Ország Lili életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

Próbálom magam elé képzelni Ország Lilit kilencvenévesen. Milyen lenne öregasszonyként az az ötvenkét évesen eltávozott, mindig szomorú, félénk, gyönyörű szemű, törékeny asszony, akit ismerhettem, és akinek élete utolsó szakaszában megtisztelő közelségébe kerülhettem? A legtöbben a szemeit emlegetik. „A mediterrán múltba néz”, olvasom egy vele készült interjúban. Az önarcképein és a róla készült fotókon is a szemei a legszuggesztívebbek. 

Mégis elhessegetem a fantáziálást a soha meg nem öregedett Ország Liliről. Amikor a Nemzeti Galéria kiállításának megnyitójára mentem, az autóbuszról jó lett volna egy megállóval előbb leszállni, a Mátyás-templomnál, ahogy annak idején, 1978-ban, amikor halála előtt néhány hónappal megkapta szép műteremlakását a Várban, és először hívott meg az új otthonába. Összesen 163 napot tölthetett itt. Nagyon intenzív és mindkettőnk számára rendkívül fontos volt akkori közös munkánk a Bábszínházban. Persze akkor még nem tudtam, hogy a megvalósult előadás az ő gazdag életművében már csak posztumusz lehet. Nem érte meg a premiert, ahogy annyi minden mást sem az életben. 

Amikor a 2016. december 16-i ünnepélyes megnyitóra összegyűlt sok-sok embert megláttam, és a beszédeket meg a műsort hallgattam, az első gondolatom az volt, hogy ha most itt lenne közöttünk, nagyon feszélyezve érezné magát. Nem mintha nem élt volna meg fontos kiállításokat életében, de első nagy budapesti bemutatkozására csak egy évvel a halála után, a Műcsarnokban került sor 1979-ben. Akkor láthatta először a közönség főműve, a Labirintus néhány darabját is. Egy évvel később a Budapesti Történeti Múzeumban – Deim Pál irányításával – sor került a teljes sorozat kiállítására. Ilyen átfogó, az egész életművét összefüggéseiben bemutató tárlat megrendezésére azonban csak most került sor.

Az Árny a kövön című kiállítás lenyűgöző és monumentális, ugyanakkor nagyon személyes. Nemcsak Ország Lili önvallomása, de Kolozsváry Marianna kurátoré is. Egyszerre ragyog fel munkájában a tudós szakértelme és mindaz, amit jelent számára Ország Lili életműve. Azért van nagyon könnyű és nagyon nehéz helyzetben, mert gyerekkorától együtt élt Ország Lili képeivel. Édesapja, Kolozsváry Ernő tanár, műgyűjtő, Győr legelső szabadon választott polgármestere egyike volt Ország Lili felfedezőinek, mentorainak és első gyűjtőinek. Ez a tárlat összefoglalja mindazt, ami a gyermekkort és a modern művészet korszerű szemléletét jelenti Kolozsváry Marianna számára. 

A tárlat hét fejezetből áll. A kezdeti szakaszból és a főiskolai évekből, amikor még inkább az útkeresés jellemzi Ország Lili képeit, nem láthatunk anyagot (1946 és 1949 között készült főiskolai munkáiból több darabot őriz a székesfehérvári István Király Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Vasilescu-gyűjtemény). Az első most bemutatott képek az 1952 és 1955 közötti időszakból valók. Ekkor már az Állami Bábszínház díszletfestő műhelyének dolgozója. Itt ismerkedik meg Márkus Annával, Jakovits Józseffel, majd Bálint Endrével, Korniss Dezsővel és Pilinszky Jánossal. Az Ortodox szürrealizmus címmel jelölt második korszak két évet ölel fel. Itt jelennek meg először képein a falak. A harmadik állomás 1958 és 1959, amikor egy három évvel korábbi bulgáriai utazás hatására felfedezi a pravoszláv ikonokban rejlő jelenkori misztériumot. Képei egy rövid időre színesebbek lesznek. Megfesti a keresztény szenvedéstörténetet, a Születés, a Betlehem, az Olajfák, A jó Pásztor, a Veronika kendője témáját, a román kori templomok mandorlás Krisztusait. Elmondhatja legkedvesebb írójával, Kafkával: „Én vagyok a legnyugatibb zsidó a nyugatiak közül, ami hangsúlyosabban azt jelenti, hogy nem adatott számomra egyetlen pillanat, semmit nem kaptam ajándékba, mindent nekem magamnak kellett meghódítanom, nemcsak a jelent és a jövőt, hanem még a múltat is, amit mindenki más talán csak úgy magával hozott, nekem azt is ki kellett vívnom magamnak.” Ország Lili is megteremt magának egy zsidó-keresztény összetartozást. Egyszer azt mondta, már gyerekkorában elhatározta, hogy keresztény férje lesz. Meg hogy nem jár templomba. Se zsidó, se keresztény templomba. „Nekem mindegy, milyen templomba megyek, ha templom, az a templom – mondta egy interjúban. – Csak a formaságokat nem szeretem. Egy ilyen vasárnapi templom, amit én láttam, az nekem nem templom. De ezt ugyanígy vonatkoztatom a szombati templomokra is, meg más templomokra is. A templom az az emberen belül van, ahhoz nem is kell egy épület tulajdonképpen.” Ezeket a benne élő templomokat festi egész életén át, egy szerzetes megszállottságával és a művészet erejébe vetett konok hitével.

