Kortárs Drámafesztivál Budapest, 2016

Nevezhetném úgy is, mint a címben, a POSZTok és Ördögkatlanok után, december elején Budapesten zajlott Kortárs Drámafesztivált, ha a fizikai vetületére koncentrálnék (ahogy a két héttel előtte megrendezett VI. pécsi Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia meg a konferencia a sötétben fantázianevet kaphatná, lévén hogy nemcsak a vetítések alatt maradt lekapcsolva a villany). Mentálisan, atmoszféráját tekintve azonban nem társult kellemetlen érzés a budapesti napokhoz (a pécsiekhez sem), kitettek magukért a szervezők, a szereplők. A Visitor’s Programme-elemnek köszönhetően jelentős külföldi részvétellel, sok helyszínen futott a meghirdetett programsor, amit nagyobb zökkenők nélkül le is bonyolítottak. A befogadó színházakkal működő kooperáció persze magában rejti a kisebb hibák, anomáliák veszélyét. Volt, ahol letorkollták a házigazdák a helyismeret nélkül érkező kritikust, hogy nem jó helyen keresi a szakmai jegyét, kínos feszengések adódtak esetenként ehhez hasonló gyakorlati kérdésekben. Nem mindenki fordult kedvesen a magyar közönséghez – a külföldihez, ahogy érzékeltem, annál inkább. Tudósításomban különféle érzékenységekre irányítom a figyelmet, törekedve az empatikus közelítésre. 

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk (fotó: Badinszky-Tolvaj Annus)

Minthogy az imént jelzett esetnél is, könnyen belátható, mekkora feladat a külföldi látogatók kalauzolása, jól tartása, bevezetése színházi életünkbe, akárcsak a helyszínek közti irányítása és informálása. Idegen nyelveken beszélő önkéntesek jeleskedtek ebben, akiknek szintén új volt a sok alternatív helyszín, de hamar megtanulták, mi hol van. Megismertük, belaktuk a színtereket, még ha nem lehetett is mindenhova eljutni az események párhuzamossága s a viszonylagos távolságok miatt. Több online útmutatás is elkelt volna: hallottam olyanról, akinek elhárították erre irányuló ajánlatát a szervezők. A honlap Rólunk-menüpontjában mintha a 2010-es szöveg lenne fent még mindig: „A Kortárs Drámafesztivál gerincét három programcsoport: a vendégország-, a nemzetközi és a magyar program adja. Immár hagyománnyá vált, hogy a fesztivál minden évben különös figyelmet fordít egy-egy ország színházi alkotásaira és életére; a 2010-es fesztivál vendége az Amerikai Egyesült Államok lesz. A magyar programban budapesti előadások mellett hosszú évek után először két vidéki produkció is szerepel, Nyíregyházáról és Kaposvárról.” (letöltve: 2016. 12. 21.) A fesztivál története címszó alatti két bekezdésből derül csak ki, hogy a mostani alkalom a 12. a sorban. Az Archív fül alatt tájékozódhatunk igazán a múltról, s érzékeljük a kimondatlan különbséget: idén fokozottan a mi színjátszásunk és kortárs drámáink külföldi megismertetése a cél. A zsűri által leginnovatívabbnak ítélt s már nagy szakmai és közönségsikerrel futó kőszínházi és független előadások mellett kiemelten a fiataloké lett a terep. Leginkább a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg- és rendezőjelöltjei kaptak lehetőséget a megmutatkozásra (lásd pldául: Mi a pálya, magyar dráma? Felolvasó-maraton). Vidéki előadás az ESZME Társulat és a győri Vaskakas Bábszínház közös munkája, Az időnk rövid története  s A macska a forró bádogtetőn Kecskemétről, szerepeltek a kaposvári színi egyetemisták, valamint két határon túli magyar produkció is jelen volt. Visszatérve a más országokból jött vendégekre: meglepően jól oldották meg számukra az előadások fordítását, tolmácsolását. Helyenként esztétikai műremekek kerültek a kivetítőre a magyar nyelvjátékok angolosításakor. Nem ironizálok. Néha – jelentéktelen részleteiben, reáliáiban – eltért a színpadon magyarul elhangzó és a feliratos szöveg, így például a Sóvirág monológjaiban a szereplők életkor-meghatározásaikor. A mindkét nyelvet értő néző ízelítőt