Az ötvenedik születésnapját ünneplõ Budapest Bábszínház különös ajándéka: Az ember tragédiája - bábszínpadon. Nem tudom, Madách Imre vagy Paulay Ede lepõdött volna meg jobban az ötleten, de való igaz, hogy a fénykorában európai hírû, Bartókkal, Sztravinszkijjal, Beckett-tel és Dürrenmatt-tal hódító teátrumtól (a hajdani Állami Bábszínháztól) megszoktuk a meglepetéseket. Az új színlap legelsõ sora: Báb-maszk- és látványtervezõ: Balla Margit m. v.

Annak, hogy a premier alkalmából nem az előadás rendezőjével, Garas Dezsővel és nem a dramaturgként feltüntetett, nagy múltú bábos tekintéllyel, Szilágyi Dezsővel ülünk le beszélgetni, egyetlen oka, hogy (meggyőződésem szerint) ezúttal Balla Margit nyújtotta a produkció legeredetibb és legizgalmasabb teljesítményét. Az adaptáció erősen megrövidített szövegén, a tömörítés tendenciáján, a főszereplők játékán is lenne mit vitatni, de Garas Dezső merészen ironikus, bár nem mindig következetesen érvényesített koncepcióját, Beratin Gábor (Ádám), Kovács Marianna (Éva) és Erdős István (Lucifer) játékát mérlegre teszi a kritika. Balla Margit látványvarázslata azonban nem jelzőkre, hanem feleletet váró kérdésekre ösztönzött. Hogyan került ismert és elismert, kiállító grafikusként kapcsolatba a színházzal?

Szó sincs váratlan, elemi erejű betörésről. Mióta az eszemet tudom, mindig színházat játszottam a korombeli gyerekekkel. Látványterveket már korábban is készítettem, a többi között a szolnoki Szigligeti Színháznak. Én terveztem Szilágyi Andor Rettenetes anya című darabjának játékterét. De mindig is különösen vonzottak a mesejátékok. Minden alkalommal meghatározó szakmai élményt jelentett számomra a Jeles Andrással való együttműködés...

Legutóbb egy iskolai előadás keretében a szerzői-rendezői és tervezői funkciót egyesítetted: a Kolibri Színházban látott Singer-adaptációt, a gyerekek játékát, de legfőképpen a te színházi képeskönyvedet igazi örömszínháznak éltem meg...

A Lauder iskolában, ahol vizuális művészetet tanítottam, minden évben lehetőséget kaptam egy "igazi" bemutatkozásra. Ez is a sorozat része volt.

Miben különbözik számodra a bábszínház - az igazitól?

Valójában tíz éve kezdődött a kapcsolatom a bábművészettel. Említettem már, hogy minden színház és minden színházi látvány érdekel, de az igazság az, hogy a bábszínházat minden más színházi munkánál nagyobb kihívásnak érzem. Itt másról, többről van szó, mert a játszó személyeket, a színészeket is félig nekem kell kitalálni.

Miért félig?

Mert azért a szerep, a dramaturgiai funkció, és ha úgy tetszik, a jellem is adott. Viszont én találom ki a figurát, én képzelem, illetve döntöm el, hogy hogyan néz ki a szerepet játszó bábu, hogyan mozog a színpadon.

Ez nagyobb hatalom, mint a rendezőé! Hiszen valójában nem választod, hanem megálmodod a színészeidet...

Az álom talán nem a legjobb szó. Nekem egészen pontosan azt kell megtudnom, bemérnem, hogy mit csinál a szóban forgó bábu a darabban és minden egyes jelenetben. Ennek ismeretében lehet csak pontosan kialakítani, illetve kiszámítani, hogy ehhez mit kell tudnia. A jó bábu nem tud sem többet, sem kevesebbet, mint amire a színpadon szüksége van.

És ezt hogyan számítja ki egy grafikus?

Talán mondanom sem kell, hogy nem egyedül. Mindig is rengeteg segítséget kaptam Koós Ivántól és másoktól. Főként a műhely dolgozóitól. Tudnod kell, hogy a bábjáték - csoportmunka.

Ez persze főként a technikára vonatkozik.

