A Magyarországi Bábszínházak 13. Találkozója 

Kegyetlen titka a színháznak – a bábszínháznak is –, hogy ugyanaz az előadás képes  elszállni és rossznak hatni. Áldom a sorsot, hogy nekifutottam még egyszer a Ziránó Színház Pulcinella-játékának, a Pulcinella szerelmes címűnek. Amit korábban hibának éreztem benne  – a közönséggel tartott kapcsolat forszírozottságát, a dramaturgiai gikszert (miért nem ugrik ki Rozetta a koporsóból, amikor annak fedele Pulcinella és a Halál dulakodása közben kinyílik), vagy a nehezen érthető mozzanatot, hogyan veszi el a főhős hangját ellenfele –, mind eltűnt, feltehetően a pontosság, a koncentrált színészi jelenlét révén, és lett egy fergeteges humorú, bravúrosan megoldott, felszabadult, magával ragadó játék. A tanulság az előadó s a néző szemszögéből is nyilvánvaló, mégis sokszor elfelejtkezünk róla. Mindenesetre számomra így indult a Kecskeméti Találkozó, ezzel az örömteli megkönnyebbüléssel – a korábbi élmény alapján féltettem a szakmai közönségtől Varga Péter Róbertet és muzsikus társát, Pfeifer Zsófiát (utóbbi a paraván előtt ülve kíséri zenével és figyelemmel az előadást, s kimódoltságnak most nyoma nem volt kapcsolatában a bábokkal). 

Egy fesztivál hangulatát alapvetően meghatározza a felütés. A Pulcinella mindjárt fiesta hangulatot teremtett nyitányként. Meglehet, hozzájárult ehhez az is, hogy a házigazda Ciróka Bábszínház (társulata példaszerűen bonyolítja kétévente a találkozót) az előző, nulladik napon ünnepelte hivatásos színházzá válásának 30. évfordulóját, illetve azt, hogy 25 éve működik önálló városi intézményként, és mint hírlett, a jelenlévők kivilágos kivirradtig ropták. Ez mit sem von le a Ziránó Színház előadásának erényeiből, amely az újonnan érkezőket is felzárkóztatta érzelmileg, hangulatilag az évfordulón résztvevőkhöz.

Fiesta-érzés a továbbiakban is adatott, mindenekelőtt Schneider Jankó rendezéseit látva. A Bóbita Bábszínház társulatával színre vitt Torzonborz 2 nemcsak bravúros technikai kivitelezése miatt lenyűgöző, hanem a színészi jelenlét ereje révén is – ritka ilyen felszabadult, mégis rendkívül fegyelmezett színészi játékot látni. S a  szellemes krimi-paródia szembe megy a mesei sztereotípiákkal, ahogy a másik Schneider Jankó-rendezés, a Vojtina Bábszínházban létrehozott Tessék engem megmenteni! is. A séma, az ismétlődés persze természetes eleme a meséknek, hadakozni ellenük nincs miért, a ráismerés örömét adják minden esetben, a meghökkentő eltérés ezektől viszont jótékonyan hathat a gondolkodási készség s az empátia fejlődésére. Ez az előadás nem készen kínálja a drukkolni valót, s a jellemek sem előre leosztottak – a gyerek néző is mérlegelni kénytelen, s óhatatlanul szembekerül például látszat és valóság vagy a társadalmi hierarchia működésének problémáival. Schneider Jankó itt is jó helyzetbe hozza – mondhatni helyzetbe hozza – a színészeket. Mindkét rendezésének kivételes erénye a nagyszerű élőzene s humor és érzelmek megkapó összhangzata.  A fesztivál végén méltán kapta Schneider Jankó a Magyar Bábművész Szövetség Alkotói díját.

A nagyszerű színészi játék mellett a nézőpontváltás a nagy erénye a Kolibri Színház A medve, akit Vasárnapnak  hívtak című előadásának. A tanmesejelleget gyönyörűen elveszi Alexics Rita, Fehér Dávid, Nizsai Dániel és Ruszina Szabolcs játékának, ember-, illetve medveábrázolásának hitele. 

És fiesta-érzés volt a MárkusZínház A repülés története című előadását látni, az ember esendő kicsinységének és szellemi nagyságának e felemelően groteszk  lajstromát. Piláriék pazar eszközhasználata most is lenyűgöző, miként a kidolgozottság és a spontaneitás jótékony együtthatása is; az akusztikus elemeket szolgáltató játszók s a színészek egymásra figyelése. És öröm volt hallani a bábművész hallgatók elismerését a szakmai beszélgetésen: szeretnének Pilári Gábortól is tanulni. 

