Európai Hidak Fesztivál – Művészetek Palotája
A Müpa mint különböző műfajú rendezvények számára egyidejűleg alkalmas helyszín s a Müpa mint nyitott (korábbi divatos meghatározással: vállalkozó kedvű, napjainkban ígéretesnek tartott kifejezéssel: innovatív) szellemű műsorszerkesztő, időről-időre lehetőséget ad Fischer Iván programjavaslatainak, amelyek rendre életképesnek tűnnek. Az egész napos január végi maratonok minden várakozást felülmúló sikernek bizonyulnak, s úgy látszik, az évadkezdő Mahler Ünnep helyébe lépő „Európai hidak” is jelentős érdeklődésre számíthat.
2013-ban Csehország, 2014-ben Németország, 2015-ben Ausztria, idén pedig Franciaország kulturális életébe kínált betekintést az egyhetes sorozat. S valljuk meg, a kaleidoszkóp-jellegű forgatag néha már-már eltakarja a hidat (amely a kétirányú közlekedés lehetőségét biztosítja), inkább valamiféle repülőszőnyeg tér-idő korlátokat nem ismerő, mesés lehetőségeit villantva fel. És jóllehet az ötlet megvalósítása továbbra is zenecentrikus (korántsem a „magas művészetre” korlátozódva!), a műfaji sokrétűség egyértelműen kulturális kulináriává varázsolja a kínálatot.
A nagy érdeklődésben szerepe van a jó időzítésnek is: az élményekben gazdag évadkezdetet ígéri a rendezvénysorozat, a könnyed hangvételű programokkal átmenetet biztosítva a nyári szabadidős elfoglaltságoktól a komoly figyelmet érdemlő műsorokig (szeptember 21‒28).
Szinte észrevétlenül kínált új tudás- és ismeretanyagot e „nyitány”, s ami még fontosabb, lehetőséget ahhoz, hogy ki-ki a korábbi élményei felidézésével aktiválja a mindennapok során használaton kívül került személyes tapasztalatait. Ez a programsorozat megannyi szállal kapcsolódott más alkalmakhoz, tematikákhoz –könnyen megtalálta tehát az utat ahhoz a felbecsülhetetlen többletet jelentő befogadói attitűdhöz, amellyel a közönség a sajátjának érzi a kínálatot.
Szimpóziumot is rendeztek, amelynek során kerekasztal-beszélgetés tanúi lehettünk (sőt, kérdésekkel a hallgatóság is aktívan bekapcsolódhatott). „French style” – mitől francia a francia? – ezzel az érdeklődést keltő címmel hirdették, s ígéretes volt a résztvevők névsora is (Mateli Crasset – formatervező, Emmanuel Hondré – programigazgató, Harmath Csaba – gasztronómiai szakértő, Rockenbauer Zoltán – a műcsarnok kurátora); a moderátor szerepe az újságíró Szederkényi Olgának jutott. Aki végiggondolt már hasonló jellegű kérdéseket, akár egy-egy művészeti ágra leszűkítve (például mi a magyar a zenében), korántsem várt verbalizált választ a felvetett kérdésre. A remélt izgalmas-érdekes beszélgetés azonban megannyi (részben személyes) tapasztalattal-tanulsággal járt, általánosságban mégis a gasztronómiai tájékozódásunk lett a nyertes. Talán érdemes lett volna „közönségbarátabb” időpontot választani, a szerda délutáni terminus eléggé behatárolta a résztvevők összetételét.
Az utóbbi időben több rendező több műsoránál figyelhetünk fel már-már beprogramozott félreérthetőségre. A katona története például délelőtti műsorként került a Fesztiválszínházba, s a valós információkat tartalmazó ajánló szöveg („Izgalmas zenés, szöveges, táncos mesejáték”…) szülőket és tanárokat egyaránt arra inspirált, hogy a legkülönbözőbb korú gyerekeket hozzák el erre az előadásra. Félreértéshalmaz lett ebből, kezdve ott, hogy az olvasni nem tudó apróságoknak folyamatosan tolmácsolni kellett (volna) a szöveget, néha értelmezni is a látványt. Akik már tudnak olvasni, azok figyelmét jelentős részben elvonhatta a felirat olvasása. A francia narrátor viszont élményt adó volt a franciául beszélőknek-tanulóknak. A mese-történetbe belefeledkezni tudók számára sem volt (lett volna!) felesleges a Sztravinszkij-mű előzetes ismerete (legalábbis a cselekmény szintjén), épp azért, hogy elkülöníthessék a kompozitórius és az interpretációs látvány-elemeket. Ezúttal is bebizonyosodott: a látvány erőteljesebben hat bármiféle akusztikus ingernél – s ha a képi világ izgalmas-érdekes, a legértékesebb zenét is képes afféle kísérőzeneként, alárendelt, alkalmazott zeneként a háttérbe szorítani. Teheti ezt annál is inkább, mivel a közönség lelkes csendestársként működik közre; hogy is ne tenné, amikor a látvány egyszeri élményforrás, a zene viszont megannyi hangfelvételről, bármikor felidézhető…
A francia táncház-foglalkozás ingyenes programja „kicsik és nagyok” részvételére számított – a Les Alouettes Együttes szolgáltatta a talpalávalót, francia és magyar táncmester irányította a minden korosztályt képviselő érdeklődőket, akik e tematikában egyaránt kezdőkként különböző tempóban haladtak; táncházi előzmények birtokában remekeltek sokan, míg mások összpontosított figyelemmel tartottak velük lépést. A kétségkívül bűbájosan bóklászó aprónép akkor és csak akkor (de akkor aztán nagyon!) jelentett zavaró tényezőt, amikor a lánctáncok során bonyolultabb műveletekre került sor. Az előcsarnok erre az időre közösségi élmény színtere lett, s a francia táncok szinte csak apropót kínáltak az együttes – immár korántsem elsődlegesen művészi – élményhez.
A legértékesebb élményeket kétségkívül a Budapesti Fesztiválzenekarnak köszönhettük; a francia napok lehetőséget kínált a francia barokk ritkán hallható kompozícióinak műsorra tűzésére, modern francia művek megszólaltatására, s nem utolsósorban a zenekari repertoár perifériájára került darabok népszerűsítésére. Fischer Iván vezényletével a BFZ gyakorlatában immár hagyományosan három alkalommal hangzott el a Párizsi impressziók címmel meghirdetett műsor, amelyben Debussy és Ravel méltán kedvelt művei mellett Debussy hangszerelésében hallhattunk Satie-tételeket, s afféle rejtett mini-hommage-nak is tanúi lehettünk: Dutilleux születésének centenáriumi évében megismerhettük a ’80-as években komponált Az álmok fája című hegedűversenyét, Ning Feng szólójával.
S ha már a jubileumoknál tartunk: Lucien Hervé kiállításán az építészeti témájú fotók sorát Kurtág György portréképe zárta – még egy adalék a 90. születésnaphoz.
Fittler Katalin
