Martin McDonagh: A párnaember – Radnóti Színház

Siker sztori az ír származású angol íróé. Huszonhat éves volt, amikor a Leenane szépe című drámájáért elnyerte a színikritikusok elismerését. Azóta is díjak és nominálások egész sora jelzi, hogy népszerűsége töretlen Európában, no meg a Broadway-n. S írásai immár nemcsak a színházakban keresettek, forgatókönyveivel a filmszakmába is betört.

A Leenane szépe ősbemutatóját követő évben – 1998-ban – a Vígszínház Házi Színpadán Simon Balázs vitte színre a művet, s aztán sorra következett a többi McDonagh-dráma – A kripli, Az inishmore-i hadnagy, a Vaknyugat, majd A párnaember – magyarországi bemutatója. Játszották a műveit nagyszínpadokon és stúdiókban, kőszínházban és alternatív játszóhelyeken, felolvasó színházként és díszletek között.

A párnaembert – ami egyébként McDonagh első, de csak 2003-ban bemutatott drámája – felolvasó színházi formában Ascher Tamás rendezte meg 2005-ben a Krétakörrel. Színpadon, az egri Gárdonyi Géza Színház Stúdiójában a rendezői pályáját éppen elkezdő Dömötör András vitte sikerre 2007-ban, számos díjat bezsebelve a fiatalok pimaszságával megkomponált, remek színészi teljesítményeket felmutató, gyilkos humorú előadással. Játszották azóta a darabot a Bóbita Bábszínház raktárában, az RS9-ben, a Jurányi Házban, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban.

Hogy mi McDonagh felkapottságának titka? Elemzői az „in-yer-face” alkotási módot emelik ki, ami nemes egyszerűséggel „bele-a-pofádba” módszert jelent. Művei Írországban játszódnak, családi konfliktusokat, devianciákat, véres eseményeket mutatnak be, kegyetlenségek egész sorát vonultatják fel. A történetekhez egy különös nyelvi formavilág társul, ami megemeli őket, a realitást a képzelet világába helyezi, majd visszaejti a valóságba. Drámáiban – fordítójit nem kis kihívás elé állítva – sokszor használ nyelvjárásokat (elsősorban a gaelt), káromkodásokkal tűzdeli tele a dialógusokat, páratlan mondatszerkesztésével pedig egyszerre provokál és megnevettet. Éppen úgy,  ahogy ezt a filmek közül például a Ponyvaregény vagy a Desperado teszi. 

Mi közünk van nekünk ehhez a fojtott levegőjű ír világhoz, a nem túl magas értelmi síkon mozgó ír kisemberekhez? A választ erre minden bizonnyal  tudják azok a nézők is, akik tíz éven át megtöltötték a Radnóti Színház nézőterét A kripli Gothár Péter rendezte előadásán. A dráma és az előadás rétegezettsége, a többféle közönségigény megcélzása, a formanyelv maximális kibontása és a kiválóbbnál kiválóbb színészi alakítások mindenképpen közrejátszott a hosszú szériában.

A párnaember rétegezettségét tekintve hasonlít a többi McDonagh-drámához. Többfelé szól és többféléről. Nyelvi játékosságával – a fordító Merényi Anna – azokat is megérinti, akik a szórakoztatást tartják a mű erényének. Szóviccei pontosan ülnek, a visszakérdezések és a mondatok folytonos ismétlődései jelentik a fő humorforrást, de egyben a történet abszurditását is hangsúlyozzák. Nem maradnak el a szitkozódások sem, amik ugyancsak  erősítik a primer hatást. Aki más rétegekbe vágyik, az „a történetíró fő feladata, hogy történeteket írjon” féle tautológiákban vagy a szereplők egymással vívott filozófiai küzdelmeiben, az igazság folyamatos megkérdőjelezésében mélyedhet el. Az író ugyanis nagymestere annak, hogy elhitessen valamit, aztán annak pont az ellenkezőjét igazolja ugyanazzal a vehemenciával. A „semmiben sem lehetünk biztosak” szellemű történetvezetéssel nem egyszerűen előrelendíti a cselekményt, hanem a krimi eszköztárából is jócskán merít. Mint ahogy a bohózatéból, a pszichothrilleréből, a melodrámáéból vagy a filozófiai társasjátékéból is.

