Hogyan lettem néző színház nélkül

Stuber Andrea körkérdésére, amelyet a Színházak Éjszakája alkalmából tett fel a Kritikus Céh tagjainak, hogy „hogyan lettem kritikus?”, a következő választ sikerült kieszelnem: „Kritikus igazából véletlenül lettem: amikor 1976 őszén a Kritikához kerületem, Nádra Vali, aki a színházi cikkekkel foglalkozott, megkért, hogy írjak. Én meg rákaptam. A színházra viszont kiskamasz koromban Hódmezővásárhelyen kaptam rá, ahol nem volt színház. Rádióközvetítéseket viszont sokszor hallgattam. De ezeknél is nagyobb benyomást tett rám a háború előtti Színházi Élet, amelynek számait a szomszédunknál találtam, és lelkesen olvastam. Benne volt a Hat szerep keres egy szerzőt. Tizenegy évesen nagyon érdekelt. A művelődési házban – azóta kapta Bessenyei Ferenc nevét – színházi vendégjátékot is láttam, a Madách előadásában az Egy pohár vizet – de Gábor Miklós nélkül. Aztán a budai József Attila Gimnáziumban félárú bérletet lehetett venni a Nemzetibe. Így láttam Tímár Józseffel Az ügynök halálát. Ehhez már csak Szinetár Petőfi Színháza és Ádám Ottó Madácha kellett.”

Ez mind igaz is – ha az emlékezetem nem csal meg nagyon. De az igazi gyökerek mindig mélyebben vannak. Az ember előbb néző lesz, csak aztán lehet kritikus. Az én színházi érdeklődésem gyökerei talán a Szocdem Párthoz nyúlnak vissza. Legalábbis onnan tudom felidézni első, színházszerű emlékeimet. Egy Mikulás-ünnepségről. Hogy miképpen kerültem a szocdemekhez, ennek magyarázata roppant egyszerű. Apámat a háború után, amikor a nyugati menekülésből hazatértünk, a postavezérigazgatóságról B-listázták, azaz kirúgták. Anyámnak is dolgoznia kellett, bár erre nyilván akkor is sor került volna, ha apám megmarad az állásában. Akkoriban nem volt éppen ildomos nem dolgozó nőnek lenni. Álláshoz viszont csakis valamelyik párt támogatásával lehetett jutni. Szüleim a szocdemeket választották. Bizonyára ezt vélték a kisebbik rossznak. De talán azért is, mert oda nexusuk is volt. Egy rokonunk (hogyan volt rokon, azt valószínűleg soha sem tudtam), kézi vagy gépi aranyozó mester (könyvek borítójára nyomta a címeket) régi szociáldemokrata volt. (Amikor bejöttek az oroszok, az Internacionálét énekelve fogadta őket, azok meg közölték, hogy burzsuj, és elvitték az aranyóráját. Kinézetre Gyuri bácsi aranyóra nélkül is megfelelt volna a kor szocialista-kommunista propagandája szerinti burzsujképének.) 

A szocdem párti Mikulás-ünnepről egyébként leginkább a krampuszra emlékszem, aki virgáccsal fenyegetőzött, miközben a jól felkészült Mikulás névre szólóan sorolta gaztetteinket. Ebből is látszik, hogy a sötét, groteszk dolgok iránti kitüntetett figyelem elég korán belém fészkelte magát. (A családi emlékezet szerint különben is az első, amit kimondtam, a „nem” volt. Mesekönyveim közül is legerősebben arra emlékszem, amelyben egy ördögfamília pokolbeli hétköznapjait és különös kalandjait rajzolták meg, a szövegeket hozzá alighanem a nővérem olvasta föl nekem – közel tizenöt évvel idősebb nálam). 

Másik színházszerű élményem abból az időből egy bábelőadás volt, talán ennek is volt köze a Szocdem Párthoz, de ebben végképp nem vagyok biztos. Amire pontosan vélek emlékezni, hogy a paraván fölötti nyílás bal sarkában egy öreg ember kifogja az aranyhalat, majd elpénecolja a három kívánságot, amelyet a hal ígért életéért cserébe. 

