KŐHÁTI ZSOLT: OSVÁT

2003

SZEREPLŐK

                                            OSVÁT ERNŐ

                                            ORVOS

                                            MÁRIA

                                            ASSZONY

                                            ÁGI

                                            TENORISTA

                                            PÉTERFY JENŐ POST MORTEM

                                            HANGOK

Játszódik Budapesten, 1929. október 28-án délután és este, Osvát Ernő Aréna úti lakásán.

1. JELENET

Szín: lepusztult lakás; Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső leírásához képest némileg változtatva a színszerűség kedvéért. Jobb oldalt vetett ágy piros paplannal. Fejénél kis asztal kéziratpapírokkal, tinta, toll. A padlón elöl, középen, fekete távbeszélő készülék. Jobbra még szék, mosdóállvány, rajta törülköző; szappan, borotvaeszközök. Hátul, középen áttetsző függöny, mely Ági szobáját – ahonnét az egyetlen ablak nyílik – takarja el. Balra könyvespolc, foghíjas könyvsorokkal. A polcrendszer közrefogja Rippl-Rónai pasztell Osvát-képét. Alatta hatalmas, vasalt ún. hajóláda: ebben – mint majd kiderül – bizalmas dokumentumok, levelek, kéziratok vannak.

Osvát fekete felsőkabátban, hálóingben, fehér vitorlavászon nadrágban. Fázik, mert a függöny alól, a nyitott ablakon keresztül húz be a hűvös levegő. Fűtenek pedig. Osvát keres valamit idegesen. Turkál az ágyban, az asztal papírjai között, melyeket látványosan, két kézzel a levegőbe hajít, majd visszarendez. Elsétál a függönyhöz, befelé hallgatózik, majd a rivaldához siet, és fejét az égnek vetve, kacagni kezd. De mintha zokogna egyszersmind. A függöny mögött mocorgás. Osvát nyugalmat erőltet magára. Energikusan siet elő Osvát unokaöccse, dr. Fónyad Imre, a Csehov arcú, csíptetős.

ORVOS táskáját Osvát ágyára dobja; kezet mos. Hát ezzel megvolnánk. Vad köhögésroham fogja el. Munkahelyi ártalom.

OSVÁT Igaz is, mint látod, behozattam ide a fél fürdőszobát, hogy azonnal kéznél lehessek. A vicivel leakasztattam a kisszoba ajtaját. Most a függöny van ott. Csak a szükségemre megyek ki innét. Őrködöm a vártán.

ORVOS Értem. – Kapott a kisasszony szívzsongító injekciót, abból az én saját kotyvasztású koktélomból, tudod. Most egy darabig ellesz magában. Aludni fog.

OSVÁT S aztán?

ORVOS Ernőkém… Aztán? Azt a jó Isten tudja, vagy még ő sem.

OSVÁT No de mégis…

ORVOS Ennyi ma az orvostudomány. Beteg ember kuruzsol nálánál még betegebbet. Szemét elfutja a könny.

OSVÁT Bátorság. Erősnek kell lenni, kedves rokon… Nyugodjál már meg, na, nézd csak…

ORVOS erőre kap. Itt a vége, fuss el véle. Szünet.

OSVÁT kiismerhetetlenül. Teendő?

ORVOS Tolerancia – és: spes aeterna… Mostantól fogva Ágika azt csinál, amit akar. Lesz is ereje hozzá. Ha szivart kér, adsz neki. Szünet. Adj most nekem is egyet, és gyújts rá te is. Majd szellőztetünk a lichthófra. Rágyújtanak; az orvos köhög, s ezen jót derül.

ORVÁT Köszönök mindent. Imre, kedves öcsém, ha volnál szíves nekem is egy intravénásat a jobbikból. Úgy értem: az Ágikáéból. Én leszek a kontrollcsoport. Az orvos teljesíti a kérést; közben:

ORVOS Ha Ági fölébred és kinéz hozzád, ne lepődjél meg. Olyan lesz egy darabig, mint a vas, és mégis lebegni fog. Lebegni fogtok. Megnyúlnak a percek, és összezsugorodnak az órák. Nem fogjátok tudni eldönteni, hogy mi az, ami megtörténik veletek, és mi az, amit csak magatokban gondoltatok.

OSVÁT Tiszta sor.

ORVOS Én most fölrohanok Budakeszire. Ha bármi adódnék, hívjál interurbán azonnal. Vannak még csodák. Néha még én is meggyógyítok valakit, hirtelen felindulásból. Volt már rá példa.

OSVÁT Várj csak. Adok emlékül valamit ebből a düledező bibliotékából. Első kiadás – neked tartogattam. A magyar orvosi nyelv első nyomtatott dadogásai. Elbúcsúznak szemérmes öleléssel. Az orvos int; jobbra el. Osvát villámgyorsan vizet cserél a lavórban, nekilát mosakodni. Tart még a szivarból. Beszappanozza az arcát. Csörgés. Osvát a padlón heverő telefon kagylóját kapja föl.

OSVÁT Halló! Fenyő úr? De nem a telefon szólal meg, hanem az ajtócsengő. Osvát ki, arcát kapirgálva, bal kezében kerek tükör. A szín egy pillanatig üres, majd nagy robajjal be, kezében vödörrel, szatyorral a cselédasszony, Mária.

2. JELENET

MÁRIA Jesszusom, de szanaszét van még a doktor úr! – A másik doktor úr hova lett?

OSVÁT A tanár úr? Most ment el; nem találkoztak?

MÁRIA Nézze csak – dehogynem! – Hoztam jeget a tömlőbe, vajat, parizert, kenyeret, babkávé, tejet, almabort. Meg persze teát. – Mindjárt rendet csinálok. Szalad az egész lakás! Még ilyet! Kiteszem a lábam, és… Hozza rám a szégyent a doktor úr.

OSVÁT int, hogy csendesebben. Mi újság odalent?

MÁRIA rendezkedés, takarítás közben. Hát megy az élet, ahogyan szokott. Mondja is Márton rikkancs a Nagycsarnoknál, nekem külön is kiabálja, meg hallom az asszonyokat sorban állás közben. Beütött a csőd valahol. Nagy szegénység lesz.

OSVÁT Még nagyobb?

MÁRIA Hol is? Nevjorkban. – Meg azt is szóbeszélik, hogy félrenyelt valami fogoly komenista, oszt’ meghótt a börtönben. Hát miért rugódozott az urak ellen? Nem igaz?

OSVÁT Nézze, Mária, ne politizáljon maga itt nekem. A kommunistákat meg hagyja békiben. Magának talán nem volna kedvire, hogy „ami az enyém, az a tied”?

MÁRIA No de az, hogy „papnövendék, majd rettegett rablóvezér volt Stalin, Oroszország diktátora” – az csakugyan igaz?

OSVÁT Stalin? Igaz, igaz.

MÁRIA A Gömbös hadügyér meg kommandíroz.

OSVÁT A jövő embere – de nem az enyimé. Közben fölöltözik. Fekete ruhában, fehér gallérban, nyakkendővel, villanó szemüveggel: ahogyan a Rippl-Rónain látjuk. Mi van még?

MÁRIA A kormány szorongatja a fővárost.

OSVÁT Nem először és nem utoljára.