kaphatott ez által is a mindenkori színielőadás egyediségéből, improvizatív elemeiből: nem azt mondják feltétlenül, ami a szövegkönyvben áll (s ami feliratozva lett). Az említett helyszínen, a Vígszínház Házi Színpadán egyes jeleneteket a színpad széléről tolmácsolt egy kedves, együtt érző, mosolygós, fiatal nő, akit a tánc hevében el-elsodortak a szereplők. Gesztusaiban, hanghordozásában teljességgel ráhangolódott az előadásra. Szituációkövető fordításában is megnyilvánuló részvételével mintegy belső háziasszonyává lett az eseménynek. Gyakran volt hallható máskor, máshol is a fesztiválon egyszerre eredeti nyelven és fordításban az előadás, hogy értsék azt a magyarul nem tudók is. Természetszerűleg kicsit zavaróan hat ez a szimultaneitás, de tolerálni lehetett. Úgy vélem, hozzászoktunk, s megtanultuk élvezni valamelyest a kényszerű kétnyelvűséget: a rendezvény nemzetközisége megkövetelte, megkívánta ezt a kissé kényelmetlen megoldást. A tolmácsolás aktusát és folyamatát néhány produkció ráadásul játékba is hozta. Az eset című nagyváradi előadás elején adódó technikai problémára, az elektromos rendszerek, s ennek folytán a tolmácskészülékek leállására menet közben reagáltak a színészek, ez akár része lehetett volna az eredeti darabnak. A köztünk ülő szervezők izgalmából és pantomimos üzeneteiből következtettük ki, hogy nem éppen erről van szó.

A te országod – Forte Társulat (fotó: Kővágó Nagy Imre)

A külföldiekkel tehát, úgy tűnik, méltányosan bánt a fesztivál. Mintha egy tétel maradt volna le a horizontról: az életvitelszerűen nem a fővárosban tartózkodó (ez esetben vidéki), honi kritikusé. Van pedig funkciója a nem helyben élő (ez esetben vidéki) megfigyelőnek, aki az egész hetét rászánja az eseményre. Nem, vagy jóval kevésbé kötik otthonához, munkahelyéhez napi feladatok, azokat hátrahagyta. Kifejezetten a fesztivál miatt van itt, tehát mérhetetlenül szabadabb, mint a helyben lakó: kiemelte magát eredeti környezetéből, s mindenen igyekszik részt venni, amennyire csak lehetséges. Elmegy tehát arra, amire beengedik, és nagy eséllyel választ valamit a párhuzamosan futó programok közül. Viszonylag teljes képet nyer ez által a rendezvényről s tükröt mutathat annak. Bizonyára a finanszírozás szűkössége okolható e vendégkategória perifériára sodrásáért. A nemzetköziség anyagi hátterének biztosítása megterhelő feladat, belátom, s áldozattal jár egy másik oldalon. Mégis megfontolásra ajánlom a szóba hozott szempontot, a nem helyben lakó s ez időre ide költöző magyarországi szakmai szemlélő bevonását. Egyszerű logikai kifejtés következik. Hazai kritikusok nemcsak Budapesten élnek. A fővárosiak, ha vidéki helyszínen (Pécs, Debrecen, Kisvárda, Szeged) rendeznek seregszemlét, méltán várják el legalább a szállást – vajon miért nem természetes ez fordítva is? Igyekeznek kompenzálni az anomáliát a megbízó lapok, amelyek anyagi helyzete azonban az utóbbi években meglehetősen kiszámíthatatlan, s tudomásom szerint az NKA-támogatásból például szállásköltséget nem számolhatnak el.

Az időnk rövid története – Vaskakas Bábszínház, Győr – ESZME (fotó: Éder Vera)

A körülmények tehát szorongatóak, markolásukból egyes szervezők jó szándéka, humánuma, odafigyelése jelentett részlegesen kiutat. Egyéni erőfeszítéseik, extra törődésük által juthatott be az előadások egy részére legalább a kevésbé bennfentes kritikus. A hazai szakma számára a szervezés különböző szintjein korlátozott számú helyet hagytak ugyanis. A néha több ezer forintba kerülő szakmai jegyek számát is szűkre szabták, hát még a valódi tiszteletjegyekét. Érthető és üdvözlendő mindazonáltal az üzleti szemlélet: hogy az előadásokat széles körben hirdették s a nézőterek nagyjából meg is teltek fizető közönséggel. Középutat kellene találni, hogy a kritikusi jelenlétre ne ilyen keskeny mezsgyén kerülhessen csak sor. 