Nem csak arra. Amikor például az volt a feladatom, hogy egy udvaroncot tervezzek, a bábu jellemének érzékeltetésére azt találtam ki, hogy játék közben (szándékosan) összecsuklanak majd az ízületei, miközben gumiból tervezett ujjai rezegnek a színpadon. Ettől a bábu egész lénye gyenge lett és egészen feminin. Sápadt arcára sárga árnyékot vetett a sapka, és egész jelleme, udvaronc léte tükröződött a külső megjelenésében. De ehhez szükség volt a kivitelezők pontos és leleményes munkájára is.

Gondolom, a megvalósult produkcióban azután kölcsönhatásban van, illetve együtt hat a bábu teste és a jelmeze.

A bábuk esetében én nem nagyon beszélnék jelmezről. A tervezésnél rengetegszer bebizonyosodik, hogy a test és a ruha nem elválasztható. Előfordul, hogy egy-egy figurának igazából nincs is teste, csak ruhája. Vagy például hiányzik a karja. A jellem a bábu egész küllemét meghatározza, és a lelkéhez a jelenetben viselt ruhája is hozzá tartozik.

Kanyarodjunk most vissza a Tragédiához. Mit szóltál, amikor megkaptad a feladatot?

Izgatott és vállaltam.

Eleve tudtad, hogy nem klasszikus, hanem újszerű, ironikus közelítésről van szó?

Éppen ezt éreztem a legnagyobb kihívásnak. Az első perctől kezdve száz százalékig bíztam Garas Dezsőben. A közös munka ezúttal nem azt jelentette, hogy kapok egy kész rendezői forgatókönyvet azzal, hogy készítsem el a terveket. Mi ketten az első perctől kezdve az együttgondolkodás jegyében dolgoztunk, minden egyes jelenetet, ötletet megvitattunk. Legtöbbször szinte folytattuk egymás gondolatait. Amikor már kialakult bennem, hogy mi a feladat, mit kell tudni egy-egy bábunak az adott szituációban, akkor ültünk össze a műhelybeliekkel megbeszélni, hogy mit hogyan lehet megvalósítani. A konkrét rajzot csak ezután készítettem el. Például Garas elmondta, hogy a görög tömeget jellegtelen, masszaszerű képződménynek szeretné látni. Nekem ki kellett alakítani ennek a masszának a színpadi arculatát. Vagy, amikor megállapodtunk abban, hogy a bizánci kép végén a boszorkánybábuk táncra perdülnek, eszembe jutott, milyen groteszk látványt nyújtana, ha bundabugyiban táncolhatnának...

Szembetűnő volt számomra a szereplők közötti méretkülönbség. Igazi színházban ez aligha elképzelhető. Itt remek lehetőséget kínált a bábuknak a játékra, a nézőknek az asszociációkra. De mintha nem lett volna elég következetes a meglepő arányok kialakítása...

Ha Keplerre gondolsz...

Például.

Kepler felnagyításával a fejet, a tudás primátusát akartuk hangsúlyozni. A pátriárka nagy torz feje Péter apostolt is idézi...

De akkor miért nem nőtt hasonló méretűre az, aki miatt milliók verejtékeztek? Miért nem érzékeltette a figura nagysága például a Fáraó hatalmát?

Való igaz, hogy a bábokat nem kötik (földi) törvények. De azért Ádám ember voltától soha nem akartam túlságosan elszakadni. A nézőnek tudnia kell, hogy a Fáraó - Ádám.

Évával is mintha a kelleténél tapintatosabb lett volna az előadás. A paradicsomi Éva a gyerekrajzok naivitására és Jean Effel karikatúrájára emlékeztet. De az eszkimó asszonyt mintha nem merte volna eléggé, Madách víziója szerint eltorzítani a rendezés.

Az asszony furcsa rozmárfogát jelzésnek szántam, de közben fontosnak éreztem, hogy a járatlanabb néző is érezze: a jégvilágban is Évával találkozik.

Volt az előadásban néhány különlegesen kifejező, etalon jellegű vizuális ötlet. Lehet, hogy évek múlva sok minden kiesik a néző emlékezetéből, de a francia forradalom gigantikus húsdarálója, a kifelé gyűrűző trikolór szalagok látványa biztos, hogy megmarad. Mert amilyen szellemes a forradalom darálójának a metaforája, olyan kifejező maga a látvány. Szeretném tudni, hogy ez a rendező vagy a tervező víziójaként került az előadásba?