MÁRIA Balesete után ifjú Horthy Miklós urunk állapota javul.

OSVÁT Végre valami jó hír, mért nem ezzel kezdte. – Mondja, Mária, maga most kit másol? Várjon csak – a Móriczné Simonyi Máriát?

MÁRIA Menjen már a doktor úr… De a Zsiga úr könyvit olvasom ám most – hát az jobb, mint a ponyva a piacon!

OSVÁT Forró mezők… Eláruljam magának, hogy ki a gyilkos?

MÁRIA Az Istenért, ne!

OSVÁT Nagy színésznő maga, Mária! A Fedák Zsazsa magához képest kismiska! Maga azt is eljátszaná itt nekem, egy szót sem szólva, hogy ma október 28. van, 1929-ben, hétfő délután. A hőmérséklet…

MÁRIA Ejnye már, miket nem mond a doktor úr! Na végre, hogy a régi megint! – Ágikánk?

OSVÁT Alszik most. Mélyen alszik. Nézzen majd be hozzá, de csak óvatosan.

MÁRIA Édes kis szentem… Bemegy a függöny mögé. Osvát nyugodt és kimért; beletörődött, hogy amit keresett, nem találja. Mária előjön, szemét törölgetve.

OSVÁT Mária, kedves! Ma estére szabadságot kap. Jóska altiszt úr – vagy főtiszt már? úgy tudom, épp szabadnapos.

MÁRIA Altiszt, altiszt az. – Szépen köszönöm. Akkor én mennék is. Vigyázzon a házra a doktor úr! Majd jövök.

OSVÁT Mária! Kornélnak van néhány ruhadarabja még. Majd válasszon közülük; alig hordta egyiket-másikat.

MÁRIA szemét elfutja a könny. Kornél nagyságos asszony… Édes kis szívem… Két éve alig…

OSVÁT No, menjen most. Kosztpénz, tiszteletdíj lefogva? Mária bólint. Kezét csókolom… Mária megdöbben ezen a köszönésmódon: a doktor úr ilyet még sohasem mondott neki.

MÁRIA Kezét csókolom a doktor úrnak s az Ágikámnak… El, jobbra. Kisvártatva visszajön.

Doktor úr, kérem! Bejelentem tisztelettel, hogy a szerkesztő urat keresi egy hölgy. Az illető már nyomul is be jobb felől.

OSVÁT Engedje be, Mária. Kéretem a hölgyet.

3. JELENET  

 OSVÁT Ja, már itt is van. Kezét csókolom, nagyságos asszonyom. Kezet csókol. Mária, kérem, ahogy megbeszéltük. Mária gyanakodva, visszanézve, el.

ASSZONY Osvát Ernő úr, a Nyugat szerkesztője?

OSVÁT Az egyik. Az vagyok.

ASSZONY fátylas kalapban; a fátyol néha mint sisakrostély funkcionál, máskor meg, föllebbentve az arcról, szabad prédát kínál a férfitekintetnek.  A Magyar Korona Kávéházból jövök. Mondták, hogy a szerkesztő úr mostanában nem jár be. Ez a magyarázata annak, hogy férjes úriasszony létemre egy idegen férfi lakására mentem föl. Remélem, nem él vissza a helyzettel, és úriember módjára fog viselkedni.

OSVÁT Szavamat adom.

ASSZONY Azt is mondták a Magyar Koronában, hogy ön párbajozott már. Valami Hatvany báróval.

OSVÁTRég volt. – Jól tetszik informálva lenni.

ASSZONY Csaknem három évtizede. A Fodor-féle vícsarnokban.

OSVÁT Talán ott, csakugyan.

ASSZONY De hiszen az tilos dolog volt már akkor is!

OSVÁT Kaptunk is  érte fejcsóválást – törvényszékileg.

ASSZONY Kard villant, ugye?

OSVÁT Olyanformán. Egyikünk sem volt éppen olimpikon.

ASSZONY De azután Hatvany egész Berlinig iszkolt hosszú időre…

OSVÁT Túloz kegyed.

ASSZONY Maga egy veszedelmes ember.

OSVÁT Nagyságos asszonyom, nálam a becsület: a kritikusi judíciumom. Ha azt kétségbe vonja valaki, ha az nem áll meg a jelenben, sőt a jövő ítélőszéke előtt, nekem nincs is miért élnem. Ha az, akiben én tehetséget látok, legyen bár a legismeretlenebb személy addig a földkerekén, egyesek szerint nem alkalmas arra, hogy lapom élén új idők új irányát jelezze, akkor… Állításom védelmében akár még fegyvert is hajlandó vagyok a kezembe venni.

ASSZONY Nos, én, ha kell, megverekszem önnel!

OSVÁT Karddal, bandázs nélkül, első vérig, avagy golyóváltás?

ASSZONY Talán a pisztoly, de meg kell mutatnia, hogyan használjam.

OSVÁT. Nem a legalkalmasabb pillanat… Pisztoly? Lehet, hogy arra ma nekem is szükségem lesz. – De voltaképpen minek köszönhetem a szerencsét?

ASSZONY. Legyen ön átkozott, doktor Osvát Ernő! Verje meg az Isten!

OSVÁT hűvösen. Az történik folyamatosan, asszonyom! Nem tudom, hogy ennél jobban már hogyan is verhetne. A feleségem két esztendeje megmérgezte magát, a lányom súlyos gümőkórban szenved, ott benn haldoklik éppen… Engem meg  vesém visz utána, hacsak nem… Bocsásson meg, még nem is kínáltam hellyel.

ASSZONY meg van döbbenve; túllőtt a célon. Biztos nem véletlen az ilyesmi… – Mond önnek, doktor úr, valamit az a név, hogy bajtai Bogozán Kristóf?

OSVÁT. Rémlik… Kézirat, ugyebár? Szonettek…

ASSZONY idéz, fejből. „Ön figyelemre méltó talentum, bár kissé még kiforratlan, szertelen. A szonett – s az irodalom általában – fegyelmet, komoly munkát követel, minden egyébnek feláldozását igényli. Tegye hát szabaddá magát a napi nyűgöktől. Olvasson és írjon. A kettő arányát önnek magának kell meglelnie. Aztán keressen föl új kéziratával, rendes időben, a Magyar Korona Kávéház Nyugat-asztalánál. Őszinte híve…” Olvasható, hegyes betűjű aláírás.

OSVÁT Föltehetőleg én írtam.

ASSZONY Néhány napja az uram nem jár haza, s a pénze sem érkezik. Három gyerekkel várom. Három gyerekkel! Tudja, mit jelent ez máma?

OSVÁT Tudom, nagyságos asszonyom. – A kedves férje hol dolgozik?

ASSZONY Minisztériumi fogalmazó. Köztisztviselő.

OSVÁT Megesik az ilyesmi. – De honnét gondolja, hogy írói babérokra törve hanyagolja el házastársi, családfői kötelezettségeit?

ASSZONY Vannak azért nekem is jóakaróim. Jelentették, hogy könyvtárakat búj esténkint, kávéházról kávéházra jár, dönti magába a feketét, falja azt a temérdek kiszáradt mákos süteményt – aztán köd előtte, köd utána, Meg olaszórákat vesz nőszemélyektől, hogy valami prókátor szonettjeit eredetiben olvashassa.