Az eset – Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Dudás Levente)

Az említett szerepkörre: a kritikus funkciójára, jelentőségére pedig számos beszélgetés felhívta a figyelmet. Mintha meg sem történt volna az az előadás, amiről nem írtak – hangoztatták. Egyetlen kritika sem született, egy kritikus sem látta – panaszkodtak bizonyos előadásaik visszhangtalanságára a függetlenek. Vajon praktikusan és strukturálisan továbbgondolják-e a mondottakat? Megtisztelik-e ingyenjeggyel a „híradókat”, s ha nem, kinek a dolga lenne ez? A lapé, ahová ír, amely hasonlóan nehéz helyzetben van, ugyancsak függetlenként? Avagy?... Igazán felelhetne már reflexíven a gyakorlat erre a színházi lapok s más szakmai fórumok által bőségesen tárgyalt, égető problémára.

A beszélgetések látogatottsága is némi elégedetlenségre adhatott okot, elég kevesen követtük azokat. Az egyik helyszínen, ha jól ítéltem meg, órákon át talán csak én számítottam külső érdeklődőnek a folyamatosan jelenlévő, alig tízfőnyi közönségből. A többiek a szervezők s a következő forduló szereplői voltak, akik megtisztelték egymást jelenlétükkel. (Ez a gesztus kevésbé jellemző más kulturális közegben.) Elkezdtem kutatni, miért maradtak távol a különféle, szerintem érintett színházi rétegek képviselői. Megint tapasztaltam, mint annyiszor, a nem is tudatosított kettős mérce evidens meglétét a művészvilágban. Mindenki szeretné, ha követnék a munkáit. A másik figyelmét tesztelő kérdésre: „láttál-e/olvastál-e ebben, amabban?” az irány megfordításakor hárító a válasz. Már a felvetést sem értették az általam kérdezettek, így főként a színi egyetemisták, hogy miért is nincsenek jelen nagyobb számban a fesztivál programjain. Ott vagyunk holnap – így egyikük, aki a másnapi előadásban játszik. De közönségként, a többiekén? – pontosítok. Hát, azokon nem… Zavaruk nem produktív. A tudatosodással járó esetleges felismerés felelősségvállalásként azért nem artikulálódhat, mert fizikailag esélytelen az elmozdulásuk pozíciójukból, állapotukból. Túlontúl elfoglaltak, a vizsgaidőszak közeledtével használhatatlanok bármi másra. Ilyenkor még inkább felfoghatatlan a kívülálló szemében az életmódjuk, azaz hajnalba nyúló maratoni próbáik hosszúsága. Semmilyen egyéb elvárásnak nem képesek megfelelni; kialudni sem tudják magukat, dehogy jut eszükbe mások rendezvényein részt venni. Következő interjúalanyom a fesztivált automatikusan azonosította a színházi előadásokkal, amelyeket megnézhet máskor is. A szervezők egyike is azzal mentegette a helyzetet s az érintett, megszólított és a kísérőprogramokról hiányzó szakmai közönséget, hogy az ilyen beszélgetések nem ritkák sem a Trafóban, sem másutt Budapesten. Online közvetítik s a neten később is hozzáférhetőek ezek a felvételek, így tartalmuk nem vész el. Valóban. A jelenlét varázsát, erejét s funkcióját mégsem lehet összemérni a mediatizált változattal, ha mégoly hasznos is az utóbbi megléte. Az interakció, a reakció, a kérdés, visszakérdezés lehetősége, a közösen kialakított, egymásra, együtt ható atmoszféra onnan hiányzik. A metakommunikáció, a testbeszéd, az egyazon valóságos térben levés hatása óriási. Ezek színházi alapmechanizmusok, s érvényesek a tágan vett előadói, performatív aktusokra, így a nyilvános beszélgetésekre ugyancsak. Egy pályáját jól kezdő fiatal a Trafó Színházi CT-programjába iktatott beszélgető műsoruk előtt észlelte s értékelte a kívülről jöttet, a vendéget. Odalépett, ahol ültem, s kezembe nyomott egy ásványvizes palackot, amiből ők az előadói asztalnál eggyel többet kaptak a kelleténél. Apró és meglepő, ám annál szívet melengetőbb figyelmesség. Figyelembe, tekintetbe vette az idegent, méltányolta, hogy ott ül a teremben valaki más (is, mint