A Magyarországi Bábszínházak 13. Találkozója

Vagyunk néhányan, akik a kezdetek kezdete, vagyis 1992 óta rendszeresen látogatjuk a Kecskeméti Bábszínházi Találkozókat. Közülünk ki-ki vérmérséklete szerint emlékezik vissza az első időszak ádáz vitáira. Nem annyira két nemzedék, mint inkább két gyökeresen eltérő felfogás csapott össze akkoriban. Az egykori amatőrök itt találkoztak először a hivatásos elemzők kérlelhetetlen igényeivel, de úgy is mondhatnánk, hogy a régi az újjal. A jól-rosszul bevált rutin a jövő bábszínházi formáinak keresésével. Ennek a jövőképnek a legelszántabb hívei és szószólói éppen a találkozókat rendező Ciróka akkori fiataljai voltak, akik hadat üzentek a klasszikus, zárt, illúziószínházi formáknak és mindannak, amit – távolról sem csupán a kelet-európai bábjáték számára – még az 1970-es, 1980-as években is Obrazcov bábszínháza testesített meg. 

Ma már mindez a múlté. A világ alaposan megváltozott, és benne a színházról, azon belül (vagy azon kívül?) a bábszínházról vallott felfogások is homlokegyenest ellenkeznek mindazzal, amiről huszonnégy évvel ezelőtt vitatkoztunk és ölre mentünk. Az egykori újítókra lassan mint élő klasszikusokra tekintenek azok az ifjú radikálisok, akik keveslik az eddig elért eredményeket, és további változásokat sürgetnek. A XXI. század bábszínházát nemsokára azok fogják csinálni, akiket szüleik legfeljebb csecsemőszínházi előadásra vihettek volna el két évtizeddel ezelőtt, ha lett volna ilyen.

szelidebb1

János vitéz – Vaskakas Bábszínház, Győr – Jászai Mari Színház, Tatabánya

A sok változás ellenére a Kecskeméti Találkozók sok mindenben következetesen őrzik 1992 óta rendületlenül élő hagyományaikat. Ezek közül a négy legfontosabb, hogy itt valamennyi városi, illetve megyei kezelésben levő bábszínház bemutatkozhat, hogy nem zsűri válogatja az előadásokat, hanem a társulatok maguk döntik el, mit hoznak, semmiféle fesztivál-díjat nem adnak át a legjobb előadásoknak, viszont naponta sorra kerülő nyilvános vitákon beszéljük meg a látottakat. Régen ezek a legendássá lett viták voltak a találkozók legdrámaibb és legjellemzőbb eseményei. Most is nagyon fontos mindaz, ami itt elhangzik, de a hangvétel sokat szelídült az idők során. 

Amikor valami csapnivaló előadásról jövünk ki, gyakran sóhajtozunk, hogy hová lettek azok a kegyetlen elemzések, goromba elmarasztalások, amelyek nyomán az áldozat azon törte a fejét, most rögtön abbahagyja-e a pályát, vagy milyen kifogással maradjon távol a következő alkalommal. Aztán erre rendszerint mégsem került sor, inkább megpróbált elgondolkodni a hallottakon. (De lehet, hogy rosszul emlékszem, és voltak színházak, amelyek többször egymás után különféle trükkökkel elbliccelték az újabb ledorongolást.)

A meghívott vitatkozók – szerencsére – sokan voltak az idén. Ezt annak köszönhettük, hogy egyikük, Novák Eszter nem tudta vállalni az állandó jelenlétet, viszont addig buzgólkodott, amíg rendező-kollégáit hívta meg, hogy a távollétében helyettesítsék: Ascher Tamást és Lendvai Zoltánt. Az ügyszeretet végül azt eredményezte, hogy néha mindhárman jelen voltak, és a vitavezető Vidovszky György segítségével olyan hangulat alakult ki, amely tökéletesen megtalálta a vélemények összecsapásának sokszor szenvedélyes, de mindvégig makulátlan színvonalú alaphangját. Kiváló színházművészek fejtették ki figyelemre érdemes véleményüket a magyar bábművészet jelenlegi állapotáról. Alighanem ez volt az idei Találkozó legértékesebb hozadéka. (A rendező-vendégeken kívül Jászay Tamás kritikus és a Találkozók állandó külföldi vendége, a lengyel Marek Waszkiel bábtörténész, színházigazgató vett részt a vitában.) 

