A színház halandóságát a nyomtatott sajtó képes legyőzni. Azzal, hogy megörökíti. Nem pusztán azt, ami látható volt a színpadon – azt a felvétel is képes rögzíteni –, hanem amit jelentett az adott történelmi-társadalmi pillanatban az előadás. A színészi életpálya dokumentálására a kritika mellett többek közt az interjú hivatott – e számunkban a Hirtling Istvánnal, jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagjával készült beszélgetést közöljük, nemcsak saját eddigi művészi útjáról, de az azt befolyásoló körülményeket, kultúrpolitikai döntéseket akaratlanul is érintve.  

A színész minden körülmények között kiszolgáltatott, ha másnak nem, hát saját fizikumának mindenképp, de vannak idők, amikor a politikának is – közvetve legalábbis. És van, hogy közvetlenül. Mint a 30-as évek végétől Magyarországon, amikor a zsidótörvényekkel nagyszerű művészeket lehetetlenítettek el, tiltottak el a pályától – volt, akinek csak az emlékezés, a memoárírás maradt (ha egyáltalán túlélte a vészkorszakot), miként az Harsányi László írásából kiderül. Hosszabb lélegzetű tanulmányában – melynek most harmadik részét közöljük – a Színművészeti és Filmművészeti Kamara közreműködését, szerepét tárja fel a zsidótörvények végrehajtásában.  

A velencei kalmár Shakespeare ritkábban játszott drámái közé tartozik, ami a XX. században rendkívül kényessé lett kérdésfelvetése okán érthető. Jelzésértékű hát, hogy a rasszizmus, az antiszemitizmus újraéledésének, gerjesztésének s erősödésének  – elhúzódó – időszakában rendre előveszik magyar színházak. A rendszerváltás óta Alföldi Róbert, Bocsárdi László és Mohácsi János is megrendezte a darabot, 2016-ban pedig Valló Péter a Pesti Színházban, Bagó Bertalan pedig a Vörösmarty Színházban Székesfehérvárott – e két előadásra reflektálunk most.    

A székesfehérvári színház e számunk egyik kulcsfogalma, kötőeleme: Hirtling István s A velencei kalmár mellett ehhez a teátrumhoz kötődik a Szikora János rendezte Három nővér-előadás is, amelyről az Örkény színházi bemutató mellett (ezt Bagossy László állította színpadra) ugyancsak szólunk.

Szemben Olga, Mása és Irina prognosztizálható sorsával, a mesés Illyriában látszólag minden jóra fordul a Vízkereszt végén, a Kecskeméti Katona József Színház előadása Mohácsi János rendezésében azért megenged némi kérdőjeleket e tárgyban. 

De a valóság elemeiből épül egy „igazi” mese, Az öreg kisasszony autós meséi is a Budaörsi Latinovits Színházban, amely immár második évada önálló társulattal rendelkezik, tagjai között tudhatva Takács Katalint is, aki ebben az előadásban „történeteket varázsol elénk” – mint Józsa Ágnes írja. 

És varázsló Fittler Katalin szerint Simon Rattle is, aki karmesterpálcával bűvöli el zenészeit és hallgatóságát.  

Szűcs Katalin Ágnes