Edward Albee: Nem félünk a farkastól – Centrál Színház

Van Karinthy Ferenc 1966-tól 1991-ig vezetett, roppant izgalmas naplójában egy érdekes megjegyzés ezzel a művel kapcsolatban. 1967 decemberében látta a Madách Kamarában (a mai Örkény Színházban) a Lengyel György rendezte előadást Tolnay Klárival, Gábor Miklóssal, Linka Györggyel és Vass Évával. Hazamenve ezt írta: „Ez is olyan darab, amit elő kell adni, már rég kellett volna, hisz világsiker, beletartozik a mai színházi életbe. De én azért utálom. Négy torz lélek böfögése és okádása, egymásra és külön-külön, három és fél órán át. Az első felvonás még érdekes, hogy ilyenforma élet is van, a második kevésbé, a harmadik alig elviselhető, s hozzá teljes mélypszichológiai mache és halandzsa, amellett ócska szentimentalizmus, de el se hiszem ezt a hülyeséget, hogy kitalálnak maguknak egy gyereket, aztán megölik.” Azt jósolja, hogy a kritika őrjöngeni fog a gyönyörtől, de a darab tíz-húsz-harminc év múlva „úgyszólván előadhatatlan” lesz.

 Hogy a kritika őrjöngött-e, nem néztem utána; a hatvanas évek közepén még bizonyára akadtak nézők, akik pusztán attól elájultak, hogy nyugati darabot látnak nyugati italokkal – a kellékesnek nem lehetett könnyű dolga az üvegek beszerzésével. De a dráma ma is előadható, sőt biztos siker, elő is adják időnként, például 1978-ban Paál István rendezte meg Szolnokon, 1996-ban Gothár Péter Budapesten a Radnótiban (Csomós Mari, Bálint András), 2007-ben Csiszár Imre a Gózon Gyula Kamaraszínházban (Igó Éva, Vallai Péter) – több mint hússzor került színpadra nálunk. Két színésznő Honey-t is, Marthát is eljátszotta: Töreky Zsuzsa és Vass Éva. A magyarországi bemutató évében film is készült belőle, rendezője Mike Nichols, a két főszereplő Elisabeth Taylor és Richard Burton, akik Ruttkai Éva és Kállai Ferenc hangján szólaltak meg magyarul. Nem félünk a darabtól. 

Básti Juli (fotó: Horváth Judit)

A siker titka, hogy ez egy profi módon megírt, hatásos mű, ami ráadásul legalább két színésznek kínál pompás játéklehetőséget – de ne becsüljük le Nick és Honey szerepét sem: igaz, hogy ők szekundánsok, de mindenkori alakítóik is megmutathatják, mit tudnak, ahogy itt Schmied Zoltán és Ágoston Katalin meg is mutatja, bár szegény Honey majdhogynem gyengeelméjűre van írva, már vér folyik és ő még nyuszikázik. De nem mindegy, miként játssza el valaki, hogy menetrendszerűen hánynia kell… A mű példaszerűen betartja a hármas egység klasszicista szabályát, a nézőnek nem kell a helyszínek és időpontok azonosításával bajlódnia – a Centrál Színházba Pallós Nelli ráadásul kifejezetten barátságos nappalit tervezett, valóban egy „csoda kis régi ház”-ban vagyunk, ahogy Honey mondja még az elején: fotel, kandalló, bárpult és rengeteg könyv, hisz George (Rudolf Péter), a ház ura történész, aki egy kis New England-i egyetemen tanít. Jó lehet abban a fotelban olvasgatni, igaz, nem hajnali négykor, miközben a hálóban nem épp olvasásbarát események zajlanak. A szövegben időről időre jó poénok („Nézd, édes szívem, nyugodtan válassz asztalt, hogy melyik alá igyalak”), a közönség a Centrálban harsányan, sőt túl harsányan kacag – feltehetően sokan azt hiszik, hogy egy jó kis vígjátékra ültek be: ez, sajnos, az Üvegtigris-effektus, Rudolf Péter nevéről erre asszociálnak, de nem lehet kívánni egy színésztől, hogy csak ógörög tragédiákban csillogtassa sokszínű tehetségét. És a siker összetevőit számba véve azt se feledjük el, hogy a probléma, a házasság pokollá válása sokakat érint. Érvényesül a katasztrófa- és horrorfilmek pszichológiája is, megnyugodva állapíthatjuk meg, hogy a mi kapcsolatunk se tökéletes, de ennyire nem rossz. És elgondolkodhatunk: miért nem vagyunk boldogok, noha boldogok szeretnénk lenni. Minden ember boldog akar lenni. Bocsánat, ez nem Albee, ez Halmágyi Sándor, énekelte Harangozó Teri.

