Molière: A képzelt beteg – Budapest Bábszínház

Korunk bábszínházában ritka vendég Molière. Pedig már a XVIII. században előszeretettel játszották a komédiáit. Különösen a Don Juant, ami különféle átdolgozásokban szerepelt a művészi és vásári bábjátékosok műsorán. Szívesen fogadta a közönség a Guentleur család több generáción át működő párizsi színházában a Champs-Élysées-n A képzelt beteget a XIX. században. Podrecca híres római Teatro dei Piccolijában A pipogya férj című egyfelvonásost a XX. század elején (ez volt a nyitóelőadásuk 1914-ben, egy műsorban Pergolesi Az úrhatnám szolgálójával). Paul Brann Amphitrionját a müncheni Művész Bábszínházban a harmincas években. Vagy a bábszínházak leggyakrabban játszott kedvencét, A botcsinálta doktort a łódżi Arlekinben 1954-ben. Ezek persze három évszázad kiragadott és kiemelkedő példái. Ha összeszámolnánk az udvari kárpitosmester fiának valamennyi bábszínházi bemutatóját a világon, aligha jönne nyomába Shakespeare ilyen irányú sikereinek. Pedig Molière tipi fissi jellemeivel és Tabarintől meg a többi vásári komédiástól örökölt egyéb sajátosságaival eszményi bábjáték-szerzőnek látszik. 

Tatai Zsolt (fotó: Éder Vera)

Amikor a XX. század hetvenes éveiben a bábművészet végleg szakít korábbi mimetikus törekvéseivel, Molière szinte végképp eltűnik a repertoárról. Már nem mulattató többé, hogy egy parányi marionettszínpadon rekonstruálják a Comédie Française autentikus és unalmas előadásait, az meg még nem jut senkinek eszébe, hogy friss szemmel közeledjen a klasszicista béklyókba merevített remekművek újabb és újabb megfejtéséhez.

Mint annyi másban, ebben is az új évezred hozta el a fordulatot. 2004-ben a Rijekában és Opatijában megrendezett UNIMA Világfesztivál egyik szenzációja volt A fösvény előadása. A spanyolországi Tabola Rassa együttes két tagja erőteljes húzásokkal, másfél órásra kurtított játékidővel adta elő a darabot. A szövegen egyetlen szót változtattak: ahol Molière-nél a pénz szerepel, ott vizet mondtak helyette. Ez a történet ugyanis valahol a sivatagban játszódott. Az is lehet, hogy valamilyen éghajlati katasztrófa következtében az egész Föld kiszáradt. Ilyenkor pedig az a leggazdagabb ember, akinek vize van. Harpagon tehát vizet gyűjt a pincéjében egy kancsóba. Fecske ezt a vizeskancsót találja meg és lopja el. Nevezetes monológjában a félőrült Harpagon nem a pénzét siratja, hanem cseppenként, kortyonként összegyűjtött, életet jelentő, vagyont érő vízkészletét. Ebben a világvége hangulatot árasztó, keserű előadásban minden szereplő egy-egy vízcsap. Harpagon feje egy ócska konyhai falikút rozsdás csapja, a szerelmesek, Marianna és Cléante, illetve Elíz és Valér divatos, modernvonalú, nikkelezett, rézzel (netán arannyal?) bevont, tetszetős csaptelepek, amilyenek újgazdagék procc fürdőszobáiban láthatók. A csaptelep-fejeket egyszerű színes textíliák egészítették ki, ezek szolgáltak testként. A számtalan káprázatos ötletet felvonultató előadás – azt hittük – fordulatot hoz majd Molière legújabb kori bábszínházi pályafutásában. 

Nem így történt. Több mint egy évtized kellett, hogy a szerző újabb jelentős állomásához érkezzünk. Ez 2016 novemberében következett be. Ekkor mutatták be utolsó darabját, A képzelt beteget a Budapest Bábszínházban. És ez az első Molière-előadás a magyarországi bábjátszás történetében. Ezért is megérdemli a fokozott figyelmet.