OSVÁT Petrarcát, gondolom.

ASSZONY Meg spanyolul is tanul, ugyane célból. Angóra vagy Zongora…

OSVÁT Góngora.

ASSZONY Szóval ezek. Az osztályigazgató méltóságos úr, vitéz doktor Kálnay már fontolgatja, hogy behívatja az uramat kihallgatás céljából.

OSVÁT Reménykedjünk nagyságos asszonyom, hogy visszatalál a fogalmazó úr a polgári élet helyes ösvényére, de azért a magyar irodalom is gazdagszik majd általa.

ASSZONY Gazdagodás… Itt van ez a Baumgarten-díj. Négyezer pengő – nem kevés pénz!

OSVÁT Asszonyom, nem kapom ezt, hanem adom. A kurátortársaimmal. Másoknak.

ASSZONY No de hát ön mégiscsak író! S azok jól keresnek!

OSVÁT Már aki ír, s akinek kiadják, már ha a kiadónak van pénze. Én azonban mostanság már alig írok, szóban ténykedem leginkább. Meg másokba döföm a tollamat. Ezt hívják bírálatnak. Azt is nyögve és kelletlenül. Egyet írok, kettőt törlök. Szegény ördög vagyok magam is, tisztelt asszonyom. A Tátrába küldöttem a kislányomat egykor, jobb intézetekbe, varázshegyről varázsvölgybe, s az bizony sokba került… Amit itt rajtam és körülöttem nem lát, az mind-mind a gyógykúrákra áldoztatott. A foghíjaimat meg hovatovább gyertyaviasszal leplezem.

ASSZONY Értem, doktor úr… Fogadja együttérzésemet… Jó az Isten…

OSVÁT Amikor nem ver éppen… Uram-Istenem… Mért szorult ekkora dühöd belém?! – Látja, ott a polcnál föl vagyok akasztva. Rippl-Rónai mester föstött le engem pasztellban. Meghalt már, nem is olyan rég. Tehát a kép eléggé értékes. Lehet, hogy hamarosan én is meghalok, s ez esetleg tovább növeli a becsét.

ASSZONY Isten mentsen, hogy ilyen áron…

OSVÁT De nézze csak! Nem tetszik?

ASSZONY Hát, őszintén szólva…

OSVÁT Ugyanolyan kiélt és fáradt szemeket csinált nekem, mint a saját édesanyjának.

ASSZONY habozik még, de már meg van győzve.

OSVÁT Jól esett nagyságos asszonyom, hogy magányomban fölkeresett. Jól elbeszélgettünk. Szíves üdvözletem bajtai Bogozán Kristóf minisztériumi fogalmazó és reményteljes író úrnak. Meg a gyerekeknek. Szeresse őket nagyon! Leakasztja a képet, odaadja az asszonynak, és kitessékeli jobb felé; közben  kezet is csókol neki. Nekem még van itthon némi elintézni valóm.

ASSZONY hűvösen. Mégiscsak felelőtlenség azonban elvégre vagy utóvégre, hogy romlatlan embereket föltüzelnek nem nekik való dolgokra. Jó napot. Elviharzik, hóna alatt a képpel; helyének üres négyszögén Ady arcmása tűnik be. Valamilyen effektus – fény, hang – jelzi, hogy Osvátban hatni kezd az injekció. Rámered a képre. 

4. JELENET

OSVÁT Ady! Igen, írnom kell az Ady-vita végére! És Fenyő szerkesztő úr nem telefonoz! Pedig végveszélyben mindig ő volt a mentsvárunk. Ő persze már hozzászólt – túl van a nehezén. Szünet. Mit írjak? Válság válság hátán. Julien Benda – az írástudók árulása. A házasság válsága – ezt kínomban én pumpáltam a művelt köztudatba. Volt honnét… Az írástudatlanok árulása – szegény Kosztolányitól szegény Ady ellen! A valójában nagyobbtól a vakon ítélő közvélekedés által nagyobbnak tartottról! Jócskán tíz esztendeje halott már Ady, Dezső tehát egy kicsit későn ocsúdott. Babits pedig mossa kezeit – se ide, se oda nem áll. Pedig Ady ünneplő verset írt annak idején a Mihály könyvéről – kutya rosszat, magam gondoztam a szöveget… Igen, Mihály a kommün alatt katedrát kapott az egyetemen, csaknem a fejét vették emiatt a bukás után. Azóta nem győz minden irányba távolságot tartani… Persze neki is valamicske igaza van! Hát miért öldököljük egymást? Az a kortárs magyar irodalom baja, hogy túl sok tehetség szorult bele egy időben! Nem férnek meg egymás mellett. S én még bajtai Bogozán Kristófot is rájuk ereszteném! Kurtanemesek harapdálják egymást. Ady nem volt idegen idiómákban nyelvzseni, mint Dezső, de hiszen ott volt neki Léda! S amit kellett, azt mindig kisilabizált magának – akárhonnét. Benne élt a világban, a világ meg őbenne – kiszagolt mindent – iránytű volt tagadhatatlan! Érzékeny rebegéssel tájolódott. Leül, tollat fog. Mit írjak?! De hiszen leadtam a következő szám élére a Kosztolányi Marcus Aureliusát! Ez egyértelmű állásfoglalás Deziré mellett, ha sejthető is, hogy itt megint a nyomorult Ady szapulása folyik! No de a szerkesztő az élőkből tud csak szerkeszteni – de vivis nil nisi bene… Adyt, Isten nyugosztalja, ez már nem bántja; lefricskázza magáról a luetikusan aszott csontkezével a rádobott szennyet… Majd Hatvany ismét nyeregbe száll érte! A könyvespolcról nagy csattanással lehullik egy kötet. Osvát odaugrik, fölkapja a szétnyílt könyvet. Ady! Sortes vergilianae: mutassa meg a sors maga, hogy Ady mit üzen! A rivaldához lépdel a kötettel. Eldőlt a kérdés! Ezt a versét fogom újraközölni! Olvas.

                                    SEREGESEN SENKIK JÖNNEK

                                    Minden semmirevalónak,

                                    Gácsnak, svábnak és zsidónak

                                    Grádics adatott:

                                    Itt alant már csak egyedül

              Maradok. Félbeszakítja a versolvasást. Gács! – Igen: ezek azok a „jöttment galíciaiak”, az alsóbbrendű zsidóság! Ady is tudta azért, hogy zsidóból csak az ilyesfélébe törölheti a cipőjét. Olvas tovább.

                                    Sürög a vad, magyar élet,

                                    Még a némák is beszélnek

                                    S uccám ellepik

                                    S bárki taknyost egy bősz iram

                                    Fölrepít.

                                    Seregesen senkik jönnek,

                                    Megrabolnak, elköszönnek

                                    Gúnnyal, szabadon.

                                    Mi bennem gyűlt, mindenkié

                                    A vagyon.

                                    Mind a szépet, amit hoztam

                                     S ami új, nagy, átkozottan

                                     Sok, pazar ige:

                                     Úri, léha nullák raja

                                     Söpri be.

                                      Álmagyarok s jöttment népség

                                      S címeres, ronda cselédség

                                      S nagyúri nagyok:

                                      Ez időben, itt, valaki:

                                      Én vagyok.