Szorongás (balra), Nő fátyollal (jobbra)

Az ikonos korszakot az 1960-tól 1965-ig terjedő szakasz követi, amely a kiállításon a Városképek elnevezést kapta. 1960-ban alaprajzokat kezd festeni. Még 1959-ben készül el az Ókori város alaprajza. Az Aranyborjú egyik változata még színes, a másik már fekete-fehér. A Piramisbelső és még inkább a Régi emlékek rétegekben című képén már szimbólumok, elvont jelek és betűk veszik át a korábbi figurális alakzatok helyét. Bábel, Ur, Uruk, asszír, babilóniai, egyiptomi, zsidó városok, Jeruzsálem… és a városkép-sorozat összegző darabja, a Sikátorok déli napsütésben, triptichon egy napfényes város romjait ábrázolja felülnézetben. Az élmény nem jelen idejű: dermesztő sok ezer éves csendet ábrázol a kép.

A hatodik fejezet két alkotása, a nagyméretű, kilencrészes Minden titkok kapuja (egyes tanulmányok A labirintus kapui címen említik) és a Múltba nyíló kapuk triptichonja. A Minden titkok kapuja háromszor három egyforma négyzetre oszlik. Mind a kilenc tábla négy-négy részből áll: lent jobbra nyitott kétszárnyú kapu, mellette balra nyomtatott áramkörök. Fent fal és további áramkörök. A zöldes barna vagy sötétbarna tónusú kapukon héber betűk. A bal középső táblán nincsenek emberalakok a kapuszárnyakon, a többin vannak. A monoton ismétlődés ellenére van valami titokzatos feszültség a képen. Drámai, mint amikor fölmegy a függöny, de még nem kezdődött el az előadás. Várunk valamire, ami hamarosan be fog következni. A középső négyzetben a kapu fölött üres fehér folt. A Múltba nyíló kapukban már nincsenek színek, csak a fekete és a fehér árnyalatai. A részletek görög, románkori és reneszánsz szobrokat idéznek. És itt is héber betűk, áramkörök, kapualjak, régi és kevésbé régi idők emlékei mindenütt. A szobor-torzók más-más korból kerültek ide, és kaptak új jelentést a héber betűkkel és a nyomtatott áramkörökkel keveredve. Megjelenik a szárnyas angyal, a kapu őre. Hamarosan állandó szereplője lesz az életművet lezáró Labirintus-sorozatnak. 

A Labirintus összefoglalás. Egy rövidre szabott életút végállomása. „Az a labirintussorozat, amit festek most, az én labirintusom – írta. – Ezen végig kell mennem, és én úgy megyek végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. Ezt be kell járni.” Azt is mondta, hogy ha ezt befejezi, meg fog halni. 

Betartotta a szavát. 1978 augusztusában alhasi fájdalmakra panaszkodik. Régóta emlegette, hogy biztos rákja van. Aztán bélelzáródás miatt kórházba kerül. Megoperálják. Orvosai megnyugtatják, hogy jóindulatú miómája volt, amit eltávolítottak. Nem hisz nekik. Hiába mondják, nem hajlandó felkelni az ágyból. Tüdőgyulladást kap. Úgy hal meg, mint aki elvégezte a rá kirótt feladatot. A labirintus kapui becsukódtak mögötte.