Az eredetileg ötfelvonásos balett-vígjáték ezúttal egyfelvonásos. Cseppet sem vígjáték és nincs benne balett. Még az is kétséges, hogy képzelt beteg-e a főszereplő. Tartok tőle, hogy a modern pszichiátria súlyos tünetekkel utalná be zárt osztályra. Alighanem rövid vizsgálat után felállítanák a diagnózist: mániás depresszió. De ha nem, az orvostudomány mai állása szerint a hipochondria akkor is betegség, nem pedig vígjátékba illő tulajdonság.

Hogy nem vígjátékot fogunk látni, az már abból is kiderül, hogy a negyedik emeleti Játszó Téren, ahol nincsenek számozott helyek, a jegyszedő jelöli ki, hova ülhetünk. Furcsa, hiszen máskor tetszés szerint válogathatunk az ülőhelyek közt, amíg lehet. Ebben a gesztusban van valami szigorúság, valami sorsszerűség. Meg sem próbál az ember tiltakozni. A helyzetet súlyosbítja, hogy ha az egyetlen nézőtéri be- és kijárattól távol kapunk helyet, akkor a következő két órát minden körülmények között itt kell töltenünk. Nem lehet elmenekülni.

A helyzetünk súlyosabb, mint gondolnánk. Semmi nem választ el bennünket a játékosoktól, mint a hagyományos, kukucskáló színpados színházban, így valahogy a sorsközösség érzése is erőteljesebb bennünk. A színpad most ugyanis egyetlen hatalmas ágy, ezt veszik körül a nézők három oldalról. A megvetett ágy mögött szépen festett kulisszák láthatók, mint a francia klasszicizmus színházaiban. Ez az egyik igazán „korabeli” elem az előadásban. A másik a zene, amely mintha Purcellt, Händelt, vagy netán Lullyt hívná segítségül (zeneszerző: Bella Máté).  A harmadik meg néhány ruhadarab, amely igazodva a napjaink színházában divatos „stíluszavarhoz”, keveri különböző korszakok öltözékeit. A klasszicizmusra utal továbbá a játéktér bizonyos szimmetriája (díszlet és jelmeztervező: Zöldi Z. Gergely). 

A szigorú klasszicista szobabelső-ábrázolást ellenpontozza a festett kulisszák elé helyezett tizenkét számozott és háztartási boltban beszerzett bádogvödör, amelyeket nem a takarítónő felejtett itt, hanem – mint hamarosan megtudjuk – a főszereplő különféle állagú székletei tárolására szolgálnak.

Spiegl Anna, Pallai Mara és Ács Norbert (fotó: Éder Vera)

A párnák, paplanok lassan mocorogni kezdenek. Nyöszörgés, sóhaj hallatszik. Argan (Ács Norbert) rosszat álmodik. Felébred. De a lidérces álom folytatódik. A feje fölött valami formátlan, összegyűrt, hatalmas hólyag jelenik meg. Lassan lüktetni, majd duzzadni kezd. Iszonyatos daganat alakul ki belőle. Aztán a hatalmas ciszta-burjánzásból egy emberi arc bújik elő. Argan üvölt, szenved, mint aki élete utolsó óráit éli. Kétségbeesetten nekiesik a rákos televénynek, rövid küzdelem után a kezei között összelottyad a förtelmes óriás hólyag. Káprázatos expozíció. Bábszínház a javából (bábtervező: Hoffer Károly). És kijelöli az előadás irányát, jelrendszerét, meg azt, miféle megpróbáltatások várnak még hősünkre meg ránk, nézőkre.

Alföldi Róbert eddigi bábszínházi rendezései feltűnőek és meghökkentőek voltak, de a műfajjal kapcsolatban komoly gondokat vetettek fel. Első munkáiban hiába bújt tetszetős és hatásos ötletek mögé, láthatóan sem filozófiai, sem dramaturgiai értelemben nem tudott mit kezdeni a bábokkal. De nem adta fel a küzdelmet, mert érezte, hogy köze van az élettelen anyagba életet lehelő színházhoz. A Kabaréban már sikerült néhány jelenetben élő partnerré, a színész sorstársává emelnie a bábot. Mostanra pedig eljutott arra a pontra, ahol már a bábszerű lények emelik eddig ismeretlen magaslatokba a helyzeteket és a gondolatokat.

