövetséget a
sűrű füstben, mely elfelhőzte elmém?
Oly okból, mit most kisöpör a szél?
Most mit tegyek? Ki rejt előle el?
Nem veszek levegőt, és meghalok...
De jön. Azonnal ideér.
(A méregfiolára pillant) Jöhet!
(Fölkapja a fiolát)
Te életadó, fényes, tiszta szellem,
ki úgy pezsegsz, forrsz kristály otthonodban
a lámpafénynél, mintha csak a nap
a te nedved gyűjtötte volna rügybe,
és hagyta volna kegyként énreám:
szabadíts meg Rodnától! Vígy oda,
hol árulók nem törnek hercegekre,
s nem tölt hiszékeny fült színig hazugság!
Hol barna bőrű, villás hitszegés
nem áll döfésre készen, s nincs sötét,
ördögi összesúgás, zendülés,
véres tekintetű, sápadt bitorlás,
de van helyette...
(Belép András és Ragotszki)
Rokon! Rád köszöntöm!
Tiéd legyen az ország... mely miénk volt!
Sokáig élj, és boldogan!
András Mit tettél?!
Gertrúd (Elhalóan) Ez a fagyos kéz utoljára érint...
Méreggel kioltottam életem.
András (Átkarolja) Drága hugom! Ne tedd ezt! Mit cselekszel?
Vond vissza, kérlek!
Gertrúd A sír oltalom.
András Mi ellen?
Gertrúd Túl nehéz kimondanom...
Nevetséges és aljas férjem ellen.
András Ő már halott.
Gertrúd Örömhír... Rajtavesztett?
De már... mit ér?... Bocsáss meg, Istenem!
Kösd föl a hajamat: nyakamba hullik,
mint tűzfonál... Óh, karjaid között!...
Milyen lehet az élet, hogyha már
a meghalás is ilyen boldogító? (Meghal)
András (Ünnepélyes csönd után)
A szépséges Királynő halhatatlan!
(Egy pamlagra helyezi a testet)
Ó jaj, szivem üvölt a fájdalomtól,
de vár a munka... Ragotszki! Hallod ezt?
(Kiáltások hallatszanak kintről)
Ragotszki A királyt köszönteni jött a nép.
András Ereszd be, kérlek.
(Belép Hasszán és a népség) (Hangos kiáltások)
Tömeg Isten éltesse Andrást, a királyt!
Hasszán Uram? A korona!...
(Beatrice, aki közben fölemelkedett fekhelyén, az előtérbe jön)
Beatrice Nem álom... András és a korona,
mit ráillesztenek... S ujjong a nép!
Mily rémálom gyötört!
András Hagyd, kedvesem!
Nem folytatódik. A félelmeket
hagyjuk okozóikra! Bizonyítsuk,
mily mulandó a sors minden kegye,
csak az igaz hűségre épülő nem.
Égbe visz az, hol minden jó lakik.
A többi hiú, szemkápráztató
kurta öröm. Kincse az Indiáknak
s a tiszta szellemek jutalma is
tüstént letűnik, feledésbe megy,
amint a színre rágördül a függöny.
A függöny legördül
