Lessing: Emilia Galotti – Katona József Színház, Kamra

Amikor ezt a kritikát írom, 2016 októberének elején, a magyar sajtó egy része azt nyomozza, hogy ki fizette azt a helikoptert, amellyel az egyik miniszter és felesége utazott egy szabolcsi esküvőre, nemkülönben a Pesten és Szabolcsban használt autókat s a szállást a mándoki kastélyban. Mire ez az írás megjelenik, ezt az aprócska ügyet – feltehetően anélkül, hogy bármi kiderülne – már el is felejtjük, s valaki másnak egyéb ügye lesz célkeresztben, aminek kapcsán szintén nem fog kiderülni semmi, illetve hivatalos magyarázatot kapunk arról, hogy minden úgy volt helyes és szabályos, ahogy történt.

Az előadásbeli herceg (Keresztes Tamás) és a kamarás (Takátsy Péter) rendkívül hasonlítanak a mai (pillanatnyi?) magyar politikai elit (elit?) tagjaira. Mégis óva inteném magunkat, hogy ebben a kitűnő produkcióban aktuálpolitikai pamfletet lássunk, még akkor is, ha többször emlegetik benne az Aquinói Szent Tamás Krikettakadémiát – igen jópofa név! –, s a szereplők mai nyelven, sőt mai szlengben beszélnek. Persze nem véletlenül vették elő Lessing 1771–72 telén írt, 1772-ben megjelent és bemutatott nagyszerű drámáját. (Lessinget kevesen ismerik nálunk: az egész világirodalom egyik legkiválóbb – és nem mellesleg legrokonszenvesebb – alakja.) Helyesebb úgy felfognunk, hogy a mai magyar politikai elit tagjai hasonlítanak Lessing figuráira. És tudjuk, hogy Lessing ókori témát dolgozott fel, az i. e. I. században élt híres Titus Livius történeti munkájának egy epizódját. 

Az ilyen felháborító és undorító alakok, mint a herceg és a kamarás, bármikor megjelenhetnek a politika minden síkossága ellenére is oly vonzó porondján, amennyiben az adott közösség lehetővé teszi ezt. (Vagy csak egyetlen egyét. Az már hozza a többit.) Ha már visszaléptem az ókorba: gondoljunk a görög mitológia Minótauroszára, aki a Labürinthoszba zárva athéni ifjakkal és leányokkal táplálkozott – pedig ő még uralkodó sem volt! Vagy a későbbi sárkányokra (és Jevgenyij Svarc drámájára, A sárkányra)! A szörny, a közösség réme, aki eszi az alattvalókat vagy legalábbis alattvalók életét, gyakorlatilag a kezdetektől ott van a világirodalomban. Az sem véletlen, hogy Lessing után Schiller is írt hasonlót, még ugyanannak az évszázadnak a vége felé, sőt ő annyira dühös a maga hercegére, hogy kivételesen nem helyezi más korba, más országba a cselekményt.

Takátsy Péter és Keresztes Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

A Fehér Balázs Benő által igen invenciózusan rendezett előadás hangsúlyozza is,  többféleképpen ezt a bármikort: nincs konkrét idő, hol napjainkra utal valami, hol lehetünk épp a múltban is. Izsák Lili díszlete és jelmezei sem konkrétak. A rózsaszín babaszoba, aminek minden oldala rózsaszín, tökéletesen jellemzi lakóit. Nincs színváltozás, ez a herceg dolgozószobája, ez a nyaralója és ez Emilia (Mészáros Blanka) és anyja, Claudia (Fullajtár Andrea) városi lakása is (Guastallában vagyunk, de ennek semmi jelentősége). A helyszínnek akkor kellene változnia, ha Emilia apjának (Fekete Ernő) sabionettai birtokán is járnánk: Odoardo egészen más ember, mint a többiek, ezért is él a birtokon. Neki tényleg szigorú erkölcsei vannak. A rózsaszín arra is utal, hogy a hatalom képviselői és alattvalóik minden különbségük ellenére gyermeteg lelkek. Nem gyermeki: gyermeteg lények. A herceg élveteg és gátlástalan, a kamarás gátlástalan és élveteg (ahogy a süteményt megeszi!), de ez senkit sem látszik zavarni, mert mindenki megtalálja a maga számítását, így Claudia is, akiről férje nem alaptalanul gyanítja, hogy a „nagyvilági nyüzsgés, szórakozás, meg az udvar közelsége” miatt maradt a városban. (Már amilyen nagyvilági a nyüzsgés Guastallában…) Izsák Lili egy ormótlan, úszóövre emlékeztető ruhadíszt, „körgallért” is ad Claudia derekára, amivel tökéletesen jellemzi – később aztán lekerül róla, hisz tragikus figurává válik.