Bognár Róbert új fordítása és Vörös Róbert átdolgozása tökéletes összhangban van a rendezői szándékkal: egyetlen szédítő lendületben bemutatni Argan kálváriáját, küzdelmét démonaival, az őt körülvevő világgal és saját képzelete lidérceivel. A szöveg – híven korunk színházi szokásához – nyers, napjaink természetessé és mindennapivá lett indulatszavaival tűzdeli tele a párbeszédeket. Az adaptáció úgy szerkeszti át a komédiát, hogy elhagyja a prológust, a három közjátékot és mindazokat a szituációkat, amelyek nem illeszkednek a betegágy körül bonyolódó eseményekhez. Az előadás ezúttal természetesen nem a tudatlan kuruzslók és haszonleső doktorok praktikái ellen irányul, hanem egy ember egyetemes és tragikus méretű szenvedéstörténetének tanúi vagyunk. Ennek érdekében hatalmas energiákat szabadít fel, amelyek súlyos próbatételek elé állítják a produkció valamennyi színészét és valamennyi nézőjét. 

Az előadás végig a naturalizmus és a fantasztikum között egyensúlyoz. Az egyik oldalon a széklet, a hasmenés pontos, élethű ábrázolása, a másikon az emberi test anatómiájának eltorzítása néz szembe egymással. Thomas Decretenus (Kemény István), a kiszemelt vőlegény gnóm, a száján sugárban fröcsög ki a sárgás nyál, rövid lábain menni sem képes, apja lánykérés közben a bibircsókjait nyomkodja. Ugyanakkor megcsodálhatjuk hatalmas méretű falloszát merev és ernyedt állapotban. Mindkét változat dicsőségére válhatna a leghíresebb méntelepeknek. Decretenus doktor és Argan fivére, Béralde mintha ellentétei lennének egymásnak (mindkét szerepet Pethő Gergő játssza). A doktor hatalmas bajuszú, erőszakos szörnyeteg, a fivér a hétköznapok világából érkezik, és a normális emberek közé sorolható. Viszont képes megsokszorozódni Argan képzeletében: egyszer csak ellepik az ágyat parányi keménykalapos báb-hasonmásai. Rafinat közjegyzőnek, miközben az örökösödési jog útvesztőit ecseteli a házigazdának, újabb karjai nőnek, és előadása végén három pár fehérkesztyűs világító kéz hadonászása segít követni zavaros érvelését. Simate, a patikus elképesztő klistély-fecskendője a tovább már aligha fokozható kínok egyik végállomása (a két szerepet Tatai Zsolt kelti életre).

A nőalakok másfajta színészi megközelítést kívánnak. A második feleség, Béline szerepe (Pallai Mara) csak annyiban különbözik egy hagyományos színházi megközelítéstől, hogy a nézőknek adresszált ajakcsücsörítései felérnek egy-egy belső monológgal. Ő a többiek felé játszik szerepet, velünk őszinte. Szép, kívánatos és jéghideg. Férje korábban körbefosta a színpadot. Miközben az élethű nyomokat takarítja körültekintő alapossággal, édesdeden gügyög a kakiról, mint egy kismama a csecsemőjének. Már-már készek vagyunk elhinni, hogy eszményi, odaadó feleség, ha nem csücsörítene felénk folyton cinkos kacérsággal. Toinette (Spiegl Anna) szintén majdnem olyan, mint egy prózai színház szubrettje. De neki van egy báb-hasonmása, akit a kockázatos helyzetekben bevethet maga helyett, meg egy vöröskeresztes maszkja a commedia dell’arte kelléktárából, ami mögé biztonságosan elrejtőzhet, amikor orvosnak adja ki magát. 

A szerelmespárnak (Angélique: Pájer Alma e. h., Cléante: Barna Zsombor e. h.) viszont semmi fogódzót nem adott a rendező. Ők bárhol, bármilyen röghöz tapadt előadásban ugyanígy megállnák a helyüket. Angélique-nek van ugyan egy életnagyságú fénykép-alteregója, aki életveszély esetén helyettesíti, de ezzel a színész nem sokra megy, és az ötlet sem tartozik a legjobbak közé. 

