Vidéki Színházak Fesztiválja a Thália Színházban
Szeptember 5‒11. között kilenc produkció mutatkozott be teltházak előtt a budapestieknek a Thália Színházban. Nem volt ez minden évben így, de idén talán közönségcsalogatóbb volt a program, mint máskor, s a jegyek is megfizethetőnek tűntek. Az előadásokat most is a projekt vezetője, Lantos Anikó fesztiváligazgató válogatta. A zsűriben – szokás szerint – szerepelt egy író, egy újságíró, egy színész, egy fő a mindenkori közönség képviseletében, s én voltam a szerencsés, akit – mivel valaki más lemondta a felkérést – az utolsó pillanatban találtak meg mint színikritikust. Így aztán hét este és két délután a karzat első sorából vagy a szobaszínházi székek egyikéről figyelhettem az őszi színházi ünnep fellépőit.
Tisztelet-becsület illeti a résztvevő színházakat, hisz nem kis dolog így szezon elején belezuhanni egy megméretést is jelentő vendégjátékba. Erőfeszítést követel a nyár utáni összpontosítás. Nekünk, ötünknek nem volt tilos beszélgetnünk, de a díjakat odaítélő, vasárnap éjszakai megbeszélésen túl nem tudott szó esni olyan mozzanatokról, amik mégis foglalkoztatják az embert.
A díjakat ismertette a sajtó, szétkürtölte a média, mindenki megtudta hát, hogy a legjobb előadás díját a szombathelyi Weöres Sándor Színház Réthly Attila által rendezett Ványa bá című produkciója nyerte el, Mertz Tiborral a címszerepben. A darabbeli Szonya alakítója, Hartai Petra ítéltetett a találkozó legígéretesebb pályakezdőjeként kapott elismerést . A miskolciak Lukáts Andor rendezésében bemutatott Pillantás a hídról című előadása két díjat is nyert: Ullmann Mónika a legjobb női alakítás, Varga Zoltán a legjobb férfi alakítás díját vihette haza. A kaposváriak Szerelem című előadása Guelmino Sándor rendezésében a színészi csapatjátékért kapott díjat, a salgótarjániak Zenthe Ferenc Színházának társulata pedig a műhelyteremtő alkotómunkáért. A felsorolt társulatok tehát, mondhatni, hivatalos visszaigazolást kaptak a találkozón nyújtott teljesítményükről, de arra ilyenkor nincs idő, hogy akár a lépcsőn összefutva megérinthessünk ismerőst vagy ismeretlent, s azt mondjuk neki: Jó volt, jó volt, csak így tovább. Nem akadt ilyen alkalom. Úgyhogy most visszanézve, törleszteni próbálok valamicskét.
Kelemen József, Takács Katalin, Mészáros Sára, Kovács Zsolt és Szvetnik Kata - Szerelem, Csíky Gergely Színház, Kaposvár
A nyitó est során a szolnokiak elegáns, bár parányit gépies Hello Dolly! produkciója Szente Vajk rendezésében arról győzhette meg a nézőket, hogy van még színház Magyarországon, amely gazdaságilag is képes állni egy nagy musical költségvetését, s még hatalmas, színes-szagos műsorfüzetet is fel tud ajánlani a színházba járóknak. A testes, szépen öltöztetett előadás színészei hallatlan fegyelemmel, nagy pontossággal dolgoztak mindvégig. Járai Máté azonban minden jelenésében képes volt kapcsolatot is teremteni a közönséggel, ha ő színpadon volt, érezhettük azt a lüktetést, amiért leginkább érdemes jegyet váltani.
A békéscsabaiak Zalán Tibor által átdolgozott, pasztell mivolta ellenére is erősen elgondolkodtató Bánk bán-ját Szabó K. István rendezte. Sok igaz, jól elemzett helyzetet láttunk, de kevés igazán erőteljes pillanat adódott. Demeter András szuperintelligens, visszafogott, vesztes nagyura nagyon más volt, mint a hagyományos stílben játszó, tág tüdejű és oroszlán járású Bánkok. A kissé hosszúra nyúlt estén jó volt látni Jancsik Ferenc minden mozdulatában érvényes Tiborcát, s élvezet volt nézni Biberachként a csupa élet és ravaszság Tege Antalt.