ők). Fontos, hogy jól érezze magát a vendég az őt hívó terekben, s ne csak formális lépés, marketingfogás legyen ez a hívás. Fontos, hogy otthonosság vegye körül, és alapvető szükségleteit kielégíthesse. A központi helyszínek megadták ezt az érzést, biztosították a látogató kényelmét, odatartozás-érzetét. Középáras büfé, szabad konnektorok, informatív (és jól mutató) szórólapok, leporellók, prospektusok, programfüzetek, színházi lapok, fotókiállítás társaságában lehetett melegedni, cikket írni, feltölteni végre elektronikus készülékeinket, várni a következő programot. A Trafó és az Auróra fesztiválklub méltó házigazdái voltak a fesztiválnak. A zord időben testet-lelket melengető érzéssel töltött el bennünket a célpont közelsége: bemenekülni a szélviharból s revitalizálódni nappalijaikban. Támpontokként szolgáltak e helyek a távolról érkezőknek. Ismerkedni, sőt közönséget toborozni is adekvát közegek voltak: némely workshopokra a szemfüles és motivált programgazda személyesen invitálta az ott tartózkodókat, nem egyszer sikerrel. Így kerültem én is a végül egyik legjobb élményemnek bizonyult népdalos-színész műhelybe, pedig nem is azt néztem ki eredetileg. Így működik a meglepetés, ez a spontaneitás a jó fesztiválok ajándéka. Azt hiszed, bölcsészként a drámaíró workshopba való vagy, mégis belépsz egy másik helyre, amiről nem tudod még, hogy mi, de engedsz a sodrásnak. Oly kedvesen, szuggesztíven kerítenek körül az alkotók, s visznek magukkal az éppen megismert tagok. Egyszer csak bent találod magad, egyenrangú részeseként az eseménynek. A szemkontaktust folyamatosan tartó vezető már énekelteti is veled kedvenc népdalodat, utána mozgásos gyakorlatsort végzel majd’ egy órán át, s felszabadultan próbálgatod magadtól vagy instrukciókat végrehajtva, mi hogyan hat a színen. Nem néző, nem megfigyelő, nem kritikus, nem értelmező vagy immár, magad mögött hagyod megszokott, a passzív oldalon ülő befogadói szerepkörödet. Egyike lettél egy potenciális előadás létrehozóinak. Beszélsz, kiabálsz, szituációba kerülsz, teljes lényeddel érzékeled, mely gesztusaidra mi a befogadói válasz, mit értenek belőle a többiek. S nem utolsósorban a (magyar) népdal működésének aktív tanújaként és előidézőjeként világteremtő áramköreinek bekapcsolásában veszel részt. Az invitáló szenvedély működhetne más közreműködők részéről másutt is. Rendezvények szervezői egymás programjait is látogathatnák, kerekasztalokon, konferenciabeszélgetéseken szereplő oktatók vihetnék magukkal (ahogy a workshopokon ez meg is valósult) effajta jelenéseikre diákjaikat – akiknek van más dolguk bőven, órák és próbák és vizsgára készülődés. Mégsem lehet eltekinteni attól, milyen sokat tanulhatnának a leendő színházcsinálók ezekből a koncentrált alkalmakból, elsősorban a szakmai vitákból. Nem elég megemlíteni nekik, és kitenni plakátot az iskolában, jó volna valós lehetőséget teremteni a hallgatóknak – akár valamely kurzusba építve az előre látható, tudható külső szakmai programokat. S már rá is kanyarodtunk a színészképzés kimeríthetetlen terepére s a színművészeti egyetemen folyó más képzésekére, amelyekről sok szó esett e fesztiválon is. A fiatalok bejelentkezése s az őket érintő, róluk folyó többféle műfajú megbeszélés képezte a programsorozat egyik tengelyét. A már említett, sikeres pályakezdőkkel folytatott portréinterjúkból megismertük például a sokoldalú Fekete Ádámot, a megváltozott biztonságérzetről lebilincselően beszélő Fehér Balázs Benőt, az egymást rendező hallgatóiról törökülésben lelkesen mesélő Kovács D. Dánielt. A fiatal színházi alkotók helyzetének prezentálása a Trafó „Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk” címen futó előadásában, valamint az azt folytató, éjszakáig