Thomas Mann: József és testvérei – Örkény István Színház 

„‒ Hülye! ‒ mormolta Petepré keresztbe tett karján, mert semmi sem látszik előttünk ostobábbnak, mint olyasvalaminek a magasztalása, aminek valódi értékelését csupán a magunk számára szeretnénk fönntartani.” – (Thomas Mann)

Vannak azonban helyzetek, amikor Petepré – vagy ahogyan József magában nevezte: Potifár – a Józsefért lelkesedő hebrencs törpének, Dudunak szóló megjegyzése figyelmen kívül hagyható. Például most, amikor az Örkény Színház Ascher Tamás és Gáspár Ildikó  rendezte, Gáspár Ildikó által színpadra írt, nagyszerű József-produkciójáról kezdünk beszélni. A kiválóság mint életvezetési probléma, s a szépség mint hatalomforrás nem csupán e tulajdonságok hordozójának jelent kihívást, erkölcsi és érzelmi megoldandó az a környezete számára is, hisz – csak hogy a könyv szavainál maradjunk – „egyik nő a másikat, egyik férfi a másikat csak érthető önmegtagadással nevezheti szépnek”.

Patkós Márton, Polgár Csaba, Kerekes Éva és Hámori Gabriella (fotó: Horváth Judit)

Ez a mindenképpen jelentkező önmegtagadás aztán csöppet sem teszi boldoggá a többieket, vagy így, vagy úgy, elégtételt szoktak venni a magukat károsultnak tekintők. A bibliai József történetének szíve pontosan az a mindenki által ismert epizód, amikor féltestvérei verembe lökik, majd eladják őt, mert képtelenek kezelni és kivédeni ennek a szavakész, mutatós fiúnak a magabiztosságát. Ha legalább valami homályos zsenitudat zsibbasztaná a főhőst, meg lehetne neki bocsátani, hogy olyan, amilyen. De nem. Ő állandóan a maga napsütéses személyiségét élvezi, mintha mondaná: Én tényleg jó vagyok, hát mi a gond ezzel? 

Ennek a jelenségnek a működését vizsgálja fájdalomtudó bölcsességgel és pazar derűvel az Örkény Színház háromfelvonásos, majdnem öt órán át tartó előadása. Alkotói szelíden megfogják a néző vállát, szemébe néznek, majd finoman lenyomják a székbe, és mesélni kezdenek. Izsáknál (Epres Attila) kezdik, s látjuk, amint a fiatal Jákob (Polgár Csaba), anyjuk, Rebeka (Kerekes Éva) csalafinta ötletét felhasználva, elorozza Ézsau bátyja (Vajda Milán) elől az elsőszülöttnek járó atyai áldást. Gálffi László mint az idős Jákob, a kezdés órájában egy többfunkciós házacska tetején kezdi mesélni mindannyiuk történetét. Időnként minden szereplő kilép saját figurájából, hogy magyarázza, ellenpontozza, kiemelje vagy minősítse az eseményeket. Ki-be jár mindenki a rá osztott két-három figura életéből‒életébe, könnyedén lépegetve múltba és jövőbe. A színészi karaktereket kiemelő szereposztási rímek épp oly fontosak az előadásban, mint bizonyos ismétlődő mozdulatok.  

Izsák Lili díszlete a következő alapelemekkel él: fönt, a magasban van egy sötét, óriás tányérforma, mely a rávetülő minták révén maga a mélységes kút és a magasságos ég képe is egyben, tükröző felülete pedig, megerősítve a produkció színházat játszó nyitottságát, árulkodik a háttérben folyó mozgásokról.  Ez alatt, az üres, fekete tér közepén, házacska-forma építmény jelzi a mindenkori emberi hajlékot. Az első részben olyan ez az építmény, mintha viharvert buszmegálló lenne az idő országútja mellett, de később palotabelsőként is jól használható. A harmadik nagyobb elem a forgószínpad tányérja, melynek segítségével az a csoda is kivitelezhető, hogy József vízszintesen zuhanjon a kútba.  Mindezekhez járul egy klasszikus „átjáró”: a nézőteret keskeny árok választja el a fenti játéktértől, melyből például az időnként fontossá váló alvilág dramaturgiailag megerősített szereplője, a sakálisten ördögi változata, a zölden szikrázó szemű Kutyafejű (Ficza István) pattan ki, megvitatni ezt-azt. 