Szerda este aztán, mintha óriás virág nyílt volna ki Csík György remek díszletében a Thália színpadán, megjelentek a kaposvári színészek. Barta Lajos Szerelem című darabjában Kovács Zsolt, Takács Katalin, Mészáros Sára, Nyári Szilvia, Szvetnyik Kata adták a darabbeli Szalay család tagjait, s a behálózandó, sárga ábrázatú férfiúként Kelemen József remek Komoróczy adótisztjét láthattuk-hallhattuk. Guelmino Sándor rendezésében a mára klasszikussá vált magyar tragikomédia minden erényét sikerült megőriznie és bemutatnia a társulatnak.
Varga Zoltán és Ullmann Mónika - Pillantás a hídról, Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Gálos Mihály Samu)
A tatabányaiak Pécsett méltán jutalmazott Tartuffe-jét még otthonukban láttam, így most a vele párhuzamosan futó másik előadást néztem meg. De szerencsésnek mondhatom magam, hogy hazai helyszínen találkoztam Szikszai Rémusz tiszta vonalvezetésű rendezésével, s külön örültem az Orgon szerepében látható Megyeri Zoltán érett színészetének. Milyen fontos figurája lett az elmúlt éveknek ez a Molière alak! Az Örkény Színház színpadán Znamenák István kelti életre őt, egy egész megvezetett országot szimbolizálva, de aki látta vagy majd látja, az igazolhatja, hogy a Pinceszínház Tartuffe előadásának Szikra József által megszemélyesített, naftalin szagú, trottyos kis polgárkája is micsoda remek, sírnivaló figura. S mindhárom ijesztően igaz. Van választékunk. Hogy a tatabányaiak most nem vittek el díjat, az csak azért lehet, mert idén felére csökkentették a kiadható díjak számát, emelni szeretvén azok értékét.
A párhuzamos előadásra nem kevés szorongással ültem be. Harold Pintér sok helyütt és sokszor játszott műve, a Hazatérés vérivó mód gonosz, rejtélyekkel kitömött, titokzatos mese a lelkek aljáról. Nem lehet úgy hozzányúlni, hogy ne fájjon. De van olyan erős a mű, hogy ha a benne lévő titkok fele ki marad is az interpretáció során, még mindig van mit játszani. Salgótarján nem nagy város. Nem is igen lehet keményebb színházhoz szoktatva. Helyes tehát az alkotói döntés, hogy ha már ezt a darabot választották, egy helyben fogyasztható változatot vittek közönség elé. Gyuriska János rendezésében Mikó István játssza a hentes apát, az élveteg és szörnyeteg családfőt, Csernák János pedig annak taxisofőr öccsét. Szép munka a két fiatalabb fiú (Erdélyi Gábor és Máté Krisztián) alakítása, és szinte meggyőzővé lesz a szemünk előtt K. Müller Zsófia, a mindent felforgató, hűvösen szép központi nőstény szerepében. Akire viszont – talán mert előzőleg még nem volt alkalmam látni – legjobban rácsodálkoztam, az Albert Péter szemüveges, kövérkés, elgyötört egyetemi oktatója. Színház alapult, színház alakul Salgótarjánban, érdemes odafigyelni.
A szombathelyiek Ványa báját sok kritika ismertette és méltatta. Hamvai Kornél fordítása most is remek formáját futotta. S mert a mindvégig feszes, látványát tekintve is izgalmas (díszlet- és jelmeztervező Takács Lilla) előadás minden szereplőjét ebben a cikkben nem lehetséges hosszan elemezgetni, álljon itt legalább az, hogy Mertz Tibor, Nagy Cili, Bajomi Nagy György, Hartai Petra e. h., Vlahovics Edit és Orosz Róbert játssza ezt a kiemelkedően szép, Réthly Attila rendezte, egyszerre dinamikus és méla produkciót. Aki csak teheti, járjon utána!
