Kecskeméti Katona József Színház 

A van klasszikus példa a zseniális és csaknem játszhatatlan drámaíróra, Wyspian´ski bizonyosan az. Pedig a lengyel mûvész igazi színházi ember volt, nemcsak költõként, de festõként is kivételes jelentõségû alkotó, aki valóban a színház egészében gondolkodott, akinek számára a képek ereje, a szcenika éppoly meghatározó jelentõségû volt, mint a textus. Mégis, mûveivel mindig is birkóztak, birkóznak a színházak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nálunk alig egy-két drámáját mutatták be, legtöbbször a Menyegzõt, leginkább a klasszikusoknak kijáró udvarias bólogatásoktól és hosszas ásítozásoktól kísérve.

A Menyegző esetében gyakran elhangzott, hogy befogadását történelmi ismereteink hiányosságai korlátozzák; hogy a lengyel történelemmel szorosan összefüggő szimbolikus vagy allegorikus figurákat csak akkor értenénk meg a színházban, ha valaki vizuális lábjegyzeteket mellékelne az előadáshoz. (Ami biztosan igaz is, mégsem hinném, hogy ez a probléma, ebből ugyanis az következnék, hogy a drámát és annak lábjegyzeteit ismerő befogadó maradéktalan színházi élményben részesül - saját bőrömön is tapasztaltam már, hogy ez nem feltétlenül van így.) A kecskeméti előadás rendezője, Bodolay Géza mindenesetre ezért érezhette úgy, hogy érthetőbbé, befogadhatóbbá teszi a művet, ha párhuzamokat keres a magyar történelemmel és kultúrával, s a jelképes lengyel történelmi személyeket jelképes magyar történelmi személyekre cseréli. S szinte természetes, hogy eljutott Ady Endréig, aki ha mindenben nem is, de költői erejében, műveinek látomásos vizualitásában, szimbólumokra való fogékonyságában és verselési mindentudásában párhuzamba állítható Wyspian´skival. (A szépen szerkesztett műsorfüzet a párhuzamot ki is emeli azzal, hogy az egymásra rímelő, egymással helyettesíthető versrészleteket egymás mellé állítja.) A Menyegzőből persze nem úgy lett A magyar Menyegző, hogy a rendező egyes Wyspian´ski-sorokat Ady-sorokra cserélt; Bodolay ennél sokkal nagyobb és elmélyültebb munkát végzett. Alaposan meghúzta a darabot, a szereplők nevét és funkcióját megváltoztatta, a szimbolikusan értelmezhető viszonyok többségét egyszerűsítette, számos vendégsort csúsztatott a szövegbe (a Keserű pohár Erkel által operaáriává zenésített változatától világirodalmi idézeteken át saját sorokig), s az így létrejött szövegváltozatot variálta az Ady-versekkel. Mindezt úgy, hogy az eredmény nem valami zavaros, verstörő katyvasz, hanem gördülékeny, szépen csengő, értelmes szöveg lett. Nem mondom, hogy nem törik meg helyenként a vers, hogy egy-egy váltás nem érződik élesebbnek, de drámai megbicsaklás, bántó stílusváltás, szájbarágó aktualizálás, gyenge poénkodás egyetlen sincs a szövegben. S a lengyel világ valóban zökkenőmentesen alakul át magyarrá, bizonyítva egyszersmind Wyspian´ski sorainak egyetemességét is. Ami nem jelenti azt, hogy Bodolaynak minden problémát sikerült megoldania. Ezek egy részéről nem tehet: vannak a szövegnek olyan sajátosan lengyel szimbólumai, amelyek behelyettesíthetetlenek. A Szalmabáb például ilyen; a helyette választott Madárijesztőhöz a magyar kultúrában nem tapad erős és egyezményes jelképes tartalom (még jó, ha a néző nem az Ózra asszociál). Így az sem válik világossá, hogy a későbbi látomássorozat mind a Madárijesztő megidézésének, lakodalomba hívásának következménye. Más esetekben viszont vitathatóak Bodolay változtatásai, amelyek időnként nemcsak egyszerűsítik, de el is szegényítik az alapmű tartalmát. Kivált ilyennek érzem Ráchel figurájának megváltoztatását; azzal, hogy a zsidó korcsmáros különös, misztikumra és "modernségre" fogékony lányából Annamária, a Tanácsosné unatkozó, kacérkodó unokahúga lesz a szövegváltozatban, nemcsak egy szimbolikus szerepet betöltő városi réteg marad ki a darabból, de az eredetiben tartalmi és stiláris szempontból is komplexen ábrázolt Költő-Múzsa-viszony (melyhez mellesleg Ady igencsak jó kapaszkodót jelenthetett volna) is végletesen leegyszerűsödik.