Szlávik Júlia jelmezeinek java része egy pesti aluljáróban sem keltene feltűnést. A testvérek földszín munka- és utazóruhájának legfontosabb része a kapucnis melegítő-felső, s óriási találmány  a sok zöld, barna, szürke gumicsizma, melyek a munkásélet, a homok, a hőség, a  fizikai fáradság szimbólumaiként főszerepet kapnak a látványban. A fiatal József (Patkós Márton) ruhátlanná váló felsőteste érzékelteti a sérülékenységet és a tisztaságot. Remek megoldás, hogy a Jákobtól kapott „álomkabát” itt csupán egy aranyos fényű, szakadékony háló féle, mely mint bevált szépségszimbólum, később is visszalibben a cselekménybe.  Lábán (Csuja Imre) meg a többi érett férfiú a csíkos, frottír fürdőköpenyeket is méltósággal viselik. A nők ősi vonalvezetésű, mégis szuperdivatos ruhákban vannak. Ráhel (Hámori Gabriella), Lea (Takács Nóra Diána) a földközeliségnek,  Mut, vagyis Potifár neje (Kerekes Éva) és barátnői az elit magaslati levegőjének megfelelő kelmékben járkálnak.

Az első rész feketesége után Potifár birodalmának papiruszerdővel körülvett, smaragdzöld látomására nyílik a függöny. Elöl, mintha vízen lebegnének, óriás lótuszvirágok kelyhe dereng, s elkezdenek szaporodni a színpadot a játék végére betöltő, terjedelmes és masszív, de mégis könnyen mozgatható, festett állatfigurák. A harmadik rész, a fáraó birodalma itt-ott arannyal fénylő, sugárzó kék színt mutat. Minden, ami látható, lebegésre és körforgásra utal, akárcsak a többször megjelenő aranygömb, a teremtés e kicsi magja, ahogy az a mítoszok nagy részében meg is jelenik. Csodálatos összhangban van ez az érzet a regényt színpadra író Gáspár Ildikó és a dramaturg, Ari-Nagy Barbara szövegépítményével.  A nagy vállalkozás sikeréhez az kellett, hogy az alkotók mindegyikében, rendezőben, színészben, zenészben nem szűnő figyelem éljen a „halmozódó utalások” iránt, melyekben – ahogy azt az író mondja –  „a történés mint magasabb valóság, mint áttetsző és ősformájú, mint ismétlődő jelen, egyszóval mint csillagvilági” mutatkozik meg.  Kákonyi Árpád zeneszerző ötszemélyes zenekara eszményi kíséretet ad a mítosz hol csúfondáros, hol megható epizódjaihoz.

Hámori Gabriella, Csuja Imre, Gálffi László, Tenki Réka és Takács Nóra Diána (fotó: Horváth Judit)

Igazi csapatmunka kell egy ilyen hatalmas történet felröptetéséhez, de ehhez rendelkezésre is áll a színház társulata. Gálffi László bölcsessége és rétegzett humora minden mondat ívében s a színész minden gesztusában jelen van. Izgalmas látni, ahogy Polgár Csaba elképzeli az ő fiatalkori énjét mint ifjú Jákob, s jó látni, ahogy a zsenge ifjút alakító Patkós Mártonból kialakul a szálkásabb, gyakorlattal bíró, „kenyéradó” József, újfent Polgár Csaba alakításában. Remek a Potifár demens apját s anyját alakító Gálffi László–Takács Nóra Diána clown-páros, és nagyon összetetten, okosan megrajzolt figura a kétségbeesett, puha Potifár Vajda Milán alakításában. Szép Hámori Gabriella fiát árnyékként kísérő Ráhelének minden jelenése. Dudut, a kártékony törpe térden járó figuráját Znamenák István alakítja fekete humorral.  Manó, a másik, a jóindulatú törpe szerepében – kinek „mandragóraarcát a törpegyönyör ezer ráncocskába húzza” – az elbűvölő Tenki Rékát láthatjuk. 

