Benedict Wells–Fekete Ádám: A fura – Orlai Produkció, FÜGE

A harmincas éveinek elején jár, de jóideje befutott író. Benedict Wells zajos sikert aratott második regényével, a Spinnerrel is, amely Különc címmel került a magyar olvasókhoz, színpadi változata pedig A fura címet kapta. Amin tüstént megakad az ember, mert semmi furát nem látni huszonéves főhősében, bizonyos Jesper Lierben, aki írói ambíciókat táplál, de sehogy sem talál önmagára, egyetemi tanulmányaival sem boldogul, stabil párkapcsolata sincs. Mindennapjait úgy pergeti, mint a haverjai. Buliznak, isznak, droghoz nyúlnak, csajoznak vagy pasiznak, másnaposan pedig alszanak délig. Legfeljebb nem mindegyiküknek támadnak szorongásos képzelgései. Különben ezrével vannak hasonlók, a jelen Magyarországán is népes réteget tesznek ki azok, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni. Szaladnak az évek, miközben – tisztelet a kivételnek! – kilátástalanul megragadnak a túlkoros ifjúság állapotában, ami a „felnőttek” szemében szinte tipikusnak látszik, akik áldják a sorsot, ha tulajdon csemetéjüknek sikerül idejében kilábalnia belőle. Persze, a szóbanforgó mű mégsem viselhetné Az átlagos címet. Aligha találná vonzónak a közönség – ami jele a közkeletű ízlésnek. 

Leginkább a fiatalokban találhatja meg nézőtáborát A fura, amelyet a Bartók 32 Galéria és Kultúrtér színpadán mutattak be az Orlai Produkció és a FÜGE együttműködésében. S éppen azért, mert közülük sokan ismerhetnek önmagukra, vagy legalábbis a vágyaikra, amelyek szerint Jesper zavaros élete is „menőbbnek” tetszik, mint a saját kényszerű helyzetük. Ezzel a korosztállyal lényegében egyívású a színre-alkalmazó Fekete Ádám és a rendező Fehér Balázs Benő, akik immár rendszeres alkotópárosként működnek. Olvasói a német szerző regényéről is gyanították, hogy benne életrajzi mozzanatok is lappanganak. Nem kétséges, hogy személyes tapasztalatok szűrődnek be az előadásba is. Annál is inkább, hogy az eredeti művet szabadabban kezeli az adaptáció. Amivel nincs semmi baj. (Azon már nem is lepődni meg, mennyire nincs igényük a színre vivőknek arra, hogy az epikus anyagból vérbeli drámát faragjanak – ez hovatovább általános jelenség.) Beérik azzal, hogy a folydogáló cselekményféleség dialógikus változatát majd a „színház” eladja. S vajon tényleg eladja? 

Egy új nemzedéktől azt várni, hogy valami frissel örvendeztessen meg. Az epizodikus szerkezet pedig megkönnyíti, hogy jelenetről jelenetre nekiveselkedve, a szokott megoldásoknál sajátosabbakat mutassanak fel. Ami nem egyszer sikerül is. Az álomban kísértő farkasok „nyitánya” után máris van valami újszerű. Jesper úgy ébredezik, visszahuppanva tápászkodik, végzi a felkelés délidőbe csúszott „reggeli” teendőit, hogy a lanyha ocsúdás még lassítja a mozdulatait. Nem annyira, hogy koreografikusnak látnánk, mégis jottányit eltávolodva a valószerűtől. Reményünk azonban nem válik be, hogy lesznek még szcénák, amelyekben a személy lelkiállapota kivetül mozgásának tempójára, ritmikájára. Egyszeri példaként is méltánylandó, hogy a játék nemcsak afféle „pszichológiai realizmussal” képes benső tartalmat láttatni.  Van, hogy egy „formai” megoldás is meglepetést okoz. Mi tagadás, a színielőadások bőven alkalmaznak olyan látványelemeket, amelyeket igencsak elkoptattak. Ilyen például a vetítés, ami már „a könyökünkön jön ki”. Itt embernyi magas fénycsövekkel övezett a színtér, amelyen feketébe hajló mélyszürkék a berendezési tárgyak, még a szaniterek is. A tervező Izsák Lili hozzájuk igazította tetőtől talpig Jesper öltözetét, ellenpontokként pedig a többiek színesebb küllemét. A leginkább akkor feketéllik a színpadbelső, amikor egy éjszaka kellős közepén Jesper a cimborájával, Gustavval mentőakcióra indul, hogy kiszabadítsák a „családi fogságból” Frankot, a gimis barátot. A szunnyadó házba beóvakodókat az álmukból felriasztott anya, apa és nagymama próbálják meglepni. Nem gyújtanak villanyt, kezükben lehetne hagyományos elemlámpa vagy éppenséggel ledes. De az elementárisan mulatságos lelemény szerint a família ütemesen váltakozó lézerfénnyel pásztázza a sötétet. Ennek sugarait kerülgetik a betolakodó srácok, ahogy a lézeres mozgásérzékelőkkel biztosított páncéltermekben teszik a betörők. Vitathatatlan tehetségre vallanak az effélék. De megütik a kellő mértéket azok a részek is, amelyek nem különösebben invenciózusak. Ezeket persze, megkörnyékezheti a veszély, hogy elunalmasodnak. Csakhogy „pörög” az előadás, hamar lép tovább, egykettőre. Olajozza Zságer-Varga Ákos zenéje is, amely nem lehet idegen a diszkó-nemzedékektől. És spórolnak a szavakkal, mintha sms-t fogalmaznának. Bonyolultabb mondatok jószerivel csak Jespernek jutnak. Ebben csakugyan „különc”. Nem „trendi” az érzéseket kiteregetni. Igen, ez a stílus megfelel a célközönségnek. Félő, hogy idősebbeknek nem is ajánlott. Nem állítom, hogy ez az előadás már a generációs ízlés csapdájába esett, de tanácsos őrizkedni ettől. 