                                      Új igéim tán nem hatnak,

                                      Rossz frigyesim elhagyhatnak

                                      S nőhet a fülem,

                                      De nem lesz itt semmi, soha

                                      Nélkülem.

Becsattantatja a könyvet, hallgat. Elgondolkodón néz farkasszemet a közönséggel. Nem rossz… Nem rossz… Adytól különösképpen nem. – Hát majd eldöntöm: közöltetem-e vagy sem.

5. JELENET

A függönyön revolvert tartó kéz nyúlik ki.

ÁGI Föl a kezekkel! Kidugja a fejét is, majd előlép hálóingben. Huszonöt éves. Csont és bőr, de a halálközeli euforikus állapot megszépíti.

OSVÁT összerázkódik. Jézus-Mária! Ágikám, kicsi haramiám, hozod a frászt öreg apádra!

ÁGI Lelőlek most, te kurvás, préda ember! Aki elkótyavetyéltél itt mindent, hogy ötezer koronákért kávézhassál, ahol s amikor éppen kedved szottyan!

OSVÁT megpróbálja meg nem hallottá tenni a lány szavait. Most legalább tudom, hova lett az én finom mívű francia revolverem. Égen-földön keresem napok óta.

ÁGI Magamhoz vettem.

OSVÁT Lőj hát, kincsem. Szegény édesanyád szavait hallom vissza – bár csak ő maga mondhatná.

ÁGI édesanyját idézi. „Tíz körmöddel kaparnál majd ki engem a föld alól! De akkor már késő!” Zokog. Miket mondtam itt neked… Valami őrült gyűlölet tört ki belőlem… Meg tudsz bocsátani? A fegyver görbül lefelé.

OSVÁT Mondunk mindenfélét – s a látszat is sokszor támaszt ád alá… Mert a látszatban is van igazság. Így voltál ezzel te, kislányom, amikor aztán jelentetted a mamának: „az apuka megint egy nénire pillantott a villanyoson! S nyomakodott is feléje!”

ÁGI „Nincs az a vízió, ami ne lehetne igaz! Aki szédül, az álljon odébb.”

OSVÁT döbbenten. Gyulai Márta! Te róla is tudsz?

ÁGI Én mindent tudok.

OSVÁT De hiszen ő Isten áldotta tehetség – azon túl, hogy mint nő… Nem tudhattad, nem érthetted az előzményt! Itt, idehaza két öregedő test súrlódott egymáshoz keservesen éjszakánkint, aztán az egyik ellökte a másikát… Nem kellett egyik nyomorult a másik nyomorultnak… S aztán rohantam a kávéházba, s kukorékoltam ott, az irodalom szemétdombján… Rossz leheletű, szökött fruskák és jobb sorsra érdemes úriasszonyok néztek mélyen a szemembe: tőlem – a kéziratuktól – várván a földi megdicsőülést… Még a fiatalabbjánál is azt láttam, hogy őszülni kezd dugóhúzóba csavart tincsük izzadó, zsíros homlokukon… Jöttem aztán haza, ide, a fűtötten is hideg szobába, hideg ágyba… S kezdődött minden elölről… Hát így voltam és vagyok én kurvás, préda…

ÁGI Jaj, apukám, dehogy, dehogy… Félek tőled, amikor ilyeneket mondasz, és egy kicsit nem is szeretlek. Kössünk békét inkább! Ismét sírni kezd, a pisztolyt végképp leengedi.

OSVÁT szemét is elfutotta a könny; elveszi lányától a fegyvert gyöngéden; az asztali papírkupacra helyezi. Közben: Tudod legalább, hogyan kell bánni vele?

ÁGI Honnan tudnám? De ha az Isten akarja, tudod, a kapanyél is elsül. Most azonban én sem akartam, Ő sem akarta.

OSVÁT Nahát akkor egyelőre megmenekültem. Te meg csukd be az ablakot, és vedd föl a szép pongyoládat. Ne mászkálj itt nekem egyszál hálóingben. A lány beszalad a függöny mögé, majd jön vissza pongyolában. Jobban vagy egy kicsit?

ÁGI Olyan erős vagyok, apukám! És annyi mindent kellene még megbeszélnünk! Lekuporodnak ketten az apai ágyra. – Az előbb valami zsidózó verset olvastál.

OSVÁT Adytól, de nem zsidózót.

ÁGI Hogyhogy nem?

OSVÁT Itt a zsidó: fölsorolásban szerepel. Mint önálló minőség: vallás, nyelv, kultúra. A sváb s a többi mellett.

ÁGI Na de rosszallólag!

OSVÁT Igen, ha a másik rovására emelődik ki valami, az nem jó. Minden nép, nemzet, vallás, nyelv, kultúra: egyenértékű. De a gonosz indulatok szívesen játsszák ki őket egymás ellen. Ezt gyűlölte Ady is, aki a zsidó Léda mellett ismerte meg Párizst, a nyugatot. Zsidó ösztönzésre lett az egyik legnagyobb magyar költő. Ha nem is akkora, mint sokszor híresztelik.

ÁGI Ültem az ölében… Tisztára egy Belzebub volt… Azok a szörnyűségesen megviselt, megvasalt fogai.. És olyan dohányszagú, mint egy trafik. A bendője meg muzsikált. – Apa, mi mennyire vagyunk zsidók?

OSVÁT meghökken. Éppen eléggé, kislányom. Éppen eléggé. Szünet.

ÁGI Mert zsinagógába például nemigen járunk. Akkor talán inkább magyarok vagyunk.

OSVÁT Az én vallásom, tórám, talmudom, bibliám: az irodalom. Szünet. Na de te nem ezt kérdezted voltaképpen. Nos: mi magyarok vagyunk, s ekként zsidók. Vannak, akik mibennünk is szívesen összeugrasztanák ezt a két, önmagában külön-külön jeles entitást. Jön még olyan idő, amikor senkit nem érdekelnek majd efféle részletek, mondjuk, a keresztény kultúra nézőpontjából. Nem lesz jó keresztény és jobb keresztény, nem lesz zsidó és zsidóbb.

ÁGI És mi az, hogy Osvát? Frici bácsi, a Karinthy írta Babitsot kitréfáló versében, hogy: „pápuákok pengetnek poros fát” – erre ütött a rím: sem Fenyő, sem Osvát.

OSVÁT Honnét a nevünk? Őseink valahonnét Morvaországból jöttek ide. Talán a hatodik ősünk volt az a Löw rabbi, aki a Gólemet fabrikálta.

ÁGI Az ellenséggyűlölő agyagkolosszust. – De hiszen akkor mi a kiválasztott népnek is kiválasztottjai vagyunk!

OSVÁT Már az is, hogy „mi vagyunk Isten kiválasztott népe” – színtiszta sovinizmus. Csend. Ismered a szót?

ÁGI  fáradt kelletlenséggel. Hogyne ismerném. – De  a nevünknél hagytad abba.

OSVÁT Eredetileg mi Róthok volnánk. De nem jobb ez az Osvát?

ÁGI Nekem tetszik.

OSVÁT Én választottam. – Van egy olyan lengyel szó, hogy: oświata. Annyit tesz, hogy: művelődés, kultúra. Tehát – talán – az Osvát: művelt, kulturált. Vagyis aki ezzel mint hivatással foglalkozik.