Amikor meghallottam, hogy a mostani kiállításon különleges fény- és hanghatásokkal kerül bemutatásra a Labirintus negyvennyolc festménye és hatvan monotípiája, kicsit aggódni kezdtem. Miért kell a látogatót külsőséges eszközökkel hozzásegíteni a remekművek befogadásához? Nem elég, ha maguk a képek hatnak rá? Aztán amikor beléptem a megkülönböztetett kegyelettel és kivételes tapintattal elénk tárt szentélybe, minden aggályom elmúlt. A szertartás, ami fogad, Pilinszky fájdalmas-szép szavai, amelyek végigkalauzolnak, („Ismeritek az évek vonulását, / az éveket a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, / Ismeritek törődött kézfejem? / És tudjátok nevét az árvaságnak?”), lehetővé teszik, hogy a külvilágot kirekesszem, és csak én szembesüljek Ország Lili mélyen felkavaró üzenetével. Itt van velem, mint annak idején, majd négy évtizeddel ezelőtt, néhány utcával odébb, abban az Úri utcai műteremben, amikor még ő is földi halandó volt. 

„Ország Lili nagy labirintus sorozata nem csupán az egyéni psziché lelkistruktúra-szövevényének a puszta kivetítése – mondta Németh Lajos az 1979-es emlékkiállítás megnyitóján –, hanem jelentésszintjeiben ott húzódik a knosszoszi és a hozzá hasonló labirintusoknak, a velük kapcsolatos mítoszoknak, a történelem során ezekre rakódott jelentéseknek, érzelmi tartalmaknak, asszociációs szférának a gazdagsága, az elmélkedések, visszaálmodások, újraátélések, szellemi rekonstrukciók odamenekülésének bonyolult rendszere.” 

A kiállítás szerkezete nyilván vitákat ébreszt majd Ország Lili számos kutatójában. Életműve ellenáll minden merev szakaszolásnak, hiszen annak ellenére, hogy több stílusváltás következett be pályája során, a formanyelv ki- és átalakulása folyamatos, sok jellemző stílusjegye egymásba olvad, és még a művek bizonytalan évszámai is nem egy esetben fejtörést okoznak. A kiállított több mint háromszáz kép mégis megkövetel egyfajta rendszerezést, eligazítást – méghozzá nemcsak a laikusok számára. És ha vannak is modorosságok az installációban (a közhelyként megjelenő téglafalakat kell első helyen említeni), az összefüggések mélyen átgondolt hangsúlyozása mindenért kárpótol. Az analógiák, az elődök és kortársak (Bálint Endre, Vajda Lajos, Kemény Zoltán, Paul Delvaux, Giorgio de Chirico, Maria Helena Vieira da Silva, Toyen) megidézése éppúgy segít közelebb kerülni Ország Lili művészetéhez, mint az ikonok, puttó-angyalkák és az ádámosi unitárius templom 1625-ben készült famennyezetének bemutatása.

Egy valami viszont nagyon hiányzik a gondos válogatásból: Ország Lili színházi munkássága. Bábszínházi tevékenységét sohasem tekintette kényszerű megélhetésnek. Még akkor sem, amikor mások terveit kellett kiviteleznie. Tizenegy bábszínházi és egy debreceni tervezése az életmű szerves része akkor is, ha egyéb munkáiról, mesekönyv- és gyereklap-illusztrációiról, a Népművelési Intézet kiadványai számára készített báb- és díszletterveiről sem teszünk említést. Bábszínházi tervei közül kiemelkedik az első és az utolsó. Tervezői bemutatkozása, Wolfgang Weyrauch A japán halászok című hangjátékának képi megformálása azért is érdemel figyelmet, mert a furcsa hangulatú oratórium látványa saját festői világából bontakozik ki. A vetített hátterek: mind megannyi öntörvényű Ország Lili-kép, az 1966-os bemutató idejére már végérvényesen letisztult, érett, szürrealizmuson túli festészetének jellegzetes és egész pályáját végigkísérő témáival, a falakkal, a kövekkel, az idővel. A bal oldali oldalszínpadon elhelyezkedő női fej is festészetének gyakran visszatérő eleme: az 1957-ben készült Sárga holdportré reminiszcenciája. Csak körvonalaiban utal emberi arcra, bárki lehet közülünk. Talán szobor, jelkép, a megkövült asszonyi-emberi fájdalom és a félelem szubsztanciája. Benne van az ungvári gettó emléke, a szökés az Auschwitz felé tartó vonatról, a kényszerű kikeresztelkedés, a pesti bujkálás és mindaz, amiről soha nem volt hajlandó beszélni. Ugyanilyen személytelen a tömeg is, a halászok és siratóasszonyok gyászmenete. Minden fakó, hamuvá égett vagy sötét tónusú. Csak a nonfiguratív hátterek némelyike izzik meghökkentően élénk színekben. 