Ez speciel az én elrugaszkodott ötletem volt, és Garas rögtön igent mondott rá. Viszont vannak képi megoldások, amelyeknek már meg sem tudom mondani az eredetét. Legtöbbször a színpadi helyzetből és a bábszínház lehetőségeiből indultunk ki, és maximálisan igyekeztünk kihasználni a játéktér és a figurák mobilitását.

Nem egészen világos, mire gondolsz.

Mondok egy példát. Miltiadész egy kék lepedővel lép színre, ezáltal sikerül a tenger látványát is felidéznie. Amikor viszont a gályával elküldi a bajtársait, a "tenger" is feleslegessé válik, és egyszer csak eltűnik a térből. Képzeld el ugyanezt "igazi" színházban!

Beszéltünk arról, hogy ez nem a klasszikus Tragédia. Az előadás, a darab értelmezése eleve ironikus. A látvány bizonyos elemei - például az Effel-figurákat idéző emberpár folyamatos jelenléte - éppen erre az iróniára építenek, azt állítják előtérbe. Ugyanakkor szinte minden színben érvényesül a megkomponált képek esztétikuma. Akármelyik jelenet kerülne is plakátra - mindig valami szépet látnék. Mennyire tudatosan érvényesült ez a törekvés?

Semennyire. Szerintem, ha a szereplő vagy a játéktér kifogástalanul megfelel a funkciónak, ha azt nyújtja a nézőnek, amit a darab, a jelenet értelme megkövetel, akkor már a kép is élvezhető, sőt szép. A bábok játékterének kialakításakor egyetlen képben sem kerestem az öncélú szépet...

Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy én a magam részéről lenyűgözőnek éreztem az előadás képi megvalósítását és nagyon élveztem a vizuális ötleteket. Két fontos jelenettel azonban nemcsak dramaturgiai szempontból voltam elégedetlen. Úgy tűnt, mintha a napjainkban különösen aktuális londoni színre és a hátborzongató falanszter jelenetre nem maradt volna elég ideje, energiája vagy fantáziája sem a társaságnak, sem a tervezőnek.

Lehetséges. De gondold el, hogy a szöveg gondozója és a rendező számára elkerülhetetlen volt a húzás, a tömörítés... Valószínű, hogy Garas Dezső jobban és pontosabban tudna válaszolni a hiányérzetedre. De az evidens, hogy egy ekkora feladatnak nem sikerülhet minden részlete egyformán...

Most már jó néhány előadás lement. Érdekelne, hogy hogyan fogadja a játékot a közönség? Egyáltalán, kiknek készült a Tragédia bábváltozata? Gyerekeknek, kamaszoknak, felnőtteknek?

Kisgyerekeknek biztosan nem. Ahhoz még így is filozofikus. A felnőttek nyilván többet értenek meg Madách gondolataiból. De el kell neked mondanom, hogy egyébként is imádom a nagy fülű, szeplős kamaszokat az iskolában, a próbáinkon és most a nézőtéren is. Amennyire meg tudom állapítani, ők remekül veszik a lapot.

Hogy érzed magad grafikus vendégként az összeforrott együttesben a Bábszínházban?

Hadd feleljem erre azt: nem biztos, hogy alapvetően grafikus vagyok. Én mindig is kerestem és még mindig keresem a kifejezőeszközeimet, és most itt találtam meg a magam optimális lehetőségeit. Egyébként ettől a produkciótól kezdve már nem vagyok vendég, hanem a társulat szerződtetett tagja.

Ezek szerint vállaltad, hogy ezentúl képzőművészként gúzsba kötve fogsz táncolni?

A szabadság sohasem határtalan. Az ember először megkeresi a határokat, azután a módot arra, hogy egy kicsit túlléphessen rajtuk... Számomra - talán azért is, mert a megőrzött infantilizmusomnak hála rettentően szeretek gyerekekkel és gyerekeknek dolgozni, és mert szenvedélyesen izgat a bábszínház kifejezőeszközeinek relatív szabadsága - a lehető legjobbkor jött ez a kihívás. Az interjút készítette:

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1