tartó, alapkérdéseket boncolgató, őszinte szakmai beszélgetésben csúcsosodott ki. Minden elismerésem a fiatal dramaturg-rendező, Kelemen Kristóf bátorságáé, aki a száz perces előadás után hagyta kibomlani a témát, s még a harmadik (összesen tehát az ötödik) órában sem zárta le a végig eleven vitát. A végzős és pár éve végzett fiatal színművészetisek belterjességről és túlterheltségről, kurzusok félbemaradásáról, vizsgaelőadás elmaradásáról beszélnek. Megtudjuk: az egyik végzett dramaturg osztályból senki nem maradt a pályán. Felteszik a kérdést, hogy miért nincs pszichológus a színművészetin. Szemléletes installációkat prezentálnak, grafikonokat vetítenek ki s rajzolnak fel arról, hogy az egyetem öt éve alatt mikor mennyi idejük maradt saját életükre, mennyit alhattak, mennyit próbáltak, s az évek folyamán hogyan ingadozott a közérzetük, az elégedettségérzetük, amely magasról indult, s majdnem oda tért vissza – ám közben félévenként többször is viharosan mínuszba térült. Az előadás meghökkentő, ütős címe nem maradt reakció nélkül. Méltó szakmai visszhangban részesült már idáig is a darab, kritikái főként elismerőek, néhányan azonban megkérdőjelezik a feldolgozott tartalom általános érvényét. Analitikus közelsége tárgyához számomra meggyőzően produktív. Vállaltan szűk, koncentrált fókusza által hiteles, átélhető a mondandó, s általánosítható társadalmi szinten is. Közvetlen, egyszerű elemekből építkezik az előadás. Az indító, múltba tekintő jelenetek között a néhány nemzedékkel ezelőtti magyar színházi élet felelevenítése, az akkori társadalmi megbecsültség megidézése mellett egy annak idején felemásan bemutatott, egykori nézőgyalázó előadás is előkerült. Rákérdeztek a színháztörténeti folytonosság esélyére, próbálták elképzelni, beleélni magukat az ötven évvel ezelőtti ügyekbe, helyzetekbe. A mai állapotot nevük vállalásával s az érintettek nevének kimondásával személyes monológok reprezentálják. Utána pedig, folytatva a látottakat, hallottakat, Schilling Árpád mondja el a tőle megszokott plasztikus retorikával, hogy az ő idejükben nem igen lehetett szava a diáknak, lesöpörték, elnyomták a véleményét, leszólták, még mielőtt kifejthette volna, amire készül. (Szélsőséges példájában feladatul kapták, hogy fogadják a tanár pofonját s azt viszonozzák. Vajon az azóta is honos, verbálisan, mentálisan rendkívül kritikus, látszólag nem támogató, nem elfogadó, sőt provokatívan ellenkező oktatói attitűd tudatos módszer, amely a szakma pofonjaira s azok hárítására, az adekvátan erős válaszra készíti fel a leendő színházcsinálót?) Nem jöhettek létre kibeszélő fórumok, problémafelvető, közérzetüket, egyetempolitikai nézeteiket visszajelző osztályfőnöki órák – folytatta Schilling. (A mostani osztályfőnököknek javasolta is ezek bevezetését.) A rendszerszerűen gondolkodó és azt jobbítani kívánó fiatal alkotók petícióira, mint megtudjuk, később is az volt a válasz, hogy nem kell szervezkedni és idegeskedni, a rendszerben keresni a hibát, mert az igazi tehetség átviszi a betont is a fejével (Szikora János örökbecsű mondása). Schilling életében párhuzamosan, egymástól függetlenül futott tehát a két: az intézményes és a független színházi vonulat. A SZFE Színházművészeti Intézetének jelenlegi vezetője, Csizmadia Tibor kiemelt néhány változást s rámutatott a különbségekre: a problémák közül némelyek azóta megoldódtak. Az osztályok önálló anyagi kerettel rendelkeznek produkcióik létrehozására, az egyetem támogatja és megvalósításhoz segíti szakmai zsűrizés után a hallgatók egyes egyéni és csoportos elképzeléseit, s törekszik a társadalmi érzékenység témáinak bevitelére – már a felvételi folyamat során is. Megrendítő, esetenként sokkoló lehetett mind az érintetteknek, mind