És fájóan hiányzik az életmű-kiállításról utolsó, posztumusz tervezése, Gogol Az orr című novellájának maszkos színházi változata. Úgy terveztük, hogy egy műsorban állítjuk színpadra Peter Handke Kaspar című beszédjátékával. Gogol hőse, Platon Kuzmics Kovaljov egy reggel arra ébred, hogy elveszítette az orrát. Handke arra tanítja hősét és nézőit, miként sajátíthatjuk el azt a nyelvet, amelynek segítségével fenntartás nélkül alkalmazkodni tudunk a fennálló rendhez. Kaspar vágya, hogy olyan lehessen, amilyen volt már valaki más. Kovaljov vágyai szerényebbek: olyan szeretne lenni, amilyen ő maga volt azelőtt, amikor még nem bitangolt el az orra, és nem lett belőle titkos tanácsos. Egymással feleselő, egymásra mutató két példázat. A Kaspar félig készült el. Egy zártkörű főpróbán mutattuk be. Egyetlen bábu, a címszereplő volt a manipuláció tárgya; az átnevelő manipulátorok a szemünk láttára képezték ki, mígnem belepusztult a mássá lenni akarás elérhetetlenségébe. Peter Handke is rákerült a hetvenes évek tilalmi listájára. Ábrándozásunk egyetlen hozadéka Ország Lili kafkai ihletésű, nyomasztó színpadképe és szánni valóan nevetséges, vigyori bábfigurája.

Az orr szereplői hatalmas, groteszk maszkokat viseltek, amelyek még az arányokkal is bizarr játékot űztek: Pelagéja Grigorjevna, a főhős egyre elérhetetlenebb szerelmének figurájába egy megtermett férfi bújt, míg Kovaljovot filigrán termetű fiatal színésznő játszotta. A matróna görögdinnye méretű keblei között vergődött a cingár csinovnyik a képzeletében többször megjelenő bálterem táncparkettjén. Éltek a díszletek, a szemünk láttára gyötörték, préselték kálváriáját járó, kiszolgáltatott áldozatukat. De a játék főszereplői az agresszív ajtók és kapuk voltak. Kopott szobaajtók, börtönajtók és díszes palotakapuk labirintusában vergődve járta reménytelen kálváriáját Platon Kuzmics Kovaljov. „Ország Lili orra remekmű – írta az előadásról Molnár Gál Péter. – Van benne némi klinikai eredet, de cseppet sem visszataszító. Prehisztorikus orrnak látszik. Történelem előtti leletnek. A fekete színház álomsíkján az orr kiinteget fehér ló vontatta hintaja ablakából. A fekete semmiből előgombolódik egy lépcsősor: tetején trónszerű ülőalkalmatosságon magas rangú cári egyenruha gallérja fölött az orr gúnyosan viselkedik. Gogol kozmikus rettenetéből, szorongó elveszettség-érzetéből az előadás a kasztrációtól való félelem Freud-utáni vidám rémálmát állította elő.”

A Labirintus-sorozat első darabja, a Kék kapu 1974-ben készült. Egy nyitott szárnyas kaput ábrázol, amely mély szakadékba vezet. A szakadék fenekén, élet és halál határán ovális kék tükör látható. „A hermetikus hagyományok szerint a halál nem jelent lényeges változást életünkben s a bekövetkező átalakulás régóta ismert területre viszi a transzcendentális alanyt” – olvasható Ország Lili kézírásával egy füzetben. 1975-ben, indiai utazása után készül el a Szfinx (Labirintus XXXIII), amely ezután a sorozat állandó szereplője. Két évvel később tűnik fel Flóra alakja (Labirintus Flóra alakkal, 1977). Amikor Ország Lili az Úri utcai műterembe költözik, már csak a Labirintus darabjait festi. És már csak fekete színt használ. Az ajtók mögött örök éjszaka van. „Te már ott állsz ebben a bizonyos rettenetes és egyedül érdemes útvesztő bejáratában, szelíden befelé invitálva az arra jövőket… hogy lépjünk be és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád” – mondta Ország Lili temetésén Pilinszky János. 

Kár, hogy egyikük sem érhette meg 2016. december 16-át és ezt a nagyszerű kiállítást. Hátha nyugtalan lelkük egy kis időre megbékélne a világgal. Vagy kifelé jövet ők is olyan kábultan, zavartan és megdöbbenve botladoznának a Vár macskakövein, ahogy mi valamennyien, akik még éppen csak hogy belestünk a titkok kapuján?

BALOGH GÉZA