Martin McDonagh: A párnaember – Radnóti Színház

„A stílus maga az ember.” Az idestova háromszáz éves szállóige mélyen igaz. A tágan értelmezhető gondolat méginkább érvényes a művészemberre, nemkülönben a művészetére. Szembeötlő példáját mutatja ennek Martin McDonagh munkássága. Nemcsak a kiforrott, trilógiákba rendeződő drámáival,  de korai – bár késlekedve bemutatott – színművével, a Párnaemberrel is. Nem véletlen, hogy csakhamar a „kortárs dráma csodagyerekeként” emlegették.  

Összetéveszthetetlen sajátosságokkal büszkélkedhetett az ír származású  brit szerző már legelső darabjában is, amelyet a   Radnóti Színház tűzött műsorára. Mi tagadás, ugyanez nem mondható el még a sikeres színpadi szerzők jó néhányára sem. Gyakran megesik, hogy a szereplők magatartásához idomuló dialógusok akadályozzák a stiláris egység kibontakozását. Vagy éppen ellenkezőleg: a személyek hiteles megszólalását kiszorítja egy tolakodóan ambicionált kifejezésmód. Egyik hibába sem esett McDonagh. Mértékkel egyénített, gördülékeny élőbeszédet fogalmazott. Debütáns létére is jól tudta, hogy a stílus korántsem csak a nyelvezetben rejlik. Sokkal inkább mindazon jegyek összességében, amelyek az alkotói személyiséget csalhatatlanul tükrözik – egészen a világlátásáig. 

Látszatra könnyebb megközelíteni A párnaembert  népszerű műfajok felől. Mint egy krimi, úgy kezdődik egy kihallgató-helyiségben, ahol a „jó” és a „rossz” zsaru vallatja a foglyot. Ám a faggatás horrorisztikussá fajul. Mi több, a fizikai tortúrával párban járnak a pszichothrillerbe illő gyötrelmek. Ahogy a megkínzott író meséiben sem az a legszörnyűségesebb, ahogyan végeznek az áldozatokkal, hanem a mögöttük lappangó sorsok.  Az a világ elrettentő, amely a rémtettekhez vezet. Atavisztikus borzongást kelt, még akkor is, ha McDonagh feltárja az emberi természet képtelen elkorcsosulásának groteszk mivoltát is. De legközelebb akkor jutunk egyedi szemléletének lényegéhez, ha a borzalmak közepette is felfedezzük legmélyebb szándékát, miszerint kijár az empátia az iszonyatban szenvedőknek. 

A gyilkosoknak is van „mentségük”. A kínvallató rendőr, Ariel tulajdon megpróbáltatását torolta meg pedofil apján, aki rendszeresen az ágyába kényszerítette, s azóta is elégtételt vesz mindazokon, akik a markába kerülnek –

és még úgy is érzi, hogy az „igaz oldalon” áll. A nyomozónak, Tupolskinak pedig alkoholista volt az apja, majd a fia tóba fulladt, ő maga minden gátlás nélkül lövi agyon a gyanúsítottat, miközben azzal hitegeti magát, hogy embertársait szolgálja.  Az író, Katurian a szüleit ölte meg annakidején, amikor felfedezte, hogy évek során át kínozták a fivérét, a fogyatékossá lett Michalt, akit viszont megfojt, hogy megkímélje a kivégzéstől, amely három gyermekgyilkosság miatt várna mindkettejükre. Csakhogy a gyermekek nem haltak meg, legalábbis nem mindegyikük. Habár nemcsak a testvérét mentő Katurian tesz vallomást róluk, hanem annak előtte bizalmas kettesben Michal is azt mondja, hogy kipróbálta, milyen valóra váltani a rémmeséket. Még az újságok is megírják a „történteket”. De a textusban felbukkan pár kulcsmondat, az ellentmondások lehetséges magyarázata. Hogy bármi, ami elhangzik, lehet csupán egy állítás, szó, szó, szó, ami nem feltétlenül azonos az igazsággal. S ebben rejlik McDonagh egyik „különös ismertetőjegye”. A valóság és képzelet összemosódik.