Egy valamiben azonban mindenképpen eltér A párnaember a többi McDonagh-műtől. Jelesül abban, hogy nem Írországban játszódik, hanem egy Kamenice nevű településen, ami szláv hangzása ellenére bárhol lehet a világon, ahol totális hatalom van. Ebben a diktatúrában – amit két kihallgató rendőr, Tupolski és Ariel képvisel – bármi megtörténhet. Még az is, hogy egy író embert azért vonjanak eljárás alá, mert a meséi és a városkában történt gyilkosságok között szerintük ok-okozati összefüggés van. Ez a kihallgatási szál a maga szabályok nélküli módszereivel és azok hatásaival adja a mű egyik rétegét.

A másikat a Katurian K. Katurian írta mesék, amelyek gyerekekről szólnak, akik horror körülmények között lelik halálukat. Az almaemberkék kislány szereplője almába rejtett borotvapengétől  fullad meg. A Mese a három ketreces útkereszteződésről fiúcskájának lábujjait vágják le, s ettől vérzik el. A Kisjézus történetben a kislány Jézusnak hiszi magát, így szülei a Bibliából ismert kínszenvedéseknek vetik alá, s a végén élve temetik el. A címadó mesében, A párnaemberben a gyerekek eljövendő szenvedéseiktől szabadulnak meg azzal, hogy öngyilkosságot követnek el. Katuriannak összesen hét meséje hangzik el a négyszáz közül, s mindössze egy, A zöld kismalac nem végződik halállal. Ez a mese a másságról, annak keserveiről és vállalásáról szól. Van egy meséje Tupolskinak is, mely A süket kisfiú története a hosszú vasúti síneken Kínában címet viseli, és szerencsés véget ér.

A harmadik réteg maga a múlt, amiből a mesék táplálkoznak. A család, amelyben minden szereplőnél kínos titkokra derül fény, s  a diktatúra ide is beköltözik. Katurian bátyját, Michalt hét évig kínozzák a szülei egy szobába zárva, hogy Katurian művészi kiteljesedéséhez élményanyagot nyújtsanak. Katurian e szenvedések miatt párnával megfojtja őket. Ariel „rossz” zsaru mivolta, durvasága pedig onnan eredeztethető, hogy gyermekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta őt. 

A múlttal összefonódik a jelen, a társadalom leképeződik a családokban – így kapcsolódnak össze a drámában a látszólag önállóan létező rétegek.

Ehhez a bárhol játszódható helyzethez és az egymáshoz kapcsolódó rétegekhez Varga Járó Ilona díszlete teremti meg a teret. Kihasználja a Radnóti kis színpadának minden szögletét. A bibliai történeteket ábrázoló üvegablakok, a gótikus boltozat templombelsőt idéz, a vaskos falak lehetnek akár egy börtöné is, míg a radiátor, a csempézett fal, az íróasztal és a székek egy kihallgató-szoba berendezési tárgyai. Ezek az egymásba ágyazott belsők amellett, hogy elősegítik a gyors jelenetváltásokat, folyamatosan fenntartják a „hol is vagyunk” bizonytalanságát. S ugyanígy viselkedik a zene is. Egyházi és világi dallamok követik egymást akár egy jeleneten belül is.

Szikszai Rémusz rendezése e különös térben jól egyensúlyoz a dráma rétegei és stílusai között. Olvasatában a valós történések és a mesélés kölcsönhatásban vannak. A mesék ihletői a régmúlt történései, de ezek az alkotások létrehozójuktól független életre kelnek, s újból a valóság részeivé válnak. Ezzel a művészet örök körforgását írja le, s egyben felveti a művész felelősségét is. Vajon számon kérhető-e a művészen alkotása utóélete, a hatás, a befogadó reakciója. Még akkor is fontos kérdések ezek, ha Szikszai – mint ahogy McDonagh is – jelenetről jelenetre csavar egyet a történeten. A vallatás elején még úgy áll a helyzet, hogy maga az író a bűncselekmények gyanúsítottja, aztán a gyanú a gyengeelméjű testvérre, Michalra terelődik, de a történet végén már az is kérdéses, hogy egyáltalán voltak-e bűncselekmények, vagy csupán a kihallgatók koholt vádja az egész, s az írót ártatlanul végzik ki. Hiszen egy diktatúrában minden és annak az ellenkezője is megtörténhet, ahogy azt az előadás egésze sugallja. 

Ebben az aspektusban érdekes az is, hogy milyen alkukat köthet a művész annak érdekében, hogy alkotása ne legyen az enyészeté. Az író meddig mehet el kegyes hazugságaival annak érdekében, hogy az életmű túlélje őt, s mennyire lehet hatásos vallatási eszköz kihallgatói  kezében a megzsarolása művei elégetésével. Az előadásból az derül ki, hogy mindkettő működik.