És természetesen nem maradhatott ki az én életemből sem a cirkusz. Albertfalván laktunk, két szintes OTI-telepi lakásban, amelyet apám még a harmincas évek második felében mint köztisztviselő kapott. A telep egy- és kétszintes sorházakból állt (áll ma is), amelyekhez kis előkert, hátul kis udvar tartozott. (Akkor persze sokkal nagyobbnak láttam, valódi méreteiről csak évek múltán alkottam fogalmat.) A cirkusz jóval korábban elkezdődött, mint a tényleges előadás. A mutatványosok hírverő csapata, néhány bohóc, néhány állat nagy zajjal végigjárta a telep utcáit. Az előadás pedig maga volt a csoda – nyilván mert legalább annyira hittem benne, mint a Szocdem Párt Mikulásában és krampuszában –, olyan cirkuszt természetesen azóta sem láttam. Nem az ügyesség érdekelt, hanem a csoda. Igazi színházközeli élményem egy lehetett volna akkoriban: a nővérem a barátnőivel elvitt az albertfalvai kertmoziba a Hamlethez –  gondolom, Laurence Olivier fimje lehetett –, de csak az első percekre emlékszem. A többit átaludtam.

Albertfalváról 1951 nyarán kitelepítettek bennünket Gyöngyöspatára. Akkoriban nem volt olyan híre a településnek, mint mostanában, szüleim azt sem tudták, hol lehet. A kitelepítő határozatban, amelyet a gyöngyösi állomáson egy rendőr vagy ávós föl is olvasott, indoklásképpen az állt apámról, hogy „nyugatos postatanácsos”. Mindkét állítás igaz volt, csak éppen azt kérdeznénk mai fejjel, hogy mi ebben a bűn. De hát akkor egyaránt súlyos véteknek számított elmenekülni a felszabadítók elől, és a régi rendszerhez köthető hangzatos hivatalnoki címet viselni. Igazán viccesnek ez akkor tűnt fel számomra, amikor 1959-ben, elsős gimnazistaként ki kellett töltenem egy kérdőívet, amelyen az egyik rubrika apám foglalkozására kérdezett a háború előtt, a háború után és most. (A pontos évszámokat nem tudom fölidézni.) Az én válaszaim: postatanácsos, postatanácsos, postafőtanácsos. Egyenes vonalú karrier. Szó nincs benne B-listáról, ipartestületi jegyzőségről (az említett Gyuri bácsinak hála, de csak az ipartestületek megszüntetéséig), könyvelői munkáról valamilyen könyvkötő cégnél, horolásról a patai szőlőkben, segédmunkáról valamilyen építkezésen Gyöngyösorosziban, Hódmezővásárhelyen meg gondnoki állásról a gyógypedagógiai intézetben, majd könyvelőségről egy faipari Ktsz.-ben. 

Hódmezővásárhelyhez köthető igazi színházi érdeklődésem kezdete, ahol – a kitelepítésből szabadulva, de lényegében kitiltva a fővárosból – apám egy ottani barátja révén munkát kapott. Noha Hódmezővásárhelyen, ami pedig a büntetésben lévő Szeged helyett éppen Csongrád megye székhelye volt, nem volt színház. Mindössze két színházinak mondható élményemre emlékszem az ott eltöltött csaknem három évből, az egyik a Madách már említett vendégjátéka a művelődési házban, a másik Honthy Hanna fellépése a Fekete Sas szálloda dísztermében. Ez utóbbiban azonban nem vagyok egészen biztos. Szorgalmasan hallgattam viszont a rádió színházi közvetítéseit. Bár konkrétan csak a Shaw-darabra emlékszem, amelyet akkoriban többnyire Szerelmi házasság címmel játszottak. Ezek a rádiózások nagy hatást tettek rám. A bemondók elsuttogott információi és a járások keltette nyikorgások nyomán jól el tudtam képzelni, mi történhet a színpadon. Hogy ezt hogyan csináltam, arról fogalmam sincs, ugyanis korábban nem láttam színházat. De ez akkor nekem egyáltalán nem tűnt föl. Arra sem tudok értelmes magyarázatot találni, hogy miért keltette fel az érdeklődésemet a szomszédéknél talált Színházi Élet számos évfolyama a húszas‒harmincas évekből, és miért találtam különös gyönyörűséget Gárdonyi Géza Annuskájában éppúgy, mint Pirandello már ugyancsak említett Hat szerepében.

De így lettem néző. Olyan helyeken, ahol nem volt színház. 

1957 elején a fővárosba költöztünk. Apámat visszavették a postához. Én meg elkezdtem valóban színházba járni. De amit attól kezdve láttam, már nem csak az én történetem. Inkább a pesti színházaké.

Zappe László