ÁGI Apuci, te olyan művelt vagy, és minden nyelven tudsz!

OSVÁT És van egy olyan lengyel község, hogy Oświęcim – a megvilágít igéből. Németül meg úgy mondják: Auschwitz. – Egyszer elmegyünk oda együtt. Jó? Kirándulni!

ÁGI Veled bárhová. – A pisztolynál hagytuk abba. Arra gondoltam, hogy lelőnénk egymást, de engem mindenképpen, hiszen most úgyis meghalok. Szünet.

OSVÁT. Hát akkor meg miért pazaroljam beléd a drága francúz golyóbist? Mi a francnak? Nevetnek, sírnak, átölelik egymást.

ÁGI Apuci! Te káromkodtál! Sosem hallottam tőled még ilyet! – A franc – az valami ronda betegség. Nemi betegség.

OSVÁT Művelt az én kislányom. Úgy van. – Hanem a Mária hozott mindenféle földi jót. Együnk, igyunk, vígan legyünk. Teszek oda feketét. Esznek, isznak, vígan vannak.

ÁGI A francnál hagytuk abba. – Apus, én már huszonöt éves vagyok, és mégis szűzen megyek a sírba.

OSVÁT De hát ott van neked a Béla… Egy vőlegény elvárhatja, hogy…

ÁGI A Béla… Persze… Mondom, hogy szűzen megyek a sírba!

OSVÁT nehezen jut szóhoz. A nagy fizikus, mint köztudomású, Newton Izsák is így tett.

ÁGI No most már legalább köztudom ezt is.

OSVÁT újabb bizonyítékkal áll elő. És Krisztus, ama galileai csodarabbi szerelmi életéről is szűkszavúak az evangélisták…

ÁGI Hát, Newton elszalasztása ejtene kevesebb kétségbe… - Egészségedre! Almaborral koccintanak. Udvarlóm akadt ugyan egy pár, fönt a Tátrában. Csókolóztunk, megfogták a mellemet, s nekem ott olyan nyirkos lett… Ami nem különösebben érdekes, mert amúgy is mindenütt nyirkos vagyok.

OSVÁT Nem veszítettél még semmit azzal, hogy a szüzességedet nem veszítetted el. Nekem elhiheted.

ÁGI De legalább a szavak… Úgy halok meg, hogy néhány ide vágónak a jelentését nem is tudom.

OSVÁT Én is így vagyok ezzel.

ÁGI Máriával próbáltam konzultálni. De csak irult-pirult meg hümmögött. Irén barátnőm, aki reggel itt volt, özvegyasszony létére még annyit sem ismer, mint én. Vak vezet világtalant.

OSVÁT Arany János is óvakodott trágár kifejezéseket venni a szájára, de férfitársaságban szívesen hallgatott vaskos beszédet. – No, essünk túl rajta. Tehát?

ÁGI Tehát, én úgy tudom, hogy nekem faszom van, neked meg pinád. Szünet.

OSVÁT Szerintem fordítva. De van egy szó – szláv eredetű –, mely a férfi–női genitáliát egyként jelöli: picsa.

ÁGI Picsa… De szép… De rejtelmes… „Mégis kegyetlen a mi alkotónk” – hogy így kell ezeket a végső igazságokat a halálom óráján kiszivattyúzni az apámból. – Nem túl szerencsés a metafora. Szünet.

OSVÁT témát vált. Franciából hogyan állsz?

ÁGI Előkapja a dossziéját. Fordítottam magamnak kedvencedet, a pompás, zengzetes Bossuet-t.

OSVÁT Mit pontosan?

ÁGI „Oraison funèbre de Henriette-Marie de France – Reine de la Grand-Brtagne… Elmondotta 1669. november 16-án.

OSVÁT Très bien!

ÁGI „Az, ki a mennyeknek ura, s kinek alávetvék…

OSVÁT  elégedetten csettint.

ÁGI … alávetvék az összes birodalmak, s akit egyedül illet dicsőség, fenség s függetlenség, nos ő egyszersmind, ki egyedül dicsekedhetik, hogy törvényt alkot a királyoknak, s hogy őket, amidőn csak tetszésére van, hatalmasan s szörnyen megleckézteti.”

OSVÁT Szép munka.

ÁGI És puff, áttettem latinra.

OSVÁT Ott hogyan hangzik?

ÁGI  Ille qui regnat in coelis, et ex quo omnia imperia impendentur, et ad quem etiam gloria ac maiestas solum independentiaque…

OSVÁT helyeslőn cicceg, bólogat.

ÁGI …inependentiaque pertinent, item qui autem solus leges facit regibus, eosdemque út placet immensum ac terribilem in modum castigat.

OSVÁT.Hoc Latinum est, dulcissima! – Hát ilyen zsarnok apád vagyok én… Tudománnyal sanyargatlak… Persze, még nem tökéletes a szöveg.

ÁGI Attól félek, nemigen fogom befejezni… De hát nem is hozzám illő Anglia királynőjének búcsúztatása… Én úgy fogok elmenni, mint Catullus Lesbiájának kis verebe… Fölcsillanó szemmel témát vált. Most, hogy ilyen nyíltak vagyunk egymással, bevallom, írtam egy saját verset is. Neked.

OSVÁT No csak? Észre sem vettem, hogy ilyesmiben is sántikálsz.

ÁGI Egész titkos büróm van ott az ablak meg az ágy alatt, a bili s a köpőcsésze társaságában.

OSVÁT Ott nem nyomoztam. – Hadd halljuk!

ÁGI  föláll, meghajol, szaval. Címe még nincs.

                                          Szigorú, drága, fekete pap –

                                          Téged atyámul kaptalak…

                                          Lettem vón’ inkább szeretőd,

                                          Simítván lelkeden redőt,

                                          Lettem vón’ inkább jó anyád,

                                          forró fényburkot vonva rád!

                                          Lettünk vón” mindketten boldogak,

                                          Istennek ki kevés dolgot ad.

OSVÁT meghatottan. Nem azért nem szólok, mert nem tetszik – bár: boldogak helyett esetleg boldogok jobb lett volna, de hát: poetica licentia…

ÁGI Te rímrongáló! – Betennéd a Nyugatba?

OSVÁT Előbb még írnék neked egy biztató levelet. „Keressen föl” stb., stb. Szünet.

ÁGI Most megérdemlek egy szivart, mint George Sand. Osvát megkínálja, s maga is rágyújt.

OSVÁT De bújj egy kicsit az ágyba, fújd ki magad a füsttel egyetemben. Itt van ez a tálca, hogy össze ne hamuzzál mindent. Elhúzom a függönyt; ideülök melléd.

6. JELENET

TENORISTA jobb felől be, vitézkötéses átmeneti kabátban, széles karimájú fekete kalapban, lobogó, fehér selyemsállal. Itt is vagyok. Osvát és Ági elnyomják szivarukat.

OSVÁT meglepődve. Kicsoda ön, és hogy kerül ide?

ÁGI Apuka, ez Halmos János úr, a Magyar Királyi Operaházból. Tegnap ő volt Richárd gróf az Álarcosbálban. – Elolvasok én ám minden operaelőadást!