Kicsit hosszadalmas a harmadik rész börtönjelenete, Jéger Zsombor nyikhaj fáraó-alakítását pedig talán megsegítené némi elrajzolás, akár testprotézis segítségével. De igen jó a Lea fiaiból álló „férfikar”, Vajda Milán, Takács Nóra Diána, Ficza István, Novkov Máté, Jéger Zsombor, Dóra Béla, Máthé Zsolt, Zsigmond Emőke is, köztük a bűnöket ismerő Júda (Nagy Zsolt) nagy és erős alakjával. Csodálatos a pillanat, amikor Benjámin és József egyiptomi találkozásakor egyetlen félbemaradt mozdulat hatására visszaidéződik a több órával azelőtt elmesélt gyerekkori idill:  „Ha Benjámin keze nagyon meleg és nedves lett József kezében, ez rendszerint átfogta csuklójánál, melyet Benjámin ellazított, s legyezni kezdett vele, hogy a szélben megszáradjon. A kisfiú úgy nevetett ezen a szellőztetésen, hogy mindig elbotlott.” A legnagyobb „ráismerő” színházi pillanatok egyike ez, elő is kerülnek a nézőtéren a  zsebkendők. 

S már látható, hogy az sem lesz gond, ha a közönség nem minden tagja olvasta a regényt. A  tévésorozatok azon kedvelőinek, akik kezéből sokadik nézésre is kicsúszik a távirányító, mert víztől csöpögő, fehér selyemingében Colin Firth épp kikel az angol romantikából, itt jelzem, hogy mindez semmi ahhoz képest, ahogy Mut, vagyis a Potifárnét játszó Kerekes Éva rácsodálkozik az ifjú Józsefre. Ő az egyetlen, aki mintha Goethé-t olvasott volna, tudja, hogy „a másik kiválósága ellenében egyetlen mentőeszköz – a szerelem”.  Halálos kiszolgáltatottsággal, nyílt színen és persze viszonzatlanul – beleszeret az ifjúba.  Kerekes Éva pályájának egyik csúcspontja ez az elátkozott, ezerszínű szenvedelem, melyet pompásan egészít ki a hölgyvendégség álnok részvéttel teli tagjainak sikolya, mikor József láttán egyszerre sebzik meg magukat éles késecskéikkel, s csuklójukon csurog a gránátalmák levével összevegyülő vérpatakocska. Remek helyzet.  

Akik meg olvasták a könyvet, azok ámulhatnak az átdolgozás könnyedségén és gazdagságán. Amint azt az Ari-Nagy Barbara által szerkesztett, kiváló műsorfüzet is feltünteti, az alapművet Sárközi György fordította. Amíg tudta. Csak aztán éhen halt, körülbelül akkortájt, amikor Szerb Antalt agyonverték.  A regény fordítását Káldor György fejezte be. A színháziak talán még azt is tudják, hogy Sárközi György a fordítói munkát nem egyedül végezte, Sárközi Márta, a felesége, Molnár Ferenc leánya segítette őt. A feleség jobban tudott németül, a férj szebben tudott magyarul. Olyan szépen, hogy ezek a mondatok a magyar irodalom részévé váltak. Tessék csak bárhol föllapozni, s beleolvasni. (Vagy csak tessék hangosan kimondani például ezt a lényegtelen, s a mostani színpadon persze nem szereplő közlést: „Az Átokhegy szakadékában száraz gaz után kapaszkodtak a kecskék” – hogy nyelvünk zeneisége egyetlen gyönyörű mondaton belül kitessék.)  

Ascher Tamás és Gáspár Ildikó közös munkájában ugyanúgy érvényesül Thomas Mann ironikus szelleme, mint a regény anyanyelvünket gazdagító, ragyogó fordítása. Színházi ünnep, testes, szép esemény ez az öt óra, számtalan nekünk szóló, titkos vagy nem is titkolt, melankolikus üzenettel. 

Gabnai Katalin