szelidebb2

A repülés története – MárkusZínház

Október 12. és 16. között az idén tizenkilenc színház és magántársulat lépett fel a hivatalos programban, ezen kívül számos érdekes off produkciót láthattunk, amelyek közül öt a Színművészeti Egyetem bábrendező-hallgatóinak munkáiból adott ízelítőt. (Sajnálatos, hogy a kialakult szokások szerint ezek elemzésére – időhiány miatt – nem kerülhet sor a szakmai megbeszéléseken.) Általános tendenciákat nem szívesen fogalmaznék meg a látottak alapján, mert az egyes színházak döntésében sok a véletlen, sohasem pusztán a minőségi szempontok érvényesülnek. Hiába szeretnének az évad legjobbnak tartott produkciójával bemutatkozni, ha a műszaki és egyéb körülmények ezt nem mindig teszik lehetővé.

Két okból nem foglalkozom valamennyi előadással. Egyrészt néhányat nem láttam (például Jeles András rendezését, a József és testvéreit a Mesebolt Bábszínházban; mind az alkotó személye, mind a szombathelyi műhely eddigi eredményei alapján feltételezem, hogy a Parasztbiblia ihletésében különleges értékekkel rendelkező alkotás jött létre; nem voltam ott Fabók Mancsi immár családivá bővült bábszínházának titiri-játékán, a Kabóca és a Budapest Bábszínház produkcióján sem). Nem teszek említést további három előadásról, mert úgy gondolom, hogy ami nagyon rossz, arról nem érdemes írni. Ezek csak azért kerültek a programba, hogy az együttesek vagy szólisták jelenlétét nyugtázzák. Szomorúan tapasztalom, hogy a néhány éve még szenzációnak számító csecsemőszínházi foglalkozásokon is kezd eluralkodni a rutin, a kézenfekvő, jól bevált formák és fogások ismételgetése.

Persze voltak jobb sorsra érdemes vállalkozások, amelyek valamiért nem sikerültek. Mint a Stúdió K és a tatabányai Jászai Mari Színház Picasso-parafrázisa, a Maya hajója, ahol minden együtt van egy értékes előadáshoz, ami mégsem tud létrejönni. Parti Nagy Lajos pompás kommentárokat írt Picasso képeihez, amelyek külön életet élnek, ám ezek nem képesek színpadi eseményekké válni. Vagy a Ciróka Aranyhalacska című előadása, amely a biztató kezdetek után didaktikus közhelyekbe fullad. Hasonlóan nehézkes és vontatott a házigazdák másik előadása, A bagoly, aki félt a sötétben, és az egri Harlekin marionettjátéka, A szegény ember hegedűje. Az egyre érdektelenebbé váló történet megpróbálja a klasszikus marionettet összebékíteni az élő játékkal, kevés eredménnyel. A miskolci Csodamalom Hisztimesékje csak éppen a leglényegesebb kérdésre nem próbál választ keresni: hogy miért hisztizik az a bizonyos Zsófi nevű kislány. A Pompejzetes eleven levelek, a szegedi Kövér Béla Bábszínház előadása olyan erőltetett, mint a címe, amely egy Pompeji kiállításhoz próbál kapcsolódni. A remek játéktér (Mátravölgyi Ákos tervezése) izgalmas előadást ígér, de hamar kiderül, hogy a díszlet rosszul funkcionál, a bábok számára nem képes életteret biztosítani. A békéscsabai Napsugár Bábszínháznak sem sikerült bebizonyítania a Berzsián és Dideki újabb feldolgozásával, hogy Lázár Ervin meséjének igazi kiteljesedése a bábszínházban remélhető.

