Minden este ugyanúgy indul. Mézesbarna férfihang sorolja a támogatókat, pontban nyolckor megszólal a harang, majd alumíniumfényű női hang biztat a helyfoglalásra. A beálló rövidke csendben csípős férfikölnik fullasztó illata lebeg fel a sötétülő égre. Még a szúnyogok is meggondolják a támadást.
Az ember elmerenghet, vajh, mi történne, ha egy ilyen estén valaki tényleg akarna mondani valamit valamiről. Hisz a kollektív zsibbadás már a bejárati büfénél megkezdődik, s a morális békén hagyás reménye egészen elernyeszti a közönséget, mire a nézők a széksorokba érnek. Ezért hát jobb is csínján bánni bármiféle mondandóval, mert a nyári esték közönsége legtöbb esetben pontosan azt kapja, amire készen ül.
Rideg Sándor: Indul a bakterház
Turay Ida Színtársulat
Ez azonban talán mégiscsak több volt kettőnél. Pedig a többi előadáshoz képest ez a produkció egészen frissnek mondható, hiszen 2008 decemberében volt a soproni Petőfi Színházban a bemutató. Ennyi idő alatt össze is érhetett, el se fáradhatott.
Krsztovics Sándor díszlete balra kortalan magyar konyha ülőalkalmatosságait, jobbra ólak és istállók bejáratát formázza, köztük a szokatlanul nagy játszótér különböző kapukat enged megjelenni. A fabudi, mint egy ugrásra kész pulikutya, két kerek lyukszemével lesi a lenti emberhadat, központi helyen uralva a terepet. Darvasi Ilona jelmezei korrekt módon, szinte óvatosan öltöztetik a helység bakterját és annak bolond házanépét, valahol a népszínmű és a mesejáték között egyensúlyozva.
Rusz Milán mint vőfély és narrátor az „Ihaj-csuhaj rókaprém, más is Jóska, nem csak én” indító szövegtől kezdve a záró „Nem-nem-nem, nem-nem-nem, nem megyünk mi innen el”-ig a választott mulató nóták világában maradva harmonikázza és énekli végig az estét. Cseke Péter, a rendező gondosan ügyel arra, hogy nagyobb gorombaság, ízléstelenség ne essék a nyílt színen. A társulati hajlandóság mintha időnként megvolna rá. Boross Zoltán mint Bendegúz, a kaotikus felnőtti világban bukdácsoló-ügyeskedő regénybeli gyerekhős nem tízéves kölyökként, hanem szemüveges titkárfiúként kezdi és zárja a játékot, visszaemlékezve és keretbe foglalva a történéseket.
Egy másik, egy zenei keret is van, illetve inkább szeretne lenni. Cseke Péter szerette volna úgy gombolyítani és gömbölyíteni ezt a játékot, hogy a „Jóska, levelet hozott a posta” zenei világát a „Tavaszi szél vizet áraszt” dallama és szövege fogja közre. Ez vakmerő próbálkozás, nem is sikerül. Ezen az esztétikai domboldalon nem tud ez a golyó fölfele gurulni. Ráadásul a végén a népdal maga a beethoveni örömódára vált át, kis ritmuscsúsztatással, üzenve, hogy valahogy eddig kellett volna eljutnunk.
Csakhogy. Hiába van az előadás „megcsinálva”, vagyis hiába pontosak a ki- és bemenetelek, hiába van kitalálva és elképzelve, hogy a játék a vásári komédiák és a bábjátékok stilizáltsági szintjén működjék – példa erre Nemcsák Károly Patás-alakítása –, nem működik. A közönség alig nevet az előadás ideje alatt. Tóth Judit mint Banya jelentős bátorsággal indul neki a feladatnak, de érezhetően fél a vastag szemöldökű vénasszony megformálásától. Mikó István most mint lágyuló agyú, de még nőkre gondoló bakter, szokása szerint, semmitől se riad vissza. A föltehetően közönségcsalogatónak hívott Szacsvay László mint a háziakat megkopasztó Piócás egy rövid jelenés, majd egyetlen zárt jelenet erejéig van jelen, s tisztességgel megússza a rendesen felépített antrét.