tulkoros1

Nagy Dániel Viktor, Bán Bálint, Radnay Csilla, Rába Roland és Rada Bálint (fotó: Takács Attila)

Nagy felelőssége van a színészeknek, akiknek a felszín alatt mélyrétegeket kellene lelniük. Rada Bálint korrekten megmutatja, ami a Jesper-féle kallódó fiatalokra jellemző. A szorongó, tehetségében bizonytalan, depresszív hajlamú művészlelket. De a nagyon is hétköznapi szituációkban nincs módja olyan drámaiságot is kölcsönözni az alaknak, ami felkeltené iránta az empátiánkat. Más-másképpen téblábolnak az életben a vele egykorú barátai. Nagy Dániel Viktor sztereotípiák nélkül alakítja a talpraesettebb Gustavot, aki filmes karrierre vágyik, de egyelőre hétköznapi munkával tartja el magát, s nem utolsósorban vállalja homoszexuális voltát. Bán Bálint szerethetően gyámoltalan fiatalemberként ábrázolja Frankot, aki nyűgösen viseli, hogy nem tud kikapaszkodni a családi fészekből, mégis nehezen szakad el az anyja szoknyájától. Az egyetemista Miriamot, akiben Jesper párra találhatna, László Lili játssza számos egyedi vonással. Barátságos, határozott, segítőkész, megfontoltan jut el a szorosabb kapcsolat gondolatáig, majd éretten viseli el a csalódást (az amúgy sajnálatosan elhamarkodott, súlytalan zárójelenetben, amikor Jesper a gépéhez ül, hogy végre megalkossa a nagyregényét). A huszonéveken túli nőket sallangtalanul személyesíti meg Radnay Csilla, köztük Grétát, aki megelégszik Jesper bácsikája mellett a barátnő státuszával, s hol egy csík kokainnal, hol egy kósza numerával nyomná el egyszervolt reményeit.

Jesper alakítójának kivételével mindenkinek több feladata van. Leginkább Rába Rolandnak jut olyan szerepsor, amivel szinte maradéktalanul járhat körül egy másik nemzedéket, a negyveneseket. Az állással, biztos pénzzel kecsegtető nagybácsi, egy szófukar pincér, egy harsány meleg ismerős, egy kritikusan ösztönző szerkesztő, egy kórházi orvos, mind voltaképpen azt példázza a lényeglátó alakításban, hogy ekkorra már semmiféle meglepetéssel nem számolnak az emberek az életben. Sem a sajátjukban, sem a másokéban. Az előadás legtartalmasabb perceit az a dialógus adja, amelyben az orvos úgy teszi fel lakonikus kérdéseit, hogy azokban eleve felsejlik a válasz. A típusos felelet, amilyent ezek a világban ődöngő fiatalok adhatnak. Már-már szatirikus a párbeszéd, mégis végtelenül keserű. S a gondolat sem „korhatáros”. 

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1