A tartós siker titka tehát egyfelől a darabban, másfelől elsősorban a mindenkori két főszereplő formátumában rejlik. (Van ez így…) Ha jól választják ki őket, biztos az eredmény. Bevallom, magam is főleg Básti Juli miatt ültem be az előadásra, akit pályakezdése óta nagyon nagy színésznek tartok, de rég láttam. Most sem okozott csalódást, egész pontosan igazi színházi élményt okozott: Martha bonyolult – vagy annak tűnő – egyéniségének minden vonását felmutatja. Ahogy Rudolf Péter is kiváló George. Puskás Tamás rendezőként nem akart mindenáron koncepciót erőltetni a darabra, „csupán” színpadra tette az előadást, biztos kézzel és több apró ötlettel. Remekül jellemzi például George-ot, hogy megkérdi ugyan Nicket, mit iszik, de Nick már hiába választja a Bourbont: Jack Daniel’s-t kap – ami ellen egyszer sem tiltakozik. És Martháról is sokat elárul, amikor beül a fotelba, ahol nemrég George ült és felteszi George szemüvegét. Hisz szereti ő George-ot, mint ezt Nicknek bevallja. Lehet, Martha nem is bonyolult egyéniség, hanem csupán zavaros, íróilag. Miért is tartja „iszonyú, fájdalmas, zaklató” hibának, hogy George beleszeretett? És miért bünteti ezért? (Ha már az apróságoknál tartunk: kihagyhatták volna a príma primisszima-poént (Martha Nick potenciáját dicséri így; egy országban, ahol van egy ilyen nevű díj s ezt olykor teljesen indokolatlanul kapják meg valakik, ott ez megakasztja a figyelmet. Zavaró az is, hogy Martha nevét magyarosan, Mártának ejtik.)

Puskás új fordítást is készíttetett Hamvai Kornéllal, ennek sikerültsége és frissessége révén (a „meggúnározni” szép kifejezését még soha nem hallottam) – a szereplők mai magyar nyelven beszélnek – a darab ideje a hatvanas évek elejéről a mába helyeződik át. (Tolnay Klári hangján nehéz hallanom, hogy „Elmegy az életem ilyen gáz… totál értelmetlen félredugásokkal.”) Így kicsit érthetetlen George viszolygása Nicktől, aki biológus, s George szerint a biológusok, a genetikusok valami nagyon rosszban sántikálnak. Nyilván olvasott egy csomó népszerűsítő cikket: Watson és Crick 1953-ban ismertették a DNS-molekula kettős spirál alakú szerkezetét. George olyan jövőt vizionál, amiben az emberek egyformák lesznek, eltűnik a zene, a festészet, a sokszínűség, mindenki úgy fog kinézni, mint Nick. Ez a félelem napjainkban kicsit anakronisztikus, de sebaj. És látszik belőle, hogy George számára a művészet, a kultúra nagyon is fontos érték. Milyen tanár lehet? Miért nem akart feljebb jutni a ranglétrán? Nicktől való viszolygásának legfőbb oka amúgy a korkülönbség, George negyvenhat, Nick, az új csődör, huszonnyolc, és George tudja, hogy Martha meg fogja erőszakolni. 

Hamvai eltüntette a kiváló előd, Elbert János szerencsétlen megoldását, a Goethe János Farkast, amivel Elbert az eredeti címben és a darab során négyszer elhangzó mondókában szereplő, de nálunk (akkor?) alig ismert Virginia Woolfot akarta pótolni, de mit keresne Goethe egy New England-i nappaliban? Finom ötlet, hogy Woolf azért jelen van az előadásban, egy falra akasztott képe emlékeztet rá. (Most Brecht–Weill Bicska Maxija nem illik ide Blum Tamás fordításában – miért nem lehet az eredetinek megfelelően Piaf Milordjából idézni azt a pár taktust?) 

Tényleg kiválóan megírt és hatásos darab ez, de ha nem is osztom teljesen, megértem Karinthy Ferenc idegenkedését. Tán túlzás a „négy torz lélek böfögése és okádása” is, de a realistának tűnő darab mintha hamar átfordulna irreálisba: ami történik, lélektanilag válik számomra hiteltelenné, pedig épp a léleknek az ő sötét mélyére kéne látnunk. Valamit látunk, de ez korántsem az a mélység, ami egy Csehov- vagy egy Bergman-műben, annak egyetlen jelenetében feltárul. Albee, azt hiszem, néző-megtévesztőst játszik: a jól pergő dialógusoknak több közük van Neil Simonhoz, mint mondjuk O’Neillhez vagy akár Millerhez.  