a kívülállóknak szembesülni az őszintén feltárt problémákkal, nevesített jelenségekkel. Külsősnek, diáknak, oktatónak egyaránt megterhelő s katartikus volt ez a nyílt beszéd. Tisztítóan, felszabadítóan hatott a problémamegosztás, a feszültségek okait közösen kereső párbeszéd, a kimondás ereje. Könnybe lábadó szemek, a szemben ülőket pásztázó tekintetek kísérték az előadás és a beszélgetés számos mozzanatát. Bátrak voltak a megszólalók azután is, hogy az esetekhez kapcsolódó személyek megnevezésekor a moderáló Kelemen Kristóf rámutatott a kamerára: felveszik, amit mondanak. Izgalmas dinamikában vetült egymásra a múlt, a közelmúlt és a jelen, nyilvánultak meg a kívül és a belül, a lent és a fent pozíciói, hangzottak fel szólamai. Megértettük a törekvést az intézményes keretek közti mozgástér szélesítésére. Gáspár Máté és Csizmadia Tibor számomra meggyőző példákat hozott arra, hogyan próbálnak a felsőoktatást általánosan szabályozó kottákból értelmesen játszani, hogy értelmesen játszani képes iskolát, képzést teremtsenek hallgatóiknak. Nem volt azért könnyű dolguk: „Választékot biztosítunk, sokféle alkotót hívunk…” „de kötött a tantervünk!” – így egy diák. „Ott a kurzushét” – volt a válasz. „Az csak egy hét minden szemeszterben” – hangzott rá a riposzt. Boronkay Samu, volt HÖK-elnök közönségkérdésre elismerte, nem tudták összefogásra mozgósítani közös ügyeikért a hallgatókat (s az oktatók kötelező véleményezésétől sem várhattak csodákat). Érthető, hogy nem mobilizálhatóak, időpontot sem lehet velük egyeztetni, a színinövendék a legelfoglaltabb diákfajta, reagált Schilling. Ám belőle sem csak panasz és kritika áradt: természetesnek gondolta (az előadásra visszautalva s vitatkozva a tragikus felütéssel), hogy ha valaki nem illik bele egy színház koncepciójába, s nem újítják meg a szerződését, az élet megy tovább. Nem okosította ki a jelenlegi hallgatókat, nem vádolta őket ügyeik képviseletére való képtelenséggel. A rendszerben, a szűken és tágan vett szakemberré és állampolgárrá képződésünk szerkezetében látta a követhető minta hiányát. Nem volt kegyes – de kegyetlen sem – reakciója a magukat adó szereplők válaszaira a Mi tart a pályán?-kérdésre. Közös öröm, létrejövő áramkör a kollégákkal, a nézőkkel, a megmutatkozás eufóriája – mondták, ám ez kevés a valamit közölni akaró szenvedély nélkül – hangzott el Schilling finom reflexiójában. Kelemen Kristóf fontos küldetést valósít meg lokális identitást körbejáró darabjaival. A Retúrjegyet! tavaly a Pécsről történő elvándorlást idézte meg a pécsi egyetemi színpadon. Pontos kérdései nyomán látlelet rajzolódik ki a szenvedélyesen firtatott tárgyról, makacsul megragadott jelenségről. Világos megnyitójában most is leszögezte: a színháznak nem a templomi s nem a szórakoztató, hanem az agora-jellege érdekli. A megbeszéléshez vezető átkötésében megjegyezte: nem az előadásról kellene megnyilvánulniuk meghívottainak, hanem folytatni az ott felvetett problémák sorát. Ami megtörtént, s aminél többet nem kívánhat a színház. Mint érzékeli az olvasó, a fesztivál kiemelkedő jelentőségű, érdemi estéjének tartom az imént ismertetett, a színházi képzéssel foglalkozó darabbal összekötött beszélgetést, ezért tértem ki rá hosszasan. A többi nap programjaiból is az egyszerieket: a kiegészítő, a színházi életre reflektáló eseményeket részesítettem előnyben oldalnézetű tudósításomban. (Idézeteim a beszélgetésekből nem szószerintiek, értelemszerűen saját interpretációk, szubjektív szűrőmön óhatatlanul áthaladó emlékek, élmények, az egyes szófordulatok nem feltétlenül a kimondót jellemzik – tekintsék azokat az én olvasatomnak.) Hadd ejtsek még egy kevés szót a színházi produkciók előtt az Auróra fesztiválklubban zajló alternatív