A történetmesélésben a darab minden szereplője részt vesz. Aktív alkotóként – mint Katurian és Tupolski –, tolmácsolóként – mint Ariel és Michal – vagy befogadóként – mint Tupolski, Ariel, Michal és egy esetben Katurian is –;  ennek hogyanja ugyancsak fontos rendezői feladat. Szikszai a Kisjézus mesét a többitől elütő módon jeleníti meg. Katurian mint egy vásári kikiáltó narrál, a történetet pedig bábokkal (a különböző bábtechnikák alkalmazása Hoffer Károlyt dicséri) és élő szereplőkkel játszatja el. A bábokat mozgató Pallai Mara és Ács Norbert a szülők felelősségéről vall ezekkel a borzongató pillanatokkal. Játékuk kiemelkedően fontos és pontos az előadás egészét tekintve, a legszebb mégis az, ahogy a mesék papírlapjai megemelkednek, könyvvé formálódnak, majd elégnek a tűzben. A színház és a bábművészet beszédes találkozási pontja ez.

A rendező bátran vált a stílusok között, s ezzel nem egyszerűen az előadást mozgatja, hanem a nézői figyelmet is újra- és újraéleszti. Bevon az intellektuális párbajokba, hogy aztán egy melodramatikus mozzanattal eltávolítson; felhőtlen komédiázással nevettet, majd egy realista megoldással a szituáció kegyetlenségét hangsúlyozza. S mindezek mellett a szavak igazságtartalma mögé folyamatosan kérdőjeleket tesz, hiszen abszurd világunk ma ilyen bizarrul működik.

Szikszai stílust nem, inkább ritmust téveszt egy-egy jelenet pepecselős kidolgozásával, a hosszan kitartott csendekkel, amikor egy kis időt kell adnia, hogy újra a történet mesélésére szegeződjön a figyelem.

Színészei ehhez jó partnerek. Pál András radnótis pályafutásának eddigi legösszetettebb alakítását nyújtja Katurian K. Katurian szerepében. A közömbös egykedvűségtől a harsány komédiázásig terjed a repertoárja. Mer a csend eszközével élni, hogy aztán egy másik pillanatban szinte szétfeszítsék az indulatok. Eljátssza, hogy az író nemcsak meséiben, de lelki kiszolgáltatottságában is hordozza a bűnt. Pál András játékában beteljesíti a művész feladatát, még a halála után is mesél, s a végsőkig harcol azért, hogy művei fennmaradjanak. Olyan, mint minden ember, aki azért él, hogy nyomot hagyjon maga után. Rusznák András a testvér megformálásában nem az elmebaj tüneteit hangsúlyozza, hanem azt az emberi gyengeséget, hogy mások irányítják a tetteit. „Azt mondták” – hárít, amikor Katurian vallomása következményeivel szembesíti, és akkor is, amikor testvére a gyilkosságokért felelősségre vonja. Rusznák lépésről-lépésre járja be azt az utat, ahogy Michal a védekező állásból eljut bűnössége áthárításáig. A két színész az előadás legszebb pillanatait teremti meg ebben a „ki miért felelős” szócsatában. Tupolski és Ariel kettősében– hiába állítják ők maguk is – nem pusztán a „jó zsaru, rossz zsaru” jelenik meg. Már csak azért sem, mert a játszók a kezdetektől mindkettőben megmutatják a másik ént is. Köles Ferenc – aki egy felolvasó színházi előadásban volt már Katurian – Tupolskiként mindent és mindenkit lesöprő fölénnyel mondja és mutatja meg, hogy ki diktál. Karakterében az a legveszélyesebb, hogy el is hiszi a társadalmat megmentő küldetését. Pedig nem egyéb, mint egy érdekei vezérelte hivatalnok. A színész pontos, fegyelmezett játéka szórakoztató, egyszersmind félelmetes. Schneider Zoltán Arielje már akkor sem csak egy izomagyú zsaru, amikor kínozza Katuriant. Csendjeiben, kirohanásaiban van valami titokzatos. Utólag igazolja vissza, hogy erőszakossága erőszakból eredeztethető. S egyfajta megtérés az, ahogy az író meséit megmenti. Bach Zsófia egyetemi hallgató két mese címszereplőjeként tűnik fel. Hatásosan.

Mint ahogy Szikszai Rémusz egész rendezése hat. Mintha csak A párnaember meséjére akarna rácáfolni. Mert ezen az estén színházi értelemben jó történik velünk.

Csizner Ildikó