Ha valaki erősen figyel, még azt is észreveszi, hogy a dialógusépítésben olykor határozott zenei minták mutathatók ki. Igen ám, de ez azért mégiscsak egy holdbéli nyelv, kificamodott hangsúlyokkal. Eltévedt népiség ez egy szeretetlen, morbid közegben, ami egyébként nem áll távol az alapmű világától, csakhogy annak színpadi megvalósításához másféle áttételek lennének szükségesek.
A rendezés megpróbálta fölstilizálni a regénybeli világot. De ez a törekvés csak a rajzfilmes poénokig jutott el, a csináltság szintjén maradt minden. A színészi alakításokat tekintve senki nem érkezik meg a maga figurájába. Túlpörög, átbillen minden pillanat, nincs jelenlét, nincs egy pillanatnyi jó csönd, csak szorgalmazott figurázás van. A színpadra lépők mindegyike jól beszél, jól énekel. Máshol ez kincset érne. Ez a „profizmus” azonban csak szakmányban végzett munkát jelent.
Üzembiztos itt minden. És végtelenül üres.
Frederick Stroppel: Sors bolondjai
Budaörsi Játékszín
Bár az eredeti bemutatót a színlap 2009 februárjára teszi, Pikali Gerda, a négy szereplő egyike már 2004-ben azt nyilatkozta, hogy vagy százszor eljátszotta a fehér ruhás menyasszonyt ebben a darabban. Magyar Attila pedig, az egyik szereplő, úgy rendezte meg az előadást, hogy Szirtes Tamás hajdani munkáját vette át, amint azt korrektül ki is írják mindenhová. A kiírások pontosságát és az előadásokat kísérő szórólapok dramaturgi fegyelmét példázza, hogy a szerző nevét Frederick Stropelnek jelzik, amiért is aztán sehol nem lehetett rátalálni a neten. Aztán persze minden megoldódik, Stroppelről kiderül, hogy jó húsz éve egyike a legtöbbet termelő amerikai színdarab- és tévéjátékgyárosoknak, s mindig komédiában utazik, sikerrel. A magyar fordító Debreczeni Júlia, a színlapon Debreceni Júliaként szerepel.
A jelenlegi produkció alkotói és prezentálói különböző módokon és különböző időkben kapcsolódhattak ehhez az előadáshoz, de ami létrejött, az aztán bejárt mára már hegyet-völgyet, nagy szériában, országos terítéssel zajlik vele a népszórakoztatás.
A mű maga – elképesztő semmi: két pár, a házasságot kötő, majd abban egymást módszeresen gyilkoló Chuck (Magyar Attila) és Gail (Pikali Gerda), és a végén szintén házasságot kötő, ám addig egymást módszeresen gyilkoló Jay (Szakács Tibor) és Bonnie (Timkó Eszter) történetét látjuk. Az előadás, fura módon, időnként mégis megállni látszik a lábán. Tiszta műfaj ez, pókhálóvékony cselekmény, sematikus figurák, száraz poénok, s ha van hozzá pár színész, meg van mentve az este.
Ez a kezdetben belvárosi bárokban vergődő, majd később kertvárosi rivalizálásba érkező, kívül-belül unalmas négy fiatal az 1994-ben született darab szerint húszon, a produkció szerint harmincon is jóval túl van. Teke, darts, grillsütés, ivás, evés, vásárlási hiszti és szerelmi nyöszörgés, nyögvenyelős lakodalmi idétlenkedés adja a fényképezhető akciókat, a szövegbeli megnyilvánulások viszont idézésre sem igen érdemesek. Locsognak, fecsegnek, sikítoznak és kergetőznek, frázisokat mondogatnak, berregnek és herregnek, ám időnként pont jókor állnak meg, s ilyenkor kitör a nevetés. Vékony bohózat ez, de mégiscsak bohózat.