Ebben a közegben még a szolgák is remekül érzik magukat: Angelo (Tasnádi Bence), a herceg szolgája régi és kiváló munkakapcsolatban van Pirróval (Dankó István), a Galottiékéval – jelenetükben Angelo épp egy pénzzel teli zacskót ad neki az „előző melóért”, s már adja is az újabb megbízást – nyilván Marinelli utasítására, aki ilyen eszközöket is igénybe vesz. Kár, hogy már az eredetiben is rövid kettősüket meghúzták (a dramaturg Fekete Ádám), pedig szemléletesen mutatja, hogy az efféle hatalom árnyékában-szolgálatában milyen jól megélnek a kisebb halak is. (Bár a herceg szolgájának lenni nem is olyan kis halság!)

Rossz helyzetben a művész van – az első jelenetben a festő (Dankó István) számlakönyvvel a kezében sokáig (túl sokáig; de megértem, hogy a művész helyzetét bemutató jelenetet senkinek nem volt szíve úgy a felére kurtítani) hízeleg, míg végre a herceg átküldi a „gazdaságiba”: „műv. tev., darab kettő, portré – és írj rá, amit akarsz.” Kettejük párbeszéde színészi remeklés. És nagyszerű rendezői ötlet, hogy a képeket a színésznők, Jordán Adél és Mészáros Blanka jelenítik meg – a színjáték játék is, legyen szó bár szomorújátékról.  

Továbbá azok az alattvalók vannak még rossz, olykor nagyon rossz helyzetben, akik nem főrangúak, nem dolgoznak az udvar közelében, csak úgy egyszerűen alattvalók: élnék a maguk életét, többől vagy kevesebből, nyugalomban. Ők nem jelennek meg a drámában (Schillernél majd ott lesz Miller muzsikus és felesége), de közéjük tartozók írták azokat a kérvényeket, amikbe a gróf belepillant az első jelenet elején: „Panaszkodnak, mindig csak panaszodnak. Követelőznek, mindig csak követelőznek.” Nem is olvassa őket sokáig, s csak egy nő kérését hajlandó teljesíteni, az övét is csak azért, mert ugyanaz a keresztneve, mint új imádottjának. Aztán inkább kirándulni menne. Egy halálos ítéletet kellene még aláírnia, Angelo figyelmezteti rá, simán alá is írná, de teljes érdektelenségét látva a szolga, bármennyire romlott is, inkább nem adja oda. Csak csodálkozik, mennyit is ér egy emberélet. Ennyit.

A herceg azért is szétszórt, mert szerelmes – már amennyire egy ilyen ember szerelmes tud lenni. Most dobta, vagy inkább csak dobná Orsina grófnőt (Jordán Adél), aki nem akar dobódni. Ő az a típus, aki átlát az egészen, mármint az udvari élet egészén, de ugyanakkor élvezni is akarja annak minden előnyét, így a herceg „szerelmét”, ha viszont ebben megakadályozzák, kimutatja a foga fehérét, és talán még gyilkolni is képes lenne – amikor egy félreértés következtében megjelenik a herceg nyaralójában, egy csinos kis tőrt rejteget  hajtűnek álcázva (ez is kiváló és eredeti ötlet). Megbántottságában felrúgja a játékszabályokat, őszinte lesz egy olyan közegben, ahol mindenki folyamatosan hazudik: „Rohadék élősködő udvari patkányok!” – sziszegi Marinellinek, akinek ez nem eshet jól.

Takátsy Péter és Keresztes Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

A hercegnek Emilia Galotti tetszett meg, akit eddig (a darab kezdetéig) csak egyszer látott, „Grimaldi kancellár legutóbbi partiján”, ahogy ezzel Claudia mintegy eldicsekszik férjének. Neki aligha lenne ellenére, ha Emilia hercegné akarna lenni. Talán – ebben az előadásban, de Lessingnél is van rá némi szöveg – Emiliának sem. Emilia kissé éretlen, anyja bábja, aki a herceggel való második találkozása okozta sokkból gyorsan magához térve meg is állapítja: „Milyen egy ijedős idétlen vagyok!” De ő már Appiani gróf (Dér Zsolt e. h.) menyasszonya, épp ma lesz az esküvőjük (a darab egyetlen nap alatt játszódik). Nem látszik őt különösebben szeretni – férjhez kell menni. Appiani, aki itt holdkórosként lép színre, Odoardónak rokonszenves igazán, mert nem az udvar árnyékában, hanem minél messzebbre, a piemonti völgyekbe akar költözni, hogy az Alpokban zergékre és mormotákra vadászhasson. Lessing, sajnos, semmit nem mond Emilia és Appiani kapcsolatának keletkezéséről, mélységéről. Kérdés az is, milyen lenne a házasság, hogy viselné Emilia a mormotavadászatokkal teli hétköznapokat, hisz  az anyja nevelte. 

Mindenesetre ezt a házasságot, ezt a költözést kell megakadályozni. Most, azonnal.