A debreceniek szombat délután bemutatott, Orlando című, egy szereplős, de sok nagyon tehetséges alkotót foglalkoztató játékának most nem jutott díj. Meglehet, ez kicsit azzal is magyarázható, hogy a produkció jó húsz perccel túlfut saját optimális idején, s mivel nincs benne már több új impulzus, nincsenek lényeges motívumok, az előadás elkezdi leépíteni saját magát. Pedig Orlando, a több száz éven át élő, hol férfi, hol női alakban szerető és szenvedő ember androgün alakját – Gemza Péter koreográfusi segítségével – Sárközi-Nagy Ilona káprázatos erővel kelti életre. Virginia Woolf művét a fordító Adorján Beáta dramaturgi közreműködésével a rendező, Anca Bradu alkalmazta színpadra, talán a kelleténél kicsit jobban aláhajolva az eredeti műnek. Olvasva lehet bármily terjengős egy mese, ha ellaposodik, lapozgatva mégis követhető és befogadható lesz. Színpadon viszont ez a történet, az egészen nagyszerű videós és egyéb látványelemek (Mihai Păcurar), valamint a hasonlóan nagyszerű zenei elemek (zeneszerző: Mezei Szilárd) ellenére sem tud magasra szökni, dramaturgiailag felépülni. Több irónia és talán egy keményebb kezű dramaturg sokat segíthetett volna. De ha lett volna a magas szintű komplexitást, a totális színház monodráma formában való igényes megjelenését értékelő díj, nyugodtabban aludnék.
Nagy Cili, Trokán Péter, Mertz Tibor és Hartai Petra e. h. - Ványa bá (fotó: Weöres Sándor Színház, Szombathely)
Fekete térben, fehér vonalak közt, Khell Csörsz nagyon kemény és nagyon egyszerű színpadán Lukáts Andor rendezte meg Arthur Miller Pillantás a hídról című tragédiáját. Varga Zoltán megrendítően mély Eddie Carbone alakítása az előadást követően is kísérti még a nézőt. Kék kockás ingén ott a kikötői dokk szaga, leheletén érződik a saját tilos vágyaitól rémült szerelmes férfi alkoholos mámora, az egész alakítás az elveszettség maga. Nem ez az első termékeny találkozása ez rendezőnek és színésznek, reméljük, nem is az utolsó. A szombat este másik fénypontja Ullmann Mónika mindent értő, mindent elviselő alakítása Beatrice, a feleség szerepében. Ha más haszonnal nem járna is egy ilyesféle fesztivál, annyi eredménye már biztosan van, hogy egy hosszú ideje pályán lévő, a szaksajtó által el nem kényeztetett, de évek óta csúcsformában játszó színészre nagy nyilvánosság előtt azt lehet mondani: igen, remek, ez az! Így tovább, mert ez nagyon jó!
Vasárnap aztán, zárásképpen, újra a zene, mégpedig élő zene, a Pécsi Szimfonietta és a Pécsi Nemzeti Színház Énekkara által megszólaltatott klasszikus melódiák sora vette át az uralmat. Peter Shaffer Amadeus című darabját „szín-játék” műfaji jelöléssel hozták a pécsiek, Rátóti Zoltánnal Salieri, Mikola Gergővel Mozart szerepében. A minden tekintetben igényes produkció láttán, mely láthatóan igyekezett kerülni a darabhoz már szinte hozzátartozó, penetránsan hatásos megoldásokat, meggyőződhettünk arról, hogy Méhes László a legjobb ritmusérzékkel rendelkező, ráadásul színészbarát magyar rendezők egyike.
Így indult el tehát Pesten, a vidéki színházak tavalyi produkcióival a 2016/2017-es színházi évad, hogy utána azonnal és országszerte, mindenütt friss bemutatók várják a nézőket.
Gabnai Katalin