Pourgalot, Argan vérig sértett orvosa úgy jelenik meg, hogy egyetlen segédeszköze egy visszhangosított mikroport, amelybe belesuttoghatja átkait. Blasek Gyöngyi civilben van. Sötét férfiöltönyt és nyakkendőt visel. Maga a megtestesült hatalom. Lassan körülnéz, és megfagy a levegő. Élet-halál ura. Egyetlen jelenete az előadás csúcspontja. Azt már nézőként is nehéz elviselni, ahogy tekintetével és mutatóujjával végigpásztáz rajtunk, újabb áldozatokat remélve. Másik szerepében – mintha szándékos lenne itt is az ellenpontozás – áldozat. Ő kelti életre Argan kisebbik lányát is. Louisette báb. Pontosabban egy meztelen kaucsukbaba, aki úgy mozog, mint egy báb. Ennek a kislánynak azonban öregasszony-hangja van. Sok mindent megélt már ebben a házban. Néhányszor alaposan elverte az édesapja. Most is alig sikerül ép bőrrel megúsznia. Pedig kicsi kora ellenére megtisztelő feladatot tölt be a háznál. Ő a besúgó. A tégla. A jelenet olyan hátborzongató, mint egy mai rejtett kamerás híradófelvétel valamelyik tetten ért apa szadizmusáról. Pedig a jelenetet Molière írta szóról szóra, nagyon régen, 1673-ban.

A betegség, a halál közeli állapot rákényszerít bennünket, hogy elgondolkodjunk, mi vár ránk azután. Van, aki ilyenkor imádkozni kezd, vagy végigtekint addigi életén. Argannak két színpadi lehetőséget kínál fel az előadás. Előbb felesége segít fel rá egy különleges vasabroncs-szerkezetet, amiben alig lehet megmozdulni. Úgy lépked, mint egy báb. Lehetne akár báb is. A báb nem földi halandó. Túléli az embert. Bekerül egy raktárba, kiállítják egy múzeumban, és a többiek megpróbálják majd újra felidézni az emlékét. (A vásári bábjátékosok úgy játsszák el egy báb halálát, hogy kihúzzák belőle a kezüket.)

A második túlélési kísérletre egy emelkedett szertartás formájában kerül sor. Ünnepélyes csembaló-akkordok kíséretében bekenik, majd nejlon fóliába csavarják Argan testét. Mintha egy múmiát készítenének elő. Mi más a bebalzsamozás, mint kétségbeesett küzdelem az enyészet ellen? Ha a testünk megmarad, hátha mi magunk is megmaradunk egy kicsit. 

Argan talán azért fogadja meg Toinette tanácsát is, hogy halottnak tettetve magát választ kapjon az azután nagy kérdőjeleire. Ez a próbatétel azonban tragikusan végződik. Amikor kiderül, hogy Béline csak a férje halálát leste mostanáig, a tetszhalott „szemét kurva!” felkiáltással talpra ugrik, és többé nem állja útját lánya boldogságának. Minden jó, ha jó a vége.

De ez az előadás nem végződhet happy enddel. 

Blasek Gyöngyi (fotó: Éder Vera)

A befejezés talányos. Miután a társaság átalakul tudós orvosi testületté, hogy doktorrá avassák a főszereplőt, Argan egy hosszú latin mondókába kezd, majd hirtelen összeesik. Nem mozdul többé. Döbbent csend. A többiek rémülten orvosért kiabálnak. Egy pillanatra megérint bennünket az igazi halál szele. 

De a színpadon a valódi halál sem igazi. Molière-nek majdnem sikerült, amikor Argan szerepében tüdővérzés érte a párizsi ősbemutató negyedik előadásán. Ezért is van ennek a darabnak mindig valami tragikus színezete még a legmulatságosabb előadásokban is. 

Sokáig tartotta magát az a színházi szokás, hogy aki meghalt a színpadon, az nem jöhetett ki meghajolni a tapsrendben. Féltették a játék hitelét. Az előbb még halott volt, most meg már megint él? Csalás az egész! Becsaptak! Semmi nem igaz abból, amit eddig láttunk. Fizessék vissza a belépődíjat! 

Ma már nem vagyunk ilyen rigorózusak. Elfogadjuk a konvenciókat. Tudjuk, hogy van egy másik, majdnem igazi színpadi halál, amellyel napjaink színészei kacérkodnak estéről estére.

BALOGH GÉZA