A sikertelenségek oka – sok egyéb mellett – a dramaturgia gyengesége vagy teljes hiánya. Nemcsak az a baj, hogy a bábszínházak többségénél nincs állandó dramaturg (miért lenne, nem futja a béralapból), hanem sok színház nem is érzi át kellőképpen ennek a súlyos hiányát. Így aztán némileg tudathasadásos állapotban maga a rendező kénytelen ezt a feladatot is ellátni. A munkakör alapvető félreértéséről árulkodik, amikor a szórólapon olyanokat olvashatunk, hogy „ötlet és dramaturgia”, „koncepció és dramaturgia”, „író-dramaturg”. Ennél csak azok az esetek elszomorítóbbak, amikor feltüntetik a dramaturg nevét, csak éppen nem érezzük a jelenlétét.

szelidebb3

Pompejzetes eleven levelek – Kövér Béla Bábszínház, Szeged

Azoknak az előadásoknak az elemzését, amelyek rosszkedvünk telét (vagy inkább borongós őszét) tündöklő nyárrá változtatták át, a találkozó első két előadásával kell kezdenem. Feltették a mércét egy olyan magaslatra, ahonnan el lehet rugaszkodni, vagy vissza lehet zuhanni. 

A Ziránó Színház, Pfeifer Zsófia és Varga Péter Róbert családi bábszínháza vásári bábjátékot játszott Pulcinella szerelmes címmel. Magától értetődő örömmel és természetességgel. Mint mindig. Varga Péter Róbert örül, ha játszhat. És ezt az örömét megosztja velünk. Nem először húzza a kezére Vitéz László XVI. századi nápolyi rokonát. Mindent tud róla, és minden tudását beleadja az egyszemélyes mókába. Pfeifer Zsófia nehezebb helyzetben van. Ő kint ül a paraván előtt és a zenét szolgáltatja. Fuvolázik. Meg figyel. Úgy nézi a játékot, mintha most látná először. És a mi figyelmünket is oda tereli. Színpadi jelenléte káprázatos. Tanítani kéne. Hatalmas feladat: ott van a színpad előterében és azt sugalmazza, hogy nem ő a fontos, hanem az, ami a paravánon zajlik. 

Ők ketten nem akarják megváltani a világot. De azért ha nagyon kell, arra is szívesen vállalkoznak. (Szerző: Kovács Géza, tervező: Boráros Szilárd.)

Látszólag alig van közös vonás a Pulcinella és a Kolibri Színház A medve, akit Vasárnapnak hívtak című előadása között. Utóbbi Axel Hacke 2001-ben megjelent mesekönyvéből készült, és egy nehézsorsú plüssmackóról szól, akivel mostohán bánik gazdája, egy Alex nevű kisfiú. Az is megesik vele, hogy kimossák, és akkor egy ruhaszárító kötélre rakják csipeszekkel, ahogy az előadás kezdetén látjuk. Aztán egyszer csak visszájára fordul a történet, és Alex meg a hozzá hasonló rosszcsontok kerülnek a játékkereskedés polcaira, az ember-gyerekek meg az ember-felnőttek szerepét pedig medvék veszik át. Különös, fejtetőre állított világ. De mindez szerencsére nem valamiféle filozofálásba torkollik, hanem megmarad vegytiszta értelemben vett játéknak. Négy színész, egy gitár meg néhány mackó segítségével kel életre a történet. A Pulcinellához annyiban hasonlít, hogy ebben is minden magától értetődő és természetes. Nem művészkednek, hanem megszólítják azokat, akik arra várnak, hogy elvarázsolják őket. (Színpadra írta: Gimesi Dóra és Nagy Orsolya, tervezte: Mátravölgyi Ákos, zene: Novák János, koreográfus: Fosztó András, rendezte: Kuthy Ágnes. Játsszák: Alexics Rita, Fehér Dániel, Nizsai Dániel, Ruszina Szabolcs.)

A győri Vaskakas Bábszínház és a tatabányai Jászai Mari Színház ennél merészebb dologra vállalkozott. Mind dramaturgiai, mind vizuális megközelítésben szakít a magyar bábszínházakban gyakran megjelenő János vitéz eddigi hagyományaival. A dramaturgiai újítás az, hogy a történet a francia király udvarában kezdődik. Itt meséli el viszontagságos sorsát a főhős, menekülését a szülőfalujából és egész addigi küzdelmes életét, amely így flashbackként elevenedik meg előttünk. A vizuális világ pedig újrahasznosított fa- és fémtárgyakból összeállított, egyszerű mozgású, rendkívül szuggesztív figurák sokasága. Az upcycling látvány konkrétsága, rafináltsága és ridegsége meg Petőfi költészetének érzelemgazdagsága, egyszerűsége és szépsége bizarr módon ellenpontozza egymást. Az előadásban fontos szerepet játszik az idő. Az óra, amely ott ketyeg végig a főhős feje fölött. Az óra világán, a flashbacken túl, Franciaország után már csak a mese van, az óriások, a boszorkányok birodalma. És persze Tündérország. 