színháztörténeti előadásról, ahol a Hólyagcirkusz-társulat működése kapcsán kirajzolódott, milyen nehézségek állnak a függetlenek érvényesülésének útjában, s hogy miért maradtak minőségi munkájuk dacára – láthatatlanok. Sándor L. István jellemezte így őket, amit az előadó sűrűn idézett is. Párhuzamosan zajlottak az események az Aurora közösségi ház izgalmas, kellemesen romkocsmaszerű tereiben, a pincében zenéltek, a büféhelyiségben negyedóránként eltört valami: úgy tűnt, otthonosan érzik magukat egymással a fiatal művészek itt. Az Aurora pincéjében előadott Nagy Petra-monológban, a Bársonytafotában egy (az Esterházy-alapszöveget nem ismerő fiatal, ám színházhoz közeli) nézőtársam számára kissé indokolatlannak tűnt az archaizáló beszédmód, ami elgondolkodtatott a kontextus átlátásának szükségességéről. Lekötötte a figyelmet a professzionálisan intim játék, amelynek rendezése mégsem győzött meg a különféle időkből származó tárgyak, képek szervesüléséről. Rosszul jártak nálam a nagyhírű előadások, a legek is. Olyan várakozás előzi meg őket, tapasztaltam meg magamon, aminek lehetetlen megfelelni. (Kivétel azért van, például A bajnok, amit korábban láttam különlegesen szemfüles jegyvásárló ismerősöm jóvoltából, aki fél évvel azelőtt szerezte a jegyet. Most lehetetlen volt bejutni rá, amint az Ernelláék Farkaséknálra s A harag napjára is – nagyon sajnálom az utóbbiakat.) Pedig A te országod fizikai színháza tűpontos volt, minden értelemhordozó elem mozgással társult, funkcionálisan és egyúttal sokszoros szimbolikával működött. Az egyöntetű, ellenpontozás nélküli hanyatlástörténet: hogy a rendszerváltáskor szélnek eresztett gyári munkásból koldus lesz, akit fia is lerúg maga mellől, esztétikai fájdalommal vegyes hiányérzetet váltott ki bennem. A gyár megszűnése utáni szívszorító magukra hagyottságuk érzelmi csúcsát követő újabb és újabb frusztrációk, szétesések, katasztrófák túlcsordultak befogadói kapacitásomon, s nem akartam sodródni az apokalipszis felé. Nem nyugtatott meg mások értetlenkedése: miért, mit vártál Tartól? Faggatom magamat: valóban elnagyoltnak tartom ezt a társadalomdiagnózist, vagy nem akarom közel engedni magamhoz a sokkhatást? Az eset túl harsány volt az Ódryn. A nézőt maximálisan próbára tevő erős színészi gesztusok hozadéka (üvöltés, toporzékolás) kétséges, a közönség soraiban ülő szereplők fokozatos felbukkanása és a nézők bevonása, mindenki megölelése például azonban emlékezetes marad. Az érintés-, meglepetés-, az érzékeinkre ható színház műfajából a TestOdüsszeia nyűgözte le a benne résztvevő nézőket. A Sóvirágról már írtam, őrzöm kiváló, képeslap-formátumú műsorlapját a két fél arcból kitevődő egészről. Az előadás jó értelemben hozza, amit ígér. Olyan közös gimnasztikába, jógába, balettbe: táncba oltott kölcsönös élettörténet-megosztás, ami valódi, sokoldalú, művészi hatású: a befogadóban is katarzist kiváltó művészetterápia. Elmondása (nem mindjárt, s nem csak) a rettenetnek, s a figyelő, megtámasztó, vigasztaló, elringató másik jelenléte által a rettenet feloldására irányuló kísérlet. Három előadásról kell szólnom még: az egyik a könnyű, a másik a nehéz mélypont, a harmadik pedig a nekem maradéktalanul tetsző. Sorban: a karakteres belvárosi alternatív helyszínen, az Anker’tben megvalósult látványos bábelőadás, az Oxigén, Viripajev művének blődliváltozata zajos hatást váltott ki a sörpadokon ülő nézőkből, brávóztak a külföldiek, el kell ismerni. Nagy masinériát mozgatott s keveset mondott számomra a produkció, bombasztikus elemei, slamparádéja, nihilista erőszak-, alkohol- és szex-tobzódása nem provokáltak s nem képeztek felém hidat. Éppen ezt az orosz irodalmi hangot nem tartom termékenynek, túl sok  is van belőle