Pál András és Rusznák András (fotó: Dömölky Dániel)

Összetett gondolati szerkezet lappang A párnaemberben, amelyet nem könnyű működtetni. Nem elég „felhúzni”, hogy majd jár magától. Mintha pedig ebben bizakodott volna Szikszai Rémusz rendezése. Hiszen láthatta, hogy a karaktereknek megvan a kimunkált – már-már sztanyiszlavszkiji pontossággal részletezett – alapjuk, amelyre biztonsággal lehet támaszkodni a szituációkban. Ám ez csak az egyik rétege a drámának, amely önmagában csupán a realisztikus előadásmódhoz vezet. Így az életszerű helyzetekben többnyire „betéteknek” tűnnek Katurian megszólaltatott, részint megelevenített, páratlan szimbolikájú rémmeséi. Zökkenőkkel csatlakoznak egymáshoz. Szinte jelenetről jelenetre kell újra bekapcsolódnia a közönségnek. Nem arról van szó, hogy a megvádolt, meghurcolt, végül halálbüntetéssel sújtott Katurian történetének fonalát veszítenénk el, hanem annak a lázálommal rokon lelki viviszekciónak a folyamatosságát, amelyet Katurian önmagán végez el. 

Hol reális, hol irreális tartományból homálylik fel az a világkép is, amely körülveszi a látottakat e színrevitelben. Holott egy szüntelen lidércnyomás súlyának kellene a játékra nehezednie. És nem attól, hogy a soron lévő szcéna tartalmaz-e szadisztikus mozzanatokat, vagy sem. McDonagh a színmű nyomozójának szájába is adja, hogy „totális diktatúrában” vagyunk, ahol „szeretünk írókat kivégezni”, mert „egy írót kivégezni, annak üzenete van”. Mégsem forszíroz semmilyen konkrét politikai modellt a szerző (bár lehet – volt is már – olyan rendezés, amely a hangsúlyt erre helyezi).  Nem kétséges, hogy inkább arra a konstellációra volt szüksége, amiben megtörténhet bármilyen rettenet. Letartóztathatnak vétleneket, kínvallatásnak vethetnek alá bárkit, akit pusztán rossz szemmel néznek, hamisíthatnak bizonyítékot, bíróság nélkül hozhatnak majd hajthatnak végre halálos ítéletet. Minél abszurdabb az eljárás, annál inkább illeszkedhet abba a fantáziavilágba, amelyben Katurian gyermekhősei is léteznek. De az előadásban nem sejlik fel a kívánatos egység e szemszögből sem.

Holott a színészek megteszik a magukét – természetesen az adott feltételek között. A legaprólékosabb alakítás Köles Ferencé, aki a mimika és a gesztusok eszköztárából mértékletesen, ízléssel válogat. Nincsenek kilengések, nem ragadtatja magát végletekre. Olyan jellemet kölcsönöz Tupolskinak, amely egy zárkózottabb, a nyomozói szenvtelenség mögé rejtőző, a tetteinek jogosságában sohasem kételkedő embert mutat. Nem a színész felelőssége, hogy egy ilyen szolíd portré kevésbé illik McDonagh vészterhes galériájába, mint illene akár egy csehovi miliőbe. A bomlott agyak agresszióját szellemi értelemben képviselné Tupolski, míg Ariel a testi erőszakot prezentálja. Ezt a brutalitást Schneider Zoltánnak sikerül úgy hoznia, hogy kellő időben megsejteti, valami lappang még a verőember kegyetlenkedései mögött. Egy szikrányi jóravalóság, amely végül is nem engedi, hogy Katurian életművét is elpusztítsák.

Szögesen más-más lehetőség adatik  a testvérpár alakítóinak. Bizonyos tekintetben könnyebb a dolga Rusznák Andrásnak. Részint azért, mert egyetlen zárt jelenése van, amely ráadásul a színmű legszorosabban szerkesztett, megkapó érzelmek zárványára épülő felvonása, részint pedig azért, mert értelmi fogyatékossága révén Michal eleve szubjektíven értelmezi a valóságot, a saját fantáziaközegében mozog, nem kell magát a realitásokon átküzdenie, mint az épelméjűeknek. S a színész valóban megidézi azt a gyermeki, ösztönös, félálomszerű állapotot, amelyben egy ilyen ember létezik. A leghétköznapibb gesztusaiban is poétikusan esendő. Titka van, amelyre nem kínál megfejtést. Így is van rendjén. Ha a talányosságot valamiféle bizonyosságra váltaná, akkor voltaképpen letérne arról az útról, amely McDonagh szellemiségének jegyében minden állomásnál több elágazást kínál.  