A legnagyobb nézői feladat Pikali Gerda barna-barbie forma nőjét elfogadni és megszánni. Timkó Eszter alternatív színházakban marhaságokat játszó, s tévéreklámokkal pénzt kereső, iszonyúan buta celebje nálunk is ismerős. Szakács Tibor mondatai akár egy Woody Allen-opusból is kölcsönződhettek volna, érződik is az alakításon egy enyhe kis Kern András-buké. Magyar Attila esendő kisembere azonban megemeli az előadást. Ha ő színen van, élet van jelen, és fájdalmas kis igazságok sorjáznak a színpadon. A könnyes bohócéria szép iskolagyakorlata ez, pontos, tiszta játék, melynek csúcspontja a zárás előtti pillanatokban fölhangzó lázadó-monológ, amely természetes módon váltja ki a nyílt színi tapsot. S a közönség elégedetten távozik, mert a megzörrent mikroportnak köszönhetően még egy olyan rögtönzéssort is láthat, aminek poénjain még a színpadon lévő nők is elfordulva sírnak.
Kell több? Egy apróság: Muladi Klári jelmeztervező nevét nem sokszor lehet olvasni. Ám az a barackszín terhesruha, amit Pikali Gerdára adott, a nyár legszebb ruhája volt.
Gábor Andor: Dollárpapa
Karinthy Színház
Jó dolog az, ha valami jó anyagból van. Ez az előadás igen jó anyagból van. Vajda Anikó és a rendező, Cseke Péter még épp mértéktartó átdolgozása arányos, játékosokra és nézőkre tekintettel lévő színpadi szövegkönyvet teremtett. De a döntő érv és a siker biztosítéka a tüneményesen érzékeny szereposztás. Ennek következtében aztán a rendező erénye, hogy képes zeneileg megszőni egy térben is rendben tartott produkciót, sikeresen érvényesült. Díszlettervező a fillérekből is teremteni tudó É. Kiss Piroska, jelmeztervező a második felvonás frissen meggazdagodott hölgyeinek öltöztetésével különösen nagyot villantó Tordai Hajnal.
Az előadást a duci Rozál, vagyis a cselédlányt játszó Balázs Andrea adja el először a közönségnek. Nem mintha új megoldásokat hozna, de a lénye igen szeretetreméltó. Nagyságája, a még mindig szép Sára Bernadette pont az a száraz úriasszony, akit komolyan kell venni, de muszáj is menekülni tőle. Koltay nagyságos úr, a habókos latintanár szerepében Konrád Antal parádézik boldogan. Két lánya, a szőkenő Gizike (Kovács Kata) és a barna delnő, Kató (Sztankay Orsolya) feladatuknak megfelelően teljesítenek.
A játék Molnár Ferenc-i technikákat alkalmazó spiritusz rektora a konspirációkat kitervelő ügyvéd, Szekeres Jenő, kinek szerepében Besenczi Árpád erős, jó stílusú, pontos komédiázással viszi előre a történéseket. A siralmas kisvárosi elit gogoli ihletésű csapata külön-külön és együttesen is remek: a kamerakész Kiss Gábor mint a szövetkezet igazgatója, Borbély Sándor ijedt polgármesterként, Németh Gábor mint klasszikusan gügye főúri vőlegény, no meg a bájosan erőszakos Rosenthal doktor, Kassai Károly olyan Molière-t idéző, tiszta komédiázást űznek, ami ritka dolog manapság. S hogy milyen nagy dolog a hitel, azt Körtvélyessy Zsolt rendőrkapitánya és a közönség által különös szeretettel fogadott Lőte Attila elegánsan gonosz főispánja bizonyítja.
Az este erkölcsi és érzelmi gócpontja a menekülő kisember megformálásával ragyogó alakítást nyújtó Sztankay István. Anélkül, hogy társait leárnyékolná, minden pillanatában külön szerződést köt a közönség minden tagjával az ő mélyen átélt, suta-szerencsétlen Hoffmann Tamása, a tengerentúli „dollárpapa” szerepében. Megrendítően kedves és figyelmeztető egyszerre.
Nem tagadható, hogy a Karinthy Színház előadását belengi valami finom kis ódivatúság. Vagy talán csak azért érezni ezt, mert olyan különös dolog manapság a szakmai perfekcionizmus és az emberi minőség együtthatása? Mindenesetre nincs azon mit csodálkozni, hogy az ezerfős közönség több tagja is olyasmit sustorgott távoztában: „Te, el kéne már egyszer menni ebbe a Karinthy Színházba…”
GABNAI KATALIN