Mikor felmegy a függöny, Martha és George épp egy vendégségből térnek haza: Martha apjának, az egyetem rektorának szokásos szombati partijáról (orgia, mondja George), amin az egyetem oktatói vesznek részt. Kissé spiccesek, bár az apósnál nyilván visszafogták magukat. „Te milyen kretén vagy!” – kezdi Martha, majd lehülyézi a férjét. Erre reagál George az orgiával. De ekkor még beszélgetnek: ez köztük az egyetlen beszélgetés a darab során, bár talán beszélgetésnek lehet nevezni a darabot záró szakadozott párbeszédet is. Most arról társalognak pár másodpercig, melyik filmben hangzott el egy bizonyos mondás. Ezen (ezeken) kívül csak játszmaszövegeik és a játszmára reagáló metaszövegeik vannak. Ez nem egy társalgási, ez egy veszekedési dráma. A játszmák és a játszmaszövegek egyetlen célja a másik minél durvább megalázása, lejáratása, gyalázása. (Nem tudom, ismerte-e Albee Eric Berne tranzakció-analízisét, aminek elméletében fontos szerepet kapnak a játszmák. Úgy gondolom, igen. Az Emberi játszmák 1954-ben – magyarul harminc évvel később… – jelent meg. De Martha és George összecsapásai másfélék.) Ebbe vonják be a Martha által meghívott s rögtön érkező fiatal párt: hol szemlélőként, hol áldozatként kell részt venniük a profán szertartásokban, amiket Martha vagy George celebrálnak. Az egyik, ami lélektanilag megmagyarázhatatlan, hogy végig maradnak, George-nak úgy kell őket kidobni hajnalban. Miért maradnak, amikor egyre kellemetlenebb, egyre szörnyűbb ott lenniük? Két rosszullét közt igazán hazamehetnének! Albee az, aki nem engedi el őket, dramaturgiailag szüksége van rájuk.

Rudolf Péter, Schmied Zoltán és Ágoston Katalin (fotó: Horváth Judit)

Nick és Honey kis iszogatásra, csevegésre, kellemes levezetésre készülnek, barátkozásra a rektor lányával és vejével. Nick talán férfiként is értékelte Martha meghívását. Az első, amit hallaniuk kell, Martha George-nak szóló üvöltése: „Fogd be a pofád!” Az már nekik szól, hogy „Nem törődni a nyomoronccal…”, vagyis George-dzsal. Ők eleinte próbálják a konvencionális mederben tartani a társalgást, de lehetetlen. Nick az első áldozat, George egy absztrakt kép nézegetése közben cikizni kezdi, és ő vagy Martha soha többé nem engedik vissza vendégeiket az ártalmatlan társalgáshoz, amit folyvást kisiklatnak. „És az apád! Hát! Külön egy csoda!” – mondja Honey Marthának. Martha erre még reagál is, mert rendkívül büszke az apjára: „Félelmetes, mi? Félelmetes.”, de George azonnal siklat: „Úgy hidd el, ahogy mondja!” – amire Nick már nem tud mit felelni. Talán nem lenne nagyobb baj, de Martha, amikor Honey-val elvonulnak, kikottyantja, hogy van egy gyerekük. Ez a gyerek a valóságban nem létezik, George és Martha találták ki valamikor régen s azt a szabályt állították fel, hogy senki másnak nem beszélnek róla. Martha ezt a szabályt szegi meg most, s George szemében ezzel halálos vétket követ el, ami bosszúért kiált.

Igaza van Karinthy Ferencnek, ez elég hihetetlen. Nem elképzelhetetlen, de elég hihetetlen. A gyerek létezése Nick, Honey és a néző számára egész az előadás legvégéig tény, bár olykor elfoghat minket némi gyanú. S arra, aki először látja a darabot, a végső fordulat talán katartikusan is hathat.  