A legtöbb erőfeszítést Pál András teszi, aki szívósan bontogatja azokat a korlátokat, amelyek közé a színrevitel gyengeségei kényszerítenék. Színészi temperamentuma, szenvedélyessége át-átlendíti azokon a már felemlegetett döccenőkön, amelyeken meg-megakad az unikális szerzői látomással bajlódó előadás.  A színész jóvoltából mindig önazonos marad Katurian, akkor is, amikor még félelmében meghunyászkodónak látszik, vagy amikor a fivérét a szeretetével támogatja, majd segíti halálba,  s akkor is, amikor már csupán a szellemi örökségének sorsával gondol. És bármikor, ha megoszthatja a meséit. Mert Katurian számára a tulajdon életénél is nagyobb értéket jelentenek a művei. „Egyszer még híres író lesz belőled” – mondja egyszer a bátyja. Amire Katurian szinte eszeveszetten reagálva hajtogatja a visszhangtalan kérdést: „Mikor? Mikor? Mikor? Mikor? Mikor?” Az alakításban kiugró példája ez annak, milyen lázas lélek lakik Katurianban. Emésztő hevülete akkor sem csillapulna, ha megmenekülne a rászabott haláltól.

Szerencsés döntés, hogy bábokkal keltik életre a rémtörténeteket. (Egy kivétellel, amikor a „zöld kislányt” a korrektül teljesítő színiegyetemista Bach Zsófiával játszatják, ami indok nélkül bontja meg az elbeszélések rendszerét.)  Mindenesetre így zömmel nem kellett vesződni azzal, nehogy a „pszichológiai realizmus” mezsgyéjén rekedjenek a fabulák szereplői is. Tetejében a jeles bábművészek, Pallai Mara és Ács Norbert játékában mindig lappang annyi finom eltartás, ami messziről elkerüli a földhözragadtságot, s inkább földöntúli régiókba vezet. Még akkor is, amikor ki-kilépnek a bábjaik mögül. A tervező Hoffer Károly pedig nemcsak mestermunkaként becsülendő bábfigurákat alkotott, hanem egyszerű papírlapokból is olyan költői látványt nyújt, amellyel könnyű együtt szárnyalnia a képzeletnek. 

A jelmezek viszont megint inkább a realitás felé hajlanak, nincsenek az öltözeteken aprócska jelek sem, amelyek más irányba húznának. De amikor a második rész nyitójelenetében Katurian úgy szólítja meg a nagyérdeműt, mintha egy „grand guignol” színház konferansziéja lenne, Kiss Julcsi olyan távolra rugaszkodik a többi kosztüm jellegétől, mintha azokat nem is ő tervezte volna. A színpadkép láttán pedig nehéz elnyomni magunkban az érzést, mennyire vegyes a hatás. Mentegetnénk pedig, hogy a Radnóti Színház nem kínál a tervezőknek könnyen, rugalmasan, kényszerűségek nélkül bedíszletezhető játékteret. Ennek számlájára írhatjuk a színpad mélye felé – már ha lehet „mélységnek” nevezni –, jobb hátulra vezető legtágabb járást, amelyben most például a kislány üvegkoporsója kap helyet. Persze, előnyösebb, ha eltakarják ezt az alkóv-féleséget, esetünkben egy Szent Mihály-freskóval. De bőven vannak még olyan „ügyetlenségek”, amelyek egy gótikus templombelső és a rendőrségi helyiségek összeházasításából adódnak. Nyilvánvaló, hogy  kellett az összképbe valami olyasmi, aminek a transzcendenciája a mögöttes tartalmakat is megközelíti. Nem érhette be a rendezés a színjáték lebonyolításához fontosabbnak tetsző, a konkrét helyzetekben praktikusan használható berendezéssel. Kellettek persze bútordarabok, ülőalkalmatosságok és íróasztal, Varga Járó Ilona szolgáltatta is a legszükségesebbeket. De annál sutábbat ritkán látni, mint amilyen a szakrális ablakfestmények lábazatához állított, csempézett faldarab  radiátorral. Sajnálatos, hogy a látvány végtére nem képvisel méltányolható, egységességet mutató esztétikai minőséget. 

Mintha az egész előadás úgy készült volna, hogy lépésről lépésre keresték a legcélszerűbb megoldásokat. Külön-külön szemlélve a részletek gondos rendezői munkáról tanúskodnak, született is nem kevés meggyőző, önmagában becses színházi pillanat. De nincs jele egy határozott, átfogó koncepciónak, annak a szellemi vezérfonálnak, amelyre minden egyes mozzanatot felfűzhettek volna. Aminek pedig végképp nincsen nyoma, az a stílus. McDonagh-nál még megvolt. A színjátékban kézen-közön elkallódott.

BOGÁCSI ERZSÉBET