Kolibri Fesztivál 2016
Becsalogató fesztivál a Kolibrié az évad elején, idén immár huszonötödik alkalommal. Ahogy Molnár Ferenc Liliomja a ligeti körhintára, úgy csábítja a nagyérdeműt új évadára a Kolibri.
Az előadások zöme mindig is a Jókai téren felállított két színpad valamelyikén zajlott, ezúttal azonban más lehetőség nem is adódott, a színházterem s az előcsarnok felújítás miatt szóba sem jöhetett. Így még markánsabban érvényesülhetett az a szellemiség, amely a fesztivál végén minden évben odaítélt Michel Indali-díjban is testet ölt: színház ott születik, ahol a játszó(k) képes(ek) azt megteremteni. Akár az utcasarkon, ahogy tette azt marionett-figurájával a magyar származású Michel Indali – ennek mása maga a díj –, vagy ahogy teszik ezt a vásári bábjátékosok, a fesztivál s a Kolibri Színház alapító tagja, Kemény Henrik utódai, örökösei is.
Éppen ezért nem kis kihívás a részvétel a „kőszínházi” bábtársulatok számára, amelyek többnyire zárt térben játszanak, beleértve a házigazdákat is, jóllehet idén épp egy ilyen műhely, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház fiatal művészei, Kovács Bálint, Takács Dániel és a vendégként közreműködő Balogh János kapták meg a szobrocskát a kiemelkedő mozgáskultúrával és humorral előadott, Veress András rendezte Hoppláda című produkciójukért, amelyből pusztán a dramaturg hiányzott, aki a hosszadalmas fölvezetést kicsit megnyeshette volna. De a tehetség, a színészi erő szerencsére így is maradéktalanul érvényesült.
A fesztivál filozófiája alapján sosem részesülhetne a díjban a Vitéz László bábjáték-automatát a fesztiválon évek óta nagy sikerrel működtető Bodnár Zoltán és Gazdag László, a Kolibri Színház tagjai, ezért különdíj alapíttatott játékuk elismerésére.
Mindazonáltal a Kolibri Fesztivál nem verseny, a Michel Indali-díj inkább egy gesztus, lényege az emlékezés, az értékőrzés s az olyan művészi teljesítmények elismerése, amelyek bármely körülmények között magukkal ragadják a nagyérdeműt.
Ilyen volt a nézők közé hajléktalanként furakodó, egész nyomorult kis életét magával cipelő mesélő, Mákszem Lenke a veszprémi Kabóca Bábszínházból – a régi kedves tárgyaival, poharakkal, bögrékkel, eszcájggal előadott történet, A királykisasszony, akinek nem volt birodalma ott veszít lendületéből, ahol intimmé válik a játék, ami az otthoni stúdióból a tágas Jókai térre kilépve nem tudta megtartani a nagyszerűen kialakított kontaktust a közönséggel.
Létrejött ugyanakkor a fellépők s a fény- és hangpultot kezelő technikusok között egy egészen különös, mágikus erőtér, amely egyetlen pillanatra sem szakadt meg – utóbbiak feszült figyelme a gyakorlatilag improvizatív helyzetekben (próbára itt nincs idő) egyszerűen lenyűgöző odaadással szolgálta az előadásokat. Miként az időjárás is (más fővédnök ezúttal nem mutatkozott a fesztiválon) – eső esetén ugyanis nem lett volna alternatív helyszín.
Tágas Jókai tér – írtam az imént, pedig hát a néhány évvel ezelőtti átalakítás-körülkerítés óta szűkösebb, mint korábban, a találékonyabbak azonban minden talpalatnyi helyet kihasználva habzsolják a látnivalót – a célközönség kemény magja három-négy előadás megtekintése után sem hagyja elvonszolni magát szülei által –, pontos szeizmográfként jelezve, mennyire képes(ek) a játszó(k) befogni a teret. A jól helyezkedők akár a paraván mögé is belátnak, elleshetve műhelytitkokat – nagy élményt jelentett e sorok írójának nem is olyan régen Heni bácsit figyelni így hátulról itt a téren, aki egyébként most is velünk volt. Az egészen más egyéniségű Tatai Zsolt – bármily paradox, de kevéssé harsány, inkább pasztell – Vitéz László-játékában, melynek szövege és ritmikája helyenként rendkívül szellemes, bábként is megjelent a lezárásban Kemény Henrik, kedves tisztelgésként a mester előtt. És ott volt Heni bácsi egy-egy kiszólásban, jól ismert szófordulatban – „Jaj, Mamucikám!” – s legfőképp a fesztivál szellemiségében, a közönséggel varázslatosan bánni tudó Piláriék (MárkusZínház) és Écsi Gyöngyi – mindnyájan korábbi Indali-díjasok – színpadi létezésében.
Szűcs Katalin Ágnes