szerintem. Az előadás látvány- és hangelemei kusza egyvelegbe torkolltak, sokszorosan eltolt nézetei, ironikus, groteszk csavarjai elidegenítettek, hidegen hagytak. A szubkulturális közeg azonban, amelyre számít, valóban nyitottnak bizonyult rá. A temesvári‒szabadkai Magyarra tartózkodóan reagált a recepció, láthatólag zavarban voltak az értelmezők. A színészek kitettsége, meztelensége és fizikai igénybevétele (itt aztán minden volt, csak ürítés nem) pontosan indokolható és motivált legyen, ha megtörténik. Én a magyarság-sztereotípiák s a káromkodásainkban megnyilvánuló képzetek cselekményesítése, vizuális nyelvre fordítása regiszterében találom némileg dekódolhatónak, ami a színpadon zajlik. Szinte ugyanazokkal a brutális szexuális gesztusokkal kényeztetik, amivel bántják és megalázzák egymást a játszók, vélem (Rádai Andrea gondolatát folytatva). A produkció célját, a bősz indulatok színrevitelének irányát viszont nem lelem. A durvaság, az erőszak, az obszcenitás ilyen erővel előtörő vad, nyers, szadomazochisztikus megjelenítése mindenképpen strukturált, kitapintható intenciót feltételező szellemi alapozást igényelne, amit ebből az előadásból hiányolok. Marad a botrány. Az időnk rövid története olyan kortárs, progresszív felnőtt bábjáték, amit szívből jövő, hálás, szűnni nem akaró taps honorált a Trafóban. A bábokat zseniálisan mozgató színészek külsőleg is hasonlítottak bábjaikra. Szenzitív, precíz, lélekkel teli összjátékukban a karaktereknek egyénisége van, pontosan felismerhető típusok ők, de individualizáltak. Nem sztereotípiák, hanem megéledő archetípusok. Napjaink életét éli a depressziós öreg a kutyájával, az unokájával csetelő nagymama s a többiek, amikor (az irodalomból, filmekből már ismert csellel) összehozza őket egy végső kívánsággal a síron túlról valaki, akit külön-külön ismertek. S felélednek az idős emberek, egyből elemükben érzik magukat, kitörnek belőlük alapérzelmeik, nem hagyják magukat átverni. Öregkori elveszettségükből, unalmukból, nyűgjeikből és gyászukból kaland, mulatság, valódi bonyodalmakkal teli roadshow válik. Erőt próbáló felfedezőút, problémamegoldó eseménysor áll előttük. Az előadás azon túl, hogy könnyfakasztóan mulatságos, mélységesen emberi, s egyetlen pillanatra sem válik giccsessé. A részletek iránti alázatos hűségével, finoman, aprólékosan kidolgozott tárgyi világával és a bábokat egyedien életre keltő mozdulataival, univerzális témafelvetésével a báb és az ember, a felnőtt és a gyerek, a tragikum és a komikum, a mese és a valóság közti határokat oldja, mindezeket a minőségeket varázslatosan magába foglalja. A kortárs drámafesztivál beszélgetésein a bábjáték megújuló gyakorlatáról, meglepetésszerű erejéről, a bábos osztályok, a bábműfaj helyének megtalálásáról is szó esett. A színházművészetet gyakorló és kezdő, illetve tanuló alkotók és műveik sokszínű és termékeny találkozását tette lehetővé a színvonalas programsorozat. A fiatalok, úgy tűnik, a helyszínek közül inkább az Aurórában találtak magukra. A zsúfolt házak s az üresen maradó székek kettőssége sok mindennek, így a soha nem ideális időszaknak és időjárásnak is betudható. Ám annak a laikusnak és szakmabelinek, aki a kinti hideg és egyéb nehézségek ellenére is részt vett néhány elemén a kilenc napnak, nincs oka panaszkodni. Változatos kortársdráma kínálat tárult elé a – főként budapesti – előadásokból, sokfelől közelítettek a (főként fővárosi) függetlenek és pályakezdők gondjaihoz, helyzetéhez. A színművészetisek immár teljes valójukkal vizsgáikra, vizsgaelőadásaikra koncentrálhatnak – csak meg ne fagyjanak közben Rákóczi úti épületük egyes fogvacogtatóan hideg osztálytermeiben, ahova a rosszul záródó ablakok miatt befúj a szél.   

V. Gilbert Edit