Ezzel együtt a létrejött szövegváltozat elvben alkalmas lenne egy Wyspian´skit közelebb hozó, erőteljes előadás létrehozására. Annak, hogy az előadás nem ilyen, hogy a beléfektetett munka és műgond ellenére alig-alig jön át a színpadon, megint csak vannak a rendezésen múló és azon kívül eső okai. Mindenképpen elismerésre méltó, ahogy Bodolay igyekszik totális színházban gondolkodni. Jó ötlet például a vetítés, kár, hogy maguk a filmek nem igazán emlékezetesek (sem tartalmilag, sem vizuálisan). Vannak viszont erőteljesre komponált képek a produkcióban (Mira János egyszerű, egyszínű, inkább funkcionális, mint fantáziamozgató díszlete mintha csak ezek hátteréül szolgálna), különösen a szellemek megjelenésekor. És mégis: ezek a jelenetek a legfeltűnőbben megoldatlanok. Igaz, a mindenkori rendezőnek talán itt a legnehezebb a dolga, hiszen a szerző keserűen ironikus pesszimizmusa itt ér a csúcsra. Ekkorra már szinte mindent tudunk a menyegzőre összegyűlt társaságról, tisztában vagyunk azzal, hogy a városi értelmiség "tiszta forrás" iránti vágya, az egyszerű néppel való kapcsolatfelvétele nem egyéb üres póznál, s azzal is, hogy az egyszerű nép sem maga a "tiszta forrás". És itt válik világossá, hogy a szellemek megidézése sem megoldás semmire, hogy a múltba, a hagyomány erejébe éppúgy nem lehet belekapaszkodni, mint a "tiszta forrásba", a jövőbe: a történelmi figurák képviselte jelentéstartalom kiürült, a közhelyeket szajkózó, való világtól elszakadt szellemek maguk is nevetségessé válnak. (És persze itt is teljesen mindegy, hogy az adott figurát Wernyhorának vagy Rákóczinak hívják-e.) Nem könnyű eltalálni azt a stílt, amellyel a néhány perces monológok elmondhatóak úgy, hogy mindezen tartalmakat a jelenet kifejezze, de a kecskeméti előadás, sajnos, közelében sem jár a megoldásnak. A színészek többsége meglehetős tanácstalansággal felmondja a szerepét, Kiss Jenő pedig mintegy kontrasztot képezve velük, kabaréfigurát gyárt Rákócziból. Bizonyos, hogy egyik sem megoldás. Ha már a színészi teljesítményeknél tartunk, itt is kissé felemás benyomás éri a nézőt. Egyfelől örvendetes, hogy a sokszereplős darab minden figuráját nyugodt szívvel ki lehetett osztani, hogy nincsenek hamis hangok és súlyos színészi tévedések az előadásban - másfelől kevésbé örvendetes, hogy igazán markáns, emlékezetes alakítások sincsenek. A leginkább még Hegedűs Zoltán Költője meggyőző, különösen a belülről fakadóan hiteles és az eleve hamisan csengő szavalás váltogatásában. A sokáig halovány Vitéz László váratlanul igen szuggesztíven formálja meg a Házigazda utolsó jelenetét. Árnyalt Őze Áron (Vőlegény) és Balogh Erika (Menyasszony) kettőse is, de "magukra maradva" jóval haloványabbak (a Vőlegény barátaihoz való viszonya némileg kidolgozatlan). Van néhány erőteljes pillanata Terescsik Eszternek (Gazdasszony) és Szokolai Péternek (János) is, Danyi Judit pedig eltalálja ugyan Annamária szerepének tónusát, de a figura árnyalására kevés lehetőséget kap. A többiek többé-kevésbé beleolvadnak a menyegző forgatagába.

Mégsem hiszem, hogy az előadás alacsony hatásfokának okát főként a szellemjelenetek megoldatlanságában és a színészi alakítások hiányosságaiban kellene keresni. Úgy érzem, a fő ok mégiscsak Wyspian´ski költői zsenije. Engem legalábbis újfent arról győzött meg Bodolay munkája, hogy a mű színházi élménnyé válását elsősorban nem történelmi tudásunk hiányosságai nehezítik. Az a nagyon sűrű, metaforikus, nem első hallásra befogadható költészet, amely Wyspian´ski (és Ady) sajátja, egész egyszerűen nem felel meg a hagyományos színházi befogadás törvényeinek, az előadás formanyelve pedig nem elég expresszív ahhoz, hogy egy másfajta közelítésmódot segítsen. A színházban ugyebár nincs lehetőség visszalapozásra, újraolvasásra, a mondatok komótos megemésztésére, ekként mire egy jelenet összefüggéseiben érthetővé válik (ha egyáltalán azzá válik), a néző valószínűleg már elvesztette a fonalat. Marad az utólagos megértés, ami azonban soha nem a színházi élmény, hanem csak a tiszteletet kifejező bólogatás forrása. S a Menyegző még csak nem is szélsőséges példa erre Wyspian´ski életművében - gondoljunk csak a pálya talán legzseniálisabb darabjára, a Novemberi éjre, ahol még a szerzői utasítások is versbe foglaltattak...

Azon sem csodálkoznék, ha Bodolay Géza önnön tapasztalataiból is okulva, néhány év múlva ismét nekiveselkedne a feladatnak. Mert ha van példa a figyelemre és tiszteletre méltó tanulságos kudarcra, A magyar menyegző bizonyosan az.

URBÁN BALÁZS