Egy valami köti össze a szülőfalut és Tündérországot: egy hinta. A történet elején a szerelmespár elandalodva üldögél rajta. A mese végén megnyílik a háttér, a hinta újból feltűnik. Iluska ül a hintán és vár. Megjelenik Jancsi, odaül mellé. Átölelik egymást. Ez már Tündérország. Jancsi ezt kereste mostanáig. (Színpadra alkalmazta: Perényi Balázs, zeneszerző: Krulik Zoltán, tervező: Szabó Ottó, rendező: Somogyi Tamás. Szereplők: Vitányi-Juhász István, Gergely Rozália, Rab Viki, Bora Levente, György Zoltán Dávid, Ragán Edit, Szúkenyik Tamás.)

Schneider Jankó lábujjhegyen osont a sor elejére, hogy a magyar bábjáték legjobb alkotóihoz csatlakozzon. Nem állítom, hogy váratlanul ért bennünket, hiszen amióta elhatározta, hogy a maga útját járja, és nem éri be azzal, hogy egy társulat tagjaként művelje a bábszínészi hivatást, családi bábszínházának minden előadását beragyogta a humor, a tehetség és a pontosság. Most két olyan előadással mutatkozott be, amelyek sokkal többről szólnak, mint arról, hogy eljátszunk egy-egy furcsa és mulatságos történetet. Azt írja a blogján, hogy „naiv vagyok én gyárilag”. Nem tudom, mikor írta ezt a szűkszavú önvallomást, de mintha legújabb rendezéseiben kevésbé lenne naiv és hiszékeny, és jóval több szakmai biztonsággal rendelkezne. Feleségével és állandó munkatársával, Nagy Viktória Évával készített kétszemélyes játékai során megszerezte azt a tapasztalatot, ami nélkül nem lehetne olyan nagyszínházi – legszívesebben azt mondanám: rendezői színházi – előadásokat létrehozni, mint A Torzonborz 2 – Torzonborz visszatér a pécsi Bóbitában, vagy a Tessék engem megmenteni! a debreceni Vojtinában. Előbbi egy korábbi krimi folytatása, utóbbi klasszikus mesehősök felvonulását ígéri néhány rendhagyó fordulattal. Mindkettő német szerző mesekönyvéből készült. A Torzonborz nyilván nemcsak a kalandos történetnek köszönheti, hogy felfigyeltek rá, de annak is, hogy Paprika Jancsi és Vitéz László szerepel benne, vagyis remek vásári stílusú játék kialakítására nyílik lehetőség. A címszereplő éppen most szökött meg a börtönből, egyre elvetemültebb gaztetteket hajt végre, mígnem a két vásári bábfigura egy tűzoltóautó, egy jósnő meg egy krokodil segítségével ártalmatlanná teszi. (Torzonborz 2. Otfried Preussler regényét bábszínpadra írta: Papp Melinda és Schneider Jankó, tervező: Grossmid Erik, zeneszerző: Babarci Bulcsú, rendezte: Schneider Jankó. Szereplők: Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Matta Lóránt, Vadon Judit, Bogárdi Alíz.)

szelidebb4

Pulcinella szerelmes – Ziránó Színház, Hottó

A Vojtina előadásának királylányai, királyfiai és elvarázsolt szörnye éppúgy hagyományos paravános játékban kelnek életre, mint az akciófilmek követhetetlen sebességét parodizáló pécsi rablótörténet. A klasszikus formát mindkét esetben gyakran megbontja a rendező azzal, hogy kinyílik a paraván, belesünk az előadás műhelytitkaiba, látjuk az eszeveszett ki-be rohangálást és csak akkor nyugszunk meg egy-két percre, amikor a játékosok hangszert ragadnak és dalra fakadnak. Egy óramű pontossággal működő gépezet mindennapi életébe pillantunk be, amelyet úgy hívnak, hogy bábszínház. A két pompás előadás vallomás arról is, hogy színház az egész világ. Még pontosabban és röghöz tapadtabban: bábszínház az egész világ. (Tessék engem megmenteni! Paul Maar meséjét színpadra írta: Schneider Jankó és Nagy Viktória Éva, tervező: Grosschmid Erik, zeneszerző: Czapp Ferenc, rendező: Schneider Jankó. Szereplők: Hajdú Péter, Nagy Viktória Éva, Nagy Mónika, Reschofsky György, Schneider Jankó, Telenkó-Oláh Tímea. Zenei közreműködők: Czapp Ferenc, Györgyfi Zsolt/Varga Gábor, Papp László, Schneider Jankó.)