Az eszközhasználat az egyik legeredetibb mozzanata a Somogyi Tamás rendezte János vitéznek is. A fémhulladékból, spirálokból, kallantyúkból, csavarokból, konyhai eszközökre hajazó elemekből komponált „bábok” és díszletek nagyon erős atmoszférát teremtenek, dramaturgként pedig Perényi Balázs  helyezi drámai helyzetbe a főhőst mindjárt  az első jelenetben, amikor is Jancsi a francia udvarban meséli el, éli újra történetét, s kerül választás elé: hűséges marad-e Iluskájához, vagy a francia királylány kezét választja. Az első pillanattól tétje van így a játéknak, s mély emberi fedezete, nem szólva a társadalmi meghatározottságok érzékeny ábrázolásáról. 

A bábok esztétikai megformáltsága ígéretes a békéscsabai Napsugár Bábszínház előadásában, a Berzsián és Dideki Veres András és Gimesi Dóra készítette színpadi változatában, ám hamar kiderül, hogy inkább babákként működnek. Hogy nehéz velük és általuk megmutatni bármit – a színészek jobbára fogják csak őket, és maguk játsszák a szerepeket. 

A nemzedékének egyik legmarkánsabb egyéniségeként indult rendező, Veres András másik munkája, A szegény ember hegedűje is inkább kísérletnek, útkeresésnek tetszik a Harlekin Bábszínház előadásában: vizuálisan meglehetősen eklektikus, s az önmagukban –  látványként is – izgalmas világok nem képesek koherens műegészt alkotni. Nem a mozaikos szerkesztésmóddal van a baj, hanem hogy az elemek különneműségük folytán nem illeszkednek egymáshoz.  A számomra rendkívül vonzó közéleti, társadalmi érzékenységgel felvetett problémák nem szervesülnek a gonosz lányokról szóló mesébe, akik megölik húgukat, hogy kisemmizhessék. Embertelenségük lelepleződik ugyan, s a meggyilkolt lány lelke megbocsájt, ő azonban csak a maga nevében adhat felmentést, az alattvalók sanyargatásának, emberi sorsok tönkretételének megbocsájtása nem tartozik a hatáskörébe. Dramaturgiai hiányosság ez, ami más előadásoknál is előfordult. 

A miskolci Csodamalom Bábszínház Hisztimesék című produkciójában például. A történet Zsófija pont ugyanúgy viselkedik a Hisztimanó megjelenése előtt, mint azután, így gyakorlatilag értelmét veszti a tanmese. Arról nem beszélve, hogy Zsófi anyukája oly elviselhetetlenül idegesítő tónusban  „neveli” gyermekét, jó szándékkal, ám kevés empátiával, odafigyeléssel, hogy Zsófi reakciói indokoltnak tetszenek, nem úgy megváltozása  a Hisztimanó hatására. A műfaj kiváló művelői, Csató Kata rendező, Törőcsik Eszter színész és a bábrendezőként frissen végzett Markó Róbert, az előadás dramaturgja, valamint az egyetemi hallgató Nagy Petra nem kérdeztek itt rá, hogy mitől ilyen ez a kislány – simán elfogadták az írói prekoncepciót a korai dackorszakról. 

Markó Róbert „lelkén szárad”  egyébként A bagoly, aki félt a sötétben epikus volta is a Ciróka Bábszínház előadásában – a kedves, tanulságos, ám egy idő után monotonná váló és előre kitalálható történetet íróként (nyilván a színpadi változat szerzőjeként) jegyzi. És mégis öröm volt látni a produkciót, mindenekelőtt Apró Ernő miatt, akinek színpadi jelenléte számomra mindig ünnep, annyi emberség, bölcsesség, magától értetődő természetesség van a lényében, játékában, Nyirkó Krisztina pedig igazán méltó partnere tud lenni.

Nem volt dramaturgja a József és testvéreinek a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban – az előadást Jeles András jegyzi szerzőként és rendezőként. Nagyon erős képi és zenei világ született a díszlettervező Perovics Zoltán, a báb- és jelmeztervező Bánki Róza, a zeneszerző Melis László s a zenei munkatárs, Lukin Zsuzsa közreműködésével.  A kitűnően kondicionált társulat szuggesztív játéka egy darabig visz is magával, ám a választott forma statikussága, az ismétlődő motívumok s a félhomályban derengő színpadkép egy idő után lankasztják a figyelmet. Nem kétséges azonban, hogy fontos találkozása volt ez a Mesebolt Bábszínház  társulatának Jeles Andrással.

És fontos találkozása volt most is ez a kecskeméti fesztivál a bábművészeknek egymással – ez a közeg alkalmasnak mutatkozik érdemi beszélgetésekre művekről, szakmai kérdésekről.

Szűcs Katalin Ágnes