TENORISTA Ezért is lepett meg, hogy ki voltam írva a próbatáblán. – És csak jöttem-jöttem, valami vezetett; súgó és korrepetitor egy személyben. Zenekari bevezető: a Traviata utolsó felvonásának duettje. A Tenorista a közönségre mered. Szintén zenészek? Kivár. Tehát zenekar is van. Eredeti helyszín! Ezt nevezem! Odaül az ágy sarkára Ági mellé; belevág a duettbe, magyarul; a lányt magához vonja. Osvát meglepődve föláll oldalra. Néhány ütem elhangzik („Elhagyjuk, drágám, e bűnös várost” stb.), hogy Ági szopránját is megismerjük.

OSVÁT tapsol. Akartam kérdezni, mit mindig ülnek le maguk, tenoristák, afféle horogkereszt alakzatba úgy, hogy nem csippentik föl a nadrágszárukat?

TENORISTA Fogalmam sincs… Látta tán valamelyik régi kollégánk egy még régebbitől, a többi meg utánacsinálta. Kövér embernek mindenesetre könnyebb így fölállnia. Szakmai embléma ez, nincs benne semmi rossz. Mint ács füle mögött a plajbász. Alász plajbász, már itt sem vagyok! – Örültem, drága Violetta! Uram! Atyám! Megemeli a kalapját, szélesen búcsút int vele, és kihátrál jobb felé.

7. JELENET

OSVÁT Uram-atyám! Te is láttad, hallottad?

ÁGI.Én is. Sőt, én még daloltam is vele. Nem tudtam, hogy ilyet is tudok!

OSVÁT Te is láttad, én is láttam – tehát káprázat volt… Szünet.

ÁGI szétrántja a függönyt; apját magával hurcolja az ágyhoz, leül, Osvátot maga mellé húzza. Apuci! Valami nagyon bizalmasat fogok neked most mondani. Sőt kérni is!

OSVÁT Tedd azt, kislányom!

ÁGI Mégiscsak nem járja, hogy én félig-meddig szűzen menjek a sírba!

OSVÁT De hiszen az előbb megbeszéltük… Isten az égben! Most üt vissza rám a rólam írott versed!

ÁGI Visszaüt, sem; nem érdekel! Mért van az, hogy egyetlen rusnya mitológia vagy etnográfia nem beszél arról, hogy haldokló gyermekét köteles a szülője bevezetni a szerelem művészetébe! A fiút az anyja, a lányát az apja! De ha nem haldoklik, akkor is! Hiszen csak-csak ő szerette eddig s ismerte is a legjobban?! Hm, apuci? Nem akarnál megismerni teljes egészemben, tövemtől hegyemig?

OSVÁT Az Isten szerelmére!

ÁGI Nem, az enyémre!

OSVÁT Nem tehetem, kislányom! Tiltja a törvény is, s vagyok annyira zsidó…

ÁGI Miért ne tehetnéd? Miért ne tehetnők? Bontogatni kezdi a köpenyét.

OSVÁT Mert nem! Freud Zsigmond kasztráljon meg személyesen, ha megteszem! Meg aztán – savanyú és vacak szerető vagyok én voltaképpen! Édesanyád volna a megmondhatója…

ÁGI Meg a többiek, mi?

OSVÁT hallgat. Szünet.

ÁGI Hát akkor most jön a java; a szerelem művészete helyett a művészet szeretete. Újabb, végzetes stádium. Polühümnia, Euterpé után – Terpszikhoré.

OSVÁT megkönnyebbülve. Csak óvatosan! Egészen fölhevültél!

ÁGI Annyi baj legyen! – Sokat olvastam és képeket is láttam a szabad táncokról. Dienes Valéria orkhesztikájáról, Jaques-Dalcroze-tól, Nizsinszkiről, Isadora Duncanról. Kigondoltam, hogy a tánc nem egyéb, mint a világegyetem, a természet ritmusának, rezdüléseinek optikai közvetítése, fölelevenítése, tudatosítása. – Persze, ehhez muzsika is kell, amely mi is lehetne más, mint a szférák zenéje! – Ami most következik: főpróba és előadás. Kilökdösi apját az ágyról, berántja a függönyt. – Maestro! A zene megszólal. Fény gyúl; a lány ledobja magáról a hálóinget; táncol, ahogyan ars poeticájában előlegezte. – A végén azonban elzuhan – és mozdulatlanul hever a függöny mögött a padlón. A fény kialszik, a zene elhallgat. Szünet.

8. JELENET

PÉTERFY JENŐ lép elő a függöny mögül, bőröndökkel. Meglátja Osvátot, int neki. Facchino, per piacere! Porti queste valigie al rapido per Fiume–Budapest! 

OSVÁT döbbenten. Péterfy Jenő! Nagyságos uram!

PÉTERFY. Ön tud magyarul? Ismerjük egymást?

OSVÁT. Ön a Budapesti Szemle nagy szelleme volt, én csak a Budapesti Hírlapban bontogattam gyönge szárnyaimat.

PÉTERFY. Hírlap vagy szemle – most már nem számít. Egykutya.

OSVÁT. De hiszen ön már harminc esztendeje…

PÉTERFY- Ez se számít. Fölülök folyton a Fiume–Budapest gyorsvonatra, aztán történik, aminek történnie kell!   

OSVÁT De miért? De hogyan?

PÉTERFY.Nincs válasz. Világismeret – önismeret. Ezek vezéreltek, de nincs többé jelentőségük.

OSVÁT Irodalom, görögök, esztétika…

PÉTERFY Egyik sem számít. Esztétika? Vonja ki belőle a politikumot s a szociologikumot: mi marad? A nagy semmi, barátom.

OSVÁT De hát Olaszország…

PÉTERFY Apadolog az is. Az apai akarat megroggyanása, mely mibennünk folytatódik. Aztán bekövetkezik egy pillanat, mely beszédesebb a többinél, s megérteti velünk: eltévesztettük az életünket. Akkor nincs más, mint búcsúzni. Attól, ami szép, a saját szívünktől, amelyben benne van a tenger, az égbolt, a végtelen arany ragyogás, a raffaellói képek, a michelangelói Pensieroso, a gondolkodó a saját sírja felett. Búcsúzni kell – s utazni. Elutazni.

OSVÁT. De hiszen ilyesmiket írtam magam is a Riedl Frigyesnek önről mondott emlékbeszéde kapcsán!

PÉTERFY Attól még igaza lehet.

OSVÁT Tehát mi átbeszélünk a másik világba?

PÉTERFY Úgy vagyunk itt valahogy, mint a száraz levél, mely önmagától moccanni sem képes. De bármilyen szellő megforgatja.

OSVÁT Bármilyen?

PÉTERFY Bármilyen. Én legalábbis nem tanultam még ki ennek rendszerét. – Ön is utazik?

OSVÁT Valószínűleg.

PÉTERFY körüljártatja tekintetét, észreveszi Osvát revolverét. A pisztolyom! Enélkül semmi értelme az egésznek! Hogy került önhöz?

OSVÁT Ez az enyém, uram. Gyöngéden elveszi a fegyvert, s visszateszi az íróasztalra.

