A Satie-albumról
2015-ben Pierre Boulez 90. születésnapjáról emlékezett meg a zenei világ –, január 5-én egy éve bekövetkezett halála tett szomorú pontot az ünneplés-sorozat végére. De 2016-ra is jutottak nemzetközi érdeklődésre számot tartó francia évfordulók – pontosabban, reménykedjünk abban, hogy a jubileumok ráirányították-irányítják a figyelmet értékes életművekre.
„Sorolj fel francia zeneszerzőket!” – vajon ilyen képzeletbeli listák hányadik helye jutna például a száz éve született Henri Dutilleux-nek, vagy a 150 éve született Erik Satie-nak? Mindkettőjük életművéből gazdag válogatást kínáló albumok állnak az érdeklődők rendelkezésére. Ám míg a Dutilleux-album több darabját szívesen hallanánk hangversenyteremben, a Satie-album önmagában is teljes értékűen vállalkozik az életmű megismertetésére. The Sound of Erik Satie – hirdeti a cím, és teljesíti ígéretét (az album anyagát 1967 és 2005 között megjelent felvételekből válogatták).
Aki végighallgatta a három korongot (melyből kettőn zongoradarabok szerepelnek, a harmadik pedig zenekari műveket tartalmaz, függelékként hozzáillesztve az orgonakíséretes kórusművet, a Messe des pauvres-t), megérinti az egyéniség varázsa. Satie fordulatokban bővelkedő életében inkább személyiségével, időnként meghökkentő elveivel-gondolataival hatott, semmint műveivel. Külön élményforrás képzeletben visszaforgatni az idő kerekét, s a darabok keletkezésének korába, az akkori kortárs művek társaságába képzelni Satie meghökkentő miniatűrjeit. Amik, valljuk meg így utólag, nem annyira „modernségükkel” hathattak, hanem furcsaságukkal, a környezettől való vállalt idegenségükkel. Mai zeneirodalom-ismeretünk birtokában leginkább a művek keletkezési ideje „sokkoló”, hogy már akkor olyasmik jutottak eszébe, olyasmikkel kísérletezett, amik iránt később lett fogékony a szakma többé-kevésbé vékony rétege. Feltűnő tudatos törekvése az áttekinthetőségre, ami plasztikusan vezetett szólamokban mutatkozik meg, az imitációs szerkesztésre alkalmas zenei anyag puszta felvillantása a továbbfejlesztő-kidolgozott építkezés szándéka nélkül, s az a mozaikszerű ismételgetés, amely egyszerre teszi lehetetlenné az anyag dinamikus megmunkálását, s a tételben (illetve formarészben) való időbeli tájékozódást. Az érzelem- és indulatmentességre törekvő kompozíciók ugyanakkor frappáns zsánerképek, gyakran monotematikus elképzeléssel, harmóniavilágukkal tudatosan kerülve a klasszikus és romantikus összhangzattan ismeretében várható fordulatokat. Néha archaizálónak tűnik ez a zene szinte modalitás előtti hangzás-elképzeléseivel, orgánumokra emlékeztető, még a ritmika változatosságától is lecsupaszított struktúrájával. Máskor – főként a zongorazene tánctételeiben – sziporkázó virtuozitás-igényével lepi meg az előadót és a hallgatót. A romantikát műveiből száműző Satie magánélete a romantikus gesztusok gazdag tárháza – megannyi életrajzi esemény, amelyek egyik-másik kompozíció létrejöttét vagy épp meghökkentő címét magyarázhatják. De eme háttér-információk nélkül is élvezetes hallgatnivaló a három korong, annak a szerzőnek a darabjaival, aki többször adott hangot ama véleményének, hogy a szerző nem vehet el több időt a hallgatóságtól, mint amennyi feltétlenül szükséges. Bár, ki tudja, mennyire komolyan gondolta…
Satie zenéjének hallgatása: kikapcsolódást jelent. Nem terheli meg érzelmi folyamatok végigkövetésével, netán katarzissal a közönségét, hanem megelégszik azzal, hogy színesen fecsegő felszín marad. S az már a hallgatótól függ, keres-e, talál-e benne „mélységet”, továbbgondolnivalót.
(ERATO 1 90295 98879 1)
Fittler Katalin