Martha átöltözik, kihívó cucca (jelmez: Andó Ildikó) és kihívó szavai – az egyetemi bokszbajnok Nick testét dicséri – kibillentik George-ot a felturbózott szarkazmusból: „Martha… az elemi udvariasság…” Nem mintha ő betartaná. Martha nem zavartatja magát és elmeséli, annak idején hogy találta telibe George állát egy jobbegyenessel. Később kifejti, hogy George egy csődtömeg, nem vitte semmire, még csak tanszékvezető sem lett, nemhogy rektor lenne valaha is, ahogy ő meg az apja elgondolták. (Lehet az valakinek ambíciója, hogy a férje vigye minél többre és ő főállásban a férje feleségeként reprezentálhasson? Ilyet azért szoktunk látni. De furcsa, hogy Marthának semmilyen ambíciója sincs, nem is volt.) Aztán elmeséli, miről írt George regényt és végül miért vágta be a kéziratot a kandallóba. Mindenről beszél, amiről a férje nem akar beszélni. És George egy ponton úgy gondolja, most ő jön. Vége a „háziúr-herélős”-nek, jöjjön valami más. A „vendégvesézős”-t választja, most Martha mondja a metaszövegeket: „George, a jóisten megáldjon… maradj már!” De George hajthatatlan: mindazzal, amit Nick bizalmasan elmondott neki (lélektanilag ez sem épp érthető, még ha Nick sem ivott keveset: ő is utálja George-ot, ráadásul ő alapvetően be akar vágódni ebben a házban), Honey-t készíti ki, aki engedelmesen megy is hányni a végén. (Hogy Nick miért engedte George szövegét elmondani… Ezt is inkább Albee engedte. És valamivel meg kellett indokolnia, hogy Nick is bosszút akar állni, a legkézen- vagy inkább ágyonfekvőbb módon, „meggúnározva” George feleségét. Ez lesz a „háziasszony-hágató”.)

Az eredeti második, itt első felvonás végére Honey kivételével, aki békésen fekszik a fürdőszoba kövén, három ember feszül egymásnak, tele indulattal, gyűlölettel, bosszúvággyal. Martha ráadásul a mostani vendégség során jött rá, hogy már semmi közük egymáshoz George-dzsal. „Néztem, ahogy ott ülsz, ahogy körülötted a fiatalabb pasik, akik még viszik valamire, és így ültem, és így néztelek, és nem voltál ott! És ennyi! Vége – kampec.” Ebben a pillanatban legalábbis így érzi. „Én tönkreteszlek” – mondja Goerge-nak (Nick nincs ott, épp Honey-t ápolja), aki így replikázik: „Nyüszíteni fogsz, hogy bárcsak… sose hoztad volna föl a fiunkat!”

Ahogy várható volt, Martha kikezd Nick-kel. George-ot ez látszólag egy csöppet se zavarja: leül olvasni. Ami viszont Marthát zavarja: meg fogja tenni, amit nem tenne meg, ha George-ot zavarná, hogy meg akarja tenni. George úgy tesz, mintha nem zavarná, tehát Martha megteszi. Ami George-ot persze nagyon is zavarja. A második felvonás végén egyedül ordítja – a többiek mind fekszenek valahol, ki itt, ki ott –: „Megbánod, Martha.”

És Martha megbánja. „Rohadtul”, ahogy George jósolta. George ugyanis még eljátssza a „gyerekfölhozós”-t. Hosszan beszélteti a gyerekről Marthát, aki engedelmesen mesél a szülésről, a macis kekszről, a banánhajóról, de persze ez is kölcsönös vádaskodásokba torkollik. Aztán George következik. Higgadtan közli, a gyerek nem fog hazajönni a születésnapjára, az autóban félrerántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy sündisznót és nekiment egy fának.

Ezt a sündisznót, illetve egy másikat, már ki akart kerülni valaki egyszer. George mesélt róla Nicknek. Egy gimnazista társa rántotta félre a kormányt és ment neki a fának, a kocsiban ülő apja azonnal meghalt. De lehet, nem egy másik gimnazista, hanem ő maga, George – ez nem tisztázódik. Ugyanez a srác – vagy George – előzőleg már az anyját is megölte egy vadászpuskával, véletlenül persze. Peches gyerek. Erről szólt George regénye, amit a kandallóba hajított.

Most a gyerekük ment neki a fának – a képzelt gyerek egy képzelt fának –, és meghalt.

Martha nehezen fogadja el, amit George tett. Még le is köpi a férjét. Mikor ketten maradnak, megkérdi – Básti Juli itt rendkívül megrendítő: „De meg kellett, meg kellett tenned?” George könyörtelen: „Igen.” Aztán hozzáteszi: „Jobb lesz így.” Mármint úgy, hogy nem hazudnak maguknak többé – ez az egyik lehetséges magyarázat. Felsejlik valami megoldás lehetősége. George gyengéden énekelni kezdi a farkasról szóló dalocskát. De Martha fél.

A színészek érdeme – elsősorban persze Básti Julié és Rudolf Péteré –, hogy – legalábbis az előadás idejére – hihetővé válik Albee művi pokla. Valóban elő kell adni ezt a darabot; vannak, akikre az élénk, rikító színek hatnak. És ha így festik fel őket, nincs nagy baj. 

D. MAGYARI IMRE