PÉTERFY átkutatja a zsebeit. Megtalálja a saját pisztolyát. Elnézést, igaza van. Mindenki a magáét fordítsa csak maga ellen. Mosolyogva a szívére emeli, majd leengedi. Isten vele, uram. Osvát, ugye? Most már emlékszem. A múltkor valamelyest fiatalabb volt… Valami eszébe jut. – Az előbb a görögökről is szó esett. Mondani akartam, hogy az imént egy nagyon szép táncprodukciót láttam. Ha volna akaratom, egy ilyesmiért megfontolnám a visszatérést. De hát én csak odafelé váltottam jegyet, s az elalélt kisasszonyon sem segíthettem. Kisiet. Vonatfütty, sistergés; induló szerelvény zaja.

9. JELENET

 OSVÁT fölordít. Ágikám! Kislányom! Berohan az élettelen testhez, letérdel hozzá. Leszakítja egyetlen mozdulattal a függönyt, bebugyolálja a lányt, és fölnyalábolva viszi az ágyához. Belefekteti, betakarja. Lélegzik még! Istenem! Ne hagyj magamra! A telefonhoz rohan, tárcsázni próbál, ütögeti a kagylóágyat.  Nincs vonal! A fény- és hanghatások abbamaradtak. Úgy mész el, hogy alig ismertelek! Kicsi Hamupipőkém! Hamvaid közé szórtam az irodalom szakajtó lencséjét, hogy amíg szétválogatod, se kelljen foglalkoznom veled! Veseroham tör rá, hétrét görnyed. Szóval, itt az én időm is. Az iratkupachoz térdel. Leül az asztal mögé, tollat fog. Amit eztán mond, részint írja is, részint csak fennhangon gondolja. A végakaratomat már írásba adtam. Borítékot nyit ki, belepillant. Igen… igen… Azokhoz, akiket sokszor a fejemre olvasnak, de akiket sohasem tagadok meg, a rákoskeresztúri új zsidótemetőbe helyezzenek, Kornél mellé. Koporsómra borítsák az újságírók Jókai-leplét. – Ha író nem voltam is, újságba csak írtam, lapot csak csináltam. – Író urak és hölgyek alázatos szolgája – Osvát Ernő. – Még csak doktor sem, szökött jogász csupán, mint majdnem mindegyikünk. De azért doktoroztak annyian, hogy már nem volt erőm visszautasítani. – Még a vesém sem doktor – vessék oda az igazi doktoroknak, hadd trancsírozzák. – Vagy a kutyáknak… Ismét fenséges. Temetésemen csend legyen, sírom jeltelen maradjon… A Nyugat ne foglalkozzék velem, csak amennyire óhatatlan… Szünet, kigyúl. Az irodalmi utókor figyelmébe ajánlom Illyés Gyulát…

Illyés! „Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba – / s én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan / kiáltanék, – hasztalan, / süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szívembe / meghalt, ó, megölték, / szájából szakadatlan hangzik a híg, tört vér, / a panasz, jaj, porba / bukott szívének hangtalan átka”… Szünet. Olvastam már tőle ezt? Vagy csak eztán írja majd? Ha írta, kicsit tán nekem írta!

Továbbá… igen… igen… Imecs Bélát! „Fekete zászlót nyomott kezembe a sors, / Lengetem, míg ki nem hull majd a kezemből. / Ki vitte előttem, milyen jelt írt lebegése, / Ki fogja utánam harcos kezekkel a rudat, / Nem tudja szívem, de most az enyém csak egészen.” –   De hisz ezek helyettem írnak! Engem jövendölnek effélében: „Vitt a vágy és gondolat, s mind csendesebb meder / Vezet tovább és végül elsimulva, lehűlten, / Páraként szállongok a semmiségbe el.” Hát tehetségtelen az ilyen?

Gyulai Márta! Ő vajon milyen útravalót ád? Talán ezt én is elmondhatnám: „Hol van a két kezem csodája: a hagy, amit felhánytam, az, ami tartott, hogy meg ne tántorodjam, a Messze, amit értem!” Veri a padlót. – Nyugatos szerkesztő uraimék! Kényszerítsék Gyulai Mártát, hogy érzékeny, finom prózája mellett verseket is írjon! Megnyugszik kissé. Talán az, hogy ott maradtam benne megváltatlanul, segítségére lesz. Egyszer talán versben megkérdezi önmagát a nevemben: „honnan van benned ez az eltökéltség, / S hogy szabad ennyire szenvedni? /  Mi lelte az arcod? / Ilyen csendben vagy naphosszat? / Még haragszol néha? / Nem kezdenéd elölről? / Nem tudtad, hogy így lesz? / Nem vállaltad mindég? / Olyan nagyot változott minden? / Nem május a május? / Kifáradt a szemed? / Ne menjünk hajózni?” – S intené magát általam: „Vigyázz, az igénytelenség is csupa veszély!” – S aggódnám az ő szavaival: „Ugye, nem hallgatsz másra? Emlékszel, mit ígértél?”  S mentegetőzném: „Hát az érettség nem érték?” Lezárnám, tétován, a párbeszédet: „Vagy menjünk már innét?” Kis szünet.

„Keresztelő János” őket mártotta a litteratúra szent vizébe. – Lehet gúnyolódni rajtam, de hangos lesz még tőlük az ország! Illyés! Imecs! Gyulai! Tanulják meg ezeket a neveket! Bal felé rohan, a ládához. Ráül. Édes barátom uram, Elek Artúr! Önt kérem, hogy felügyeljen mindezek végrehajtására. Egyetemi polgárok voltunk együtt; azóta sem számíthatok senki más tetemtett lélekre. A kulcsaim a húgomnál, Bálintnénál vannak. – De a legfontosabb! A nagy, vasalt ládát Fenyő segítségével vitesse el egy nagy gyárba, ahol megfelelő méretű kohó van az elégetéséhez! Visszasiet az asztalhoz; sebesen körmöl, végül aláírja a levelet. Hirtelen mozdulatától fölborul a tintatartó, kék tenger önti el a kupacot. Az arcára, kezére is fröccsent. Még szerencse, hogy a legfelső papírt idejében fölkapta a borítékkal együtt. Rámered a közönségre. Lassú mozdulattal kicsomagolja a revolvert: a kendő is tintás lett. Félredobja; a pisztolyt zsebre vágja. Valaha külön tudomány volt a tintanyalás! Égre vetett szemmel kacagás tör ki belőle. Barátaimat üdvözlöm! Isten Vele, Artúr! Ne bánkódjék, öleli rossz híve: Ernő. Ernő, aki önmagával sem tegeződik, pedig ez lett volna az utolsó alkalom. Tintával ihattam volna pertut Osvát Ernővel. Eleget nyűttük egymást, s úgy nagyjából még össze is barátkoztunk. – Tegeződés! Még valami! Kockázat most már úgy sincs! Tollat ragad ismét, s mondja is: „Utolsó előtti percemben egyedül Téged sajnállak a földön. Még egyszer halld: Te tetszettél nekem a legjobban itt. Utolsó pillantásom Neked hálás, Szépség. S még egyszer, utolszor csókolja leheletem a Te kicsi, ámbrás királynő-kezedet. Bocsáss el, Malka! Bocsáss meg, Márta – a rossz Ernőd.”

ÁGI hátul az ágyán magához tér; nyöszörög. Apuskám! Itt vagy? Úgy félek…

OSVÁT odaszalad hozzá. Ne félj, drágaságom!