És Marinelli, a kamarás munkába lendül. Elméje rendkívül éles, különösen az udvari, hatalmi machinációk terén. Élesebb, mint a hercegé, aki így rá van utalva. Persze Marinelli is a hercegre. Keresztes Tamás és Takátsy Péter ennek jegyében igen jelentőségteljesen tudnak összenézni. A kamarás először még rendkívüli cinizmussal lebeszélné a herceget bármilyen akcióról: „Az árut, amit első kézből nem tudunk megszerezni, megvesszük másodkézből.” Használtan még olcsóbb is lesz. Marinelli nem fogékony a női szépségre, még Emiliáéra sem, ő kizárólag a hatalomra fogékony. Ennek birtokában kezd szervezkedni – a herceg szabad kezet ad neki. Küldje a gróf Appianit rögtön Massába, a Krikettakadémia felavatására. Remek ötlet, de Appiani nem megy, sőt megsérti a gróf követeként fellépő Marinellit. Ebben a jelenetben Takátsy Marinelli gyávaságát is remekül érzékelteti: elszökik a verekedni akaró Appiani elől – és aztán bosszút áll. Ha szép szóval nem ér célt, beveti az erőszakot, a fegyveres lányrablást. Az Odoardo birtokára tartó esküvői menetet az emberei megtámadják, Emiliát kikapják a kocsiból, Appianit pedig – ezt a feladatot Marinelli külön hangsúlyozhatta – lelövik. Egész pontosan Angelo ejt rajta halálos sebet: „Bennem még kuncsaft nem csalódott, uram” – számol be önérzetesen. 

És történik még egy gyilkosság: Odoardo, az apa döfi le lányát, Emiliát. A lány kérésére. Nála Orsina tőre, a herceget és a kancellárt szúrná le vele. Végül a lányát öli meg. Emilia különös módon azért akar meghalni, hogy ne eshessen áldozatul a kísértésnek, a herceg iránt esetleg felébredő szexuális vágynak. Szavai egész különösen hangzanak egy XVIII. századi drámában: „Hús és vér vagyok én is, apa. Fiatal és forró a vérem, mint bárki másnak. Ugyanúgy érzek, mint bárki más. Nem ígérhetek semmit. Nem rajtam múlik.” 

Két gyilkosság, két gyilkos: mindkettő a színen van. És színen van a herceg is, aki szabad kezet adott Marinellinek. Most döbben rá, milyen lavinát indított el, pusztán hogy vágya teljesüljön. Ettől még ő a herceg, a hatalom. Akinek fennhatósága alól senki nem vonhatja ki magát. A paranccsal szembeszegülő Appianit orgyilkos öli meg. Ő tán megbűnhődik, de a felbujtó aligha – igaz, ez is a herceg döntése, előbb öngyilkosságra kényszerítené, aztán csak száműzi. És nem bűnhődik a herceg sem, hiába akar Orsina grófnő a nyilvánossághoz fordulni. Az is a herceg kezében van. Odoardo nemrég még így beszélt – igaz, magában: „Aki szarik a törvényekre, ugyanolyan hatalmas, mint a törvényhozó.” Immár ezt mondja a hercegnek: „Most pedig egyenesen a börtönbe megyek. Alig várom, hogy eléd, a bírám elé álljak.” Az lesz a bírája, aki miatt a tragédia történt, s ezt ő elfogadja! 

Befejezésül az üres színpadon a dominikánus templomot megjelenítő díszletrészben meglepő módon egy pillanatra felfénylik a kereszt (rózsaszín) körvonala. Vélem, bizonyos parancsolatokra emlékeztetően.                

Az előadás karikatúraként indul, az arany alsógatyában pecsételgető herceg karikaturisztikus figura, ahogy az a festő és az igencsak különös öltönyben megjelenő Marinelli is. Indítható-e így egy polgári szomorújáték előadása akár a XXI. század elején? Ezen lehetne vitatkoznunk; én végül igennel voksolnék. Ez a helyzet még nem tragikus, egy hétköznapi reggelt látunk, a figurák pedig valóban karikaturisztikusak – miért ne lehetne ezt hangsúlyozni? A lényeg, hogy Keresztes Tamás képes érzékeltetni a herceg félelmetességét és összeomlását is, ugyanúgy, ahogy Takátsy Péter Marinelli diabolikusságát. És aki először látja a darabot (nem mindenki németszakos), annak számára nagyobb meglepetés így a bekövetkező tragédia. Lehetne vitázni a nyelvhasználaton is (a fordító: Bíró Bence, konzultánsa: Forgách András). Mondhatja-e, nem túlzás-e, ha ezt mondja Odoardo a feleségének, hogy „Hát te hülye vagy, bazmeg!” (Az eredetiben: „eitle, törichte Mutter!” Németh Lászlónál: „Hiú, esztelen anya!”) Nem túl sok-e így a nyelvi regiszter – hisz megtartják az eredetit is, Odoardo így is beszél: „Aki ártatlanul ebbe a szakadékba lökte, húzza is ki onnan.” Igaz, az is eszembe jutott – gondolatkísérletnek elmegy –, hogyan hatna, ha Kazinczy Ferenc 1794-es vagy Kotsi Patkó János tíz évvel későbbi fordításában adnák elő a darabott, vagy azokból is vennének át részeket. A regiszterek váltogatása mindenesetre közelebb hozza a művet, ami annak idején a kortárs német valóságról beszélt. 

Mit mondjunk, nem vesztett erejéből. Bár lányrablásról nem hallani mostanában, még.

D. MAGYARI IMRE