A MárkusZínház előadásához, A repülés történetéhez beszállókártyát kapnak a nézők. Aki figyelmesen elolvassa, mindent megtudhat az alkotók szándékáról. Még azt is, hogy Otto Lilienthal repülőmérnökre, feltalálóra, pilótára, a repülés úttörőjére fogunk emlékezni, aki a madarak repülését utánzó siklórepülőket tervezett a XIX. században. Szenvedélye okozta korai halálát is. „Kitalálni egy repülőgépet, az semmi. Megépíteni, az a kezdet. Repülni, az minden.” Ez a mondása áll a beszállókártyán. Persze ha azt gondoljuk, hogy könnyes, fennkölt bölcsességeket fogunk hallani, akkor nem ismerjük a MárkusZínház észjárását. Minden elő van készítve egy tudományos értekezéshez. Ódon íróasztal. Játék kellékek. Léghajó, zeppelin, repülőgépek, helikopterek, űrszondák. Két stewardess eligazít bennünket, hogy miként kell viselkedni repülés közben. Különösen, ha egyúttal színházi előadást nézünk a repülésről. Egyébként mi sem egyszerűbb, mint a bábszínházban repülni. Ma már fekete színházi csuklya meg fénysík se kell hozzá. Holdunk is van. El tudjuk játszani az ember régi álmát, a Holdra szállást. De ne feledjük: minden repülés zuhanással kezdődik. És azt is tudnunk kell, hogy a szárnyak repülés közben nőnek. Meg hogy a Föld gömbölyű. Előbb-utóbb a szemüveges, nagybajuszú professzor úr meg is mutatja nekünk egy ütött-kopott asztali földgömb alakjában. Még meg is pörgeti a kedvünkért. Fő a tökéletes illúzió.

Emberke-báb, a történet hőse nagyon szeretne repülni. El szeretne jutni a Holdra. De ahhoz képest, hogy báb, (és a bábszínházban állítólag minden lehetséges), elég ügyetlen. Megtapasztalja, hogy a repülésben a két legnehezebb dolog a fel- és a leszállás. Kutyája is van. Vajon Lajkának hívják, mint az első szovjet űrkutyát? Miért is ne? Ha szobrot kaphatott, bábszínházban is szerepelhet. Ez nem derül ki, de minden mást megtudunk, ami szükséges a repüléshez.

A MárkusZínház eljutott a szintézishez. Amikor már meg se kell szólalni. Amikor a nézők így is mindent megértenek. Közben nagyon jókat röhögünk, meg néha könnyes szemmel nézzük a csodát, ahogy három játékos meg három zenész elbűvöl bennünket. A szívderítő és szívszorító, nagyon mulatságos és nagyon megható játék elröpít egy másik világba, ahol nincs többé gravitáció, csak súlytalanság. 

Ebben az elbűvölő előadásban benne van a MárkusZínház minden eddigi tapasztalata és stílusjegye. Rejtő Jenő humora, a rajasthani katputli precizitása és virtuozitása, Az égigérő fa bölcsessége, a Csongor és Tünde talányossága, A helység kalapácsa meg A Jánosvitéz groteszksége, a blődli, a filozófia meg minden más. És persze mindenekelőtt a Pilári család és a Pilári társulat szíve, lelke, humánuma. (Alkotók: Buzás Mihály, Pilári Gábor, Pilári Lili Eszter, Polgár Zsuzsanna, Vajda Zsuzsanna, zeneszerző: Csernák Zoltán Samu. Zenei közreműködők: Csernák Zoltán Samu, Pilári Áron, Szabó D. Kornél. Szereplők: Vajda Zsuzsanna, Pilári Gábor, Pilári Lili Eszter, Pilári Áron, Csernák Zoltán Samu, Szabó D. Kornél.)

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1