ÁGI Imádkozzunk!

OSVÁT   Jó, kezdd el! Csöngetés az ajtón, dörömbölés. Osvát imádkozva rohan ajtót nyitni. 

ÁGI Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…

10. JELENET

Jobbról be, Osváttal az

ORVOS. Ide rohantam, mert nem felelt a telefon… Odasiet Ágihoz, pulzusát tapintja, homlokát stb. Majd lassan a szín közepére sétál. Mintha jelen sem volna.  

ÁGI, OSVÁT. De a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám…

OSVÁT. Ugye, nem félsz már?

ÁGI. Már nem félek. Csak te is imádkozzál velem… Anya képét hadd nézzem meg még…

Osvát rohan a könyvespolchoz. Ady helyén most, íme, Osvátné és férjének képe lóg. A férfi leakasztja, és az ágyhoz sietve odamutatja leányának.   

OSVÁT Ezt a kettős képünket találtam hamarjában…

ÁGI Nem baj… Legalább te maradj itt, amíg én anyához megyek…  

OSVÁT az orvosnak.   Adj neki még egy injekciót! Az orvos moccanatlan.

ÁGI bágyadtan. Már nem kell… Jól érzem magam… Meghal. Odamegy hozzá az orvos, kémleli az arcát, majd lezárja Ági szemét. Visszamegy középre.

OSVÁT nem ért semmit. Imádkozzunk! Ne félj! Ne félj! Ő is megtapintja Ági arcát, de nem hajlandó tudomásul venni a valóságot. Majd középre húzódik ő is. Hirtelen mozdulattal előrántja a revolvert. Arra kértelek Imre az előbb, adj Áginak még egy injekciót. De ha unokabátyádnak nem teszed meg, kényszeríteni foglak.

ORVOS Ja? Injekciót. Üvegcsét reszel, fölszívja tartalmát, és beadja az injekciót – önmagának. Lőj hát, ha tetszik. Szívességet teszel. Szünet. Most már van időnk. Persze csak ha az enyészettel nem akarunk sokáig versengeni. – Ernő, én most morfiumot adtam magamnak, mert kikészültem egy kicsit. Te is azt kaptál délután. Ági meg egy istenkísértő próbálkozás alanya volt, hazardíroztam. Sajnos: a tengerimalacaim jobb pácienseknek bizonyultak… Fuccs a Nobel-díjamnak… Majd legközelebb… Sírva fakad, köhögésroham fogja el. Majd: Beck Ödön Fülöp megvan még? A Nyugat-emblémát aki készítette.

OSVÁT döbbenten. Miért kell ő ide?

ORVOS Nem tudom, akarsz-e halotti maszkot csináltatni.

OSVÁT Kinek?!

ORVOS Áginak. És lassan gézköteget vesz elő, letekeri, hogy fölkösse vele majd a halott leány állát.

OSVÁT elteszi a revolvert; mintegy álomban. Az a pólya meg mire kell?

ORVOS Hát nem a lelki sebeinkre… Fölkötöm vele Ágika állát.

OSVÁT Az az én feladatom. Ágié lett volna, ha normális a világ! Elveszi az orvostól a gézköteget, mely kibomlik; gurul végig a padlón. Orvosok! Csak a pokol tornácáig vagytok hajlandók az embert elkísérni… Brenner József alias – aljas! – Csáth Géza  nekem ajánlotta az Anyagyilkosság novellát! Mit akart ezzel?! Mi ez az otromba, időzített célzás?! Tudtommal nem vagyok anyagyilkos! Csak feleséggyilkos! Tudtam, hogy Kornélia veronált szed, azt tart magánál, de nem zártam el tőle! Igenis: s lelkem legsötétebb mélyeiben azt akartam, hogy legyen már vége az egésznek! A Zeneakadémián ugrálnak körül, a Nyugat ünnepel! Közben meg odahaza naponta halljam: én vagyok az oka Ági betegségének, megfázítottam, tőlem örökölte a bajt! Isten tudja, még mi mindent nem csináltam vele. Persze igaza volt Kornélnak! Ha elválunk első évben, ahogyan kért is, könyörgött, nem teszem őt anyává! Ezzel gyilkoltam meg. Vagyis: mégiscsak anyagyilkos vagyok, ha nem is a sajátomé. Szünet. Imre, nem vádollak, te mindent megtettél… Most rajtam a sor.

ORVOS fáradtan. Értelek, Ernő… Kegyetlen ez a mi szakmánk, és én ma megint vereséget szenvedtem. Csak azt nem tudom, kitől. – Kifogyott belőlem az erő… Köszönöm, hogy átvállaltad a facies hippocratica elrendezését… Legalább magadban búcsúzhatol tőle… Ledőlhetnék két percre? Osvát nem figyel oda. Az orvos elterül a piros paplanon, ájult álomba merül.

OSVÁT Versenyfutás az enyészettel! Hát akkor – legyen. Utol kell érnem a magzatomat – hiszen én felnőtt, erősebb, gyorsabb vagyok… Ő már a halál alagútjában van, forgolódik hamarosan mitológiai fények özönében… Visszahozom… Visszahozom! Ami most következik? Orpheusz és Eurüdiké történetének parafrázisa…. Alvilágjárás. Pici, piros bejáraton át… Szíven – ez fontos! --, nem pedig agyat lövellő koponya kráterén keresztül! Az arc maradjon csak szent és sértetlen, ameddig csak lehet; senki élő ne tudja ki titkát – evilági képviselője az anyagtalanná lett utazónak… – Ágneskám előrement, de nem lehet még nagyon messze… Kibiztosítja a fegyvert. Fölnevet. Már egyetlen önálló gondolatom sincs… Az irodalom vonszol, vezérel, pedig azt hittem: némelykor én is befolyásolom… - Igen, igen, valójában így volt ez nálam mindig! Elindul a benyílóba a halálos ágy felé; hurcolja a fehér szalagot; a színpadi világítás lassan kihuny. Imádkozzunk, kislányom! Ne félj! Ne félj! Éles csattanás. Inkább csak sejtjük, semmint látjuk a test elzuhanását. Hangjátékszerűen halljuk:  Kislányom! Utánad akartam menni! Megszólal a telefon, az ajtócsengő; dörömbölés. Teljes sötétben további

HANGOK Szabad telefonoznom? Sürgős! – Kegyed melyik redakciótól jött zokogni? – Mind a kettő – te Uramisten… – Mind a három, ha jól meggondoljuk! – Mentőt hívjanak! – A Rókusba vigyék – Te! A Kosztolányi! Biztosan ő beszél majd… – Drága doktor úr, így hagyjam magára – Ernő, rám ismersz? A Kálmán vagyok… – Egy tanult ember ilyet, nahát… Ezek is jó dolgukban vesznek meg… Mentőautó vijjogása. – Hallottad, hogy egy franciát élve temettek el, s mire aztán észbe kaptak és kiásták, holtra rágta magát a koporsóban? – Szegény Osvátnál ez éppen fordítva történt… – Műfordítva? A hangmontázst zsidó gyászzene nyomja el – talán Maros Rudolf szerzeménye. Szakadó eső zaja is hallatszik egyre erősebben, végül